Rendezett kuszaság

Ezt a hétvégét ellébecoltam.
Nagyon nem engedhetem meg magamnak. Volna mit dolgoznom a saját céljaim érdekében. Mostanában azonban ezt jobbára másokért teszem, ráadásul kicsit vesztesként, nem minden esetben a saját anyagi felépülésem javára...

Mégis. Azt mondtam magamnak, kicsit eressz ki!

Szép idő volt, remek fotózós fényekkel. Viszketett is az ujjam rendesen szombaton, míg az ebéd főzés rám testált teendőivel voltam elfoglalva. A gondolataim kint jártak, valahol a terepen, csak nem tudtam hova kéne mennem, mire elér a délután? Ja, az FTN-re is el kellett kezdeni a továbbjutott képek nagy állományainak a feltöltését. Lányom is bekavart egy kicsit. Szakvizsgáira készül, az ő és néhány kollégája friss munkáit kellett volna fotózni. Hová is tervezem a délutánt?

Az utolsó pillanatban aztán le is fújta az akciót, mondván: sehol sem tart senki.
Akkor már csak megvártam, míg haza esik. Jól esik neki, ha valakivel azonnal el tudja csacsogni az eseményeket a családból. Az anyja a telkén élte ki földműves hajlamait. A bátyja sem bitorolja már a szobája jobbik felét. Csak én maradtam a családból erre a hétvégére, aki azonnal meg tudja hallgatni.
Így aztán a délutánra tervezett fotózás helyett le is tudtam a szombatot egy laza kocogással felérő távgyaloglással az Óbudai-szigeten.

Aludni viszont nem tudtam, így a vasárnap kora hajnali ébredés helyett a 9-es misére invitáló harang emelt vissza a hétvége hétköznapi unalmas valóságába.
Akkor legyen villás reggeli, döntöttünk a lánnyal. Az meg kívánt valami tisztességes folyadékot.

Délig jól elvoltam Polgárban. Délután F-1, alig tettem valamit és a Nap már megint a leszálló ág felé vette az irányt. Mivel az uralkodó bolygóm, az én lelkem is követte az útját, aminek egyáltalán nem örültem. Főleg a kiváltó okok miatt. De ebbe most had ne bonyolódjak bele, ahogy ezt mostanában Valaki elég sokat kéri tőlem.

Ahogy tegnap baktattam visszafelé a Szigetről, már megint megfogott az Óbudai Kis-Duna megkapó hangulata. Mivel elég rendesen elpazaroltam az időt egyáltalán nem látványos dolgokkal, a hétvégére már csak ez maradt.

Nem is igen fényképezni akartam, csak kint lenni. Elfeküdni a földön, bámulni a vizet. A fotóstatyóba ezért belekerült az ismét használatba vett pipakészség. Zenét is tettem, meg útban odafelé egy 2 dekányi Turistát, pipafüst öblögetőnek.

Van az Óbudai Kis-Dunának egy megkapó szakasza. Ahogy véget ér a kiépített rakpart a Mozaik utca közelében, a "K"-hídig megmaradt a hajdani partszakasz erdeti állapotában. Árnyas öregnyárak, vastag, magas aljnövényzet, érintetlen part. Reméltem, hogy nem lesz tele a halakat abajgató jóemberekkel. Szerencsém volt. Találtam egy kis zugot, ahol viszonylagos izolációban áldozhattam bűnös és kevésbé bűnös szenvedélyeimnek.

Kicsit töprengtem, kell-e a természet hangjai helyett a fejemen szóló zene, de az alsó-rakparti út nem volt olyan távol, hogy ne tolakodjék le a Dunáig a hangja. Akkor már inkább Franck orgonamuzsikája.

Összeraktam magam mellé a gépet. Megtömtem a pipám. Elindítottam a zenét. Könnyítettem a Turista tartályában lévő súlyon. Rágyújtottam, és el kezdtem bámulni kifele a fejemből.
Olyan jól kezdtem magam érezni.

A szép késő délutáni fényben fürdő híd nagyon izgalmas tükrözésekben nézegette magát a csendesen fodrozódó vízban. Nagyon szürrealisztikus látvány volt. Az én vizuális élményemet a pipafüst játéka még tovább növelte. Franck hullámzó érzelmekkel ható zenéje nagyon különös világba repített. A Tours meg kellemesen lazított.

Ahogy a füstön át a vízre meredtem a lelkem a játékosság szabálytalanságának ellentmondó rendezettségeket fedezett fel az előttem kialakult képben. A rendületlenül tovább haladó víz, ami az útját szegélyező világok ruháit képes minduntalan magára venni, és mi, a helyben szemlélők - mint a kép előterében a finom zöld, ám kusza növényzet - akik mégis csak mindig azt látjuk benne, ahonnan éppen szemlélődünk.

Folyóként kell mindig odébb állni, hogy változatosak maradjunk? Vagy nem kell bedőlnünk az illuziónak? Hisz a víz mindenütt ugyanaz, csak mást tükröz vissza. Mi mennyi mást tükrözünk abból vissza, ahol éppen vagyunk, amit megélünk?

...

Amikor tegnap megnéztem a képeket, elámultam a fényképezés varázsán. Az öt század másodpercbe fagyasztott pillanat a víz és a fény olyan találkozási pontjait tette láthatóvá, amit szabad szemmel képtelenség felfedezni. Az egész, szinte kuszának ható képbe itt-ott belevillanó szabályosan ismétlődő formák a természet alapvető kiszámítottságára hívják fel a figyelmet. A minden öncélúságot elvető törvényszerűségeken alapuló rendet, ami a legliánosabb dzsungelban is ott van, miként a DNS molekulában.

Merülj bele César Franck 3. Koráljának zsenialitásába!

Fotólugas, avagy babos pacal búvárhajóval

  (Kép: Önkritika (Dénes Jánossal) - Székesfehérvár, Szőlőlugas 2009. május 16.)

Szabó Márti gondolt egy nagyot, és szervezett egy jópofa fotóstalálkozót a székesfehérvári fotóklubokkal és egyéb támogató szervezetekkel karöltve. A hangzatos Fotóudvar elnevezés sem tűnt véletlennek, hiszen a Helyőrségi Klub veretes udvarában gyülekeztek a fotó nevű mánia megszállottjai. Mint minden első alkalommal megrendezésre kerülő eseménynek, ennek is megvoltak a maga gyermekbetegségei: kései hírverés, és az ebből fakadó, kissé szerény számú résztvevő. Az optimizmus azonban töretlen volt mindenkiben. Jópofa dolog volt a rögtönzött kiállítás és az arra érdemes képek díjazása is. Követendő és megismételendő a kezdeményezés, ez buzogott mindenkiben.

Néhányan úgy gondoltuk, elég korai a délután 3 órai "fejront". Tóth Lilivel az volt az elképzelésünk, hogy a délutáni fényekben fényképezőgéppel is felkeressük a megszépült Belvárost. Mártiék - az időt addig is eltöltendő - egy kellemes kiskocsmába hívtak bennünket, beszélgetni, kötetlenül jól érezni magunkat. Az ilyen invitálásoknak nem igazán szoktunk ellent mondani...

A Szőlőlugas, alnévben Petz Söröző egy nagyon kellemes kiskocsma Fehérvár külső részében, de nem túl messze a Belvárostól. Hangulatos kerthelyiséggel egy valódi szőlőlugas alatt, szolíd árakkal, nem túl gazdag, de annál speciálisabb és finomabb ételkínálattal. Annak a napnak a slágere a babos pacal volt. Nem vagyok egy mániákus pacalfaló, talán ezért lehet az, hogy még soha nem jutott eszembe a babbal összehozni, pedig az meg az egyik kedvenc tápalapanyagom. Kényes vagyok a pacalra. Csak ha nagyon gondosan van elkészítve, akkor tudom megenni. Mártiék azonban erősen bizonygatták, hogy ebben nem fogok csalódni. Valahol már én is éreztem belül, hogy ezt nem fogom kihagyni...

De ez még odébb volt. Csak egy gyenge korsó pilsnerrel indultam, amit megelőzött az igen baráti árú Bolyhos. A hangulat azonban emelkedőben volt. 5 óra felé már a lugason túl is alakultak a fények, de se Lili, se Eo.sz, sem én nem éreztem késztetést arra, hogy elhagyjuk a lugas jótékony árnyát. Igaz a tespedésre való hajlamot erősen befolyásolta a második ágyas és korsó. A pacal is terítékre került, ami igazán remek takarmánynak bizonyult, a 650 Ft-os hozzájutási lehetőséget nem is számolva. A 8 órára tervezett hazaindulás is halasztódni látszott. Ekkorra már előkerültek a fotómasinák is. Az ilyenkor szokásos keresztbe lődözések, és az anekdotázások idejében jártunk. A mérhető idő az valahol a kerten kívül toporgott. Nem kapott még tőlünk bebocsáttatást.

Különféle italozási szokások is szóba kerültek, így beszéltem én is a jobb körökben búvárhajónak nevezett különleges koktélról. Ez nem más, mint egy korsó sörbe beleeresztett kupica pálinka. Nem kell összerázni, de a tőle való ellágyulást csökkenteni lehet, ha nem apránként, hanem egyszerre gyűri le az áldozat. Én csak mesélni akartam róla, eszem ágában sem volt hozzá, a dupla ágyas-pilsner már kellemesen zsibogott bennem. Márti azonban kiváncsi volt a technológiára, így hamarosan odaállított az asztalhoz a mixtura kellékeivel. Azt hittem ő akarja útjára indítani a különleges közlekedési eszközt, de a társaság engem nevezett ki kapitánynak. (Húúú, mondtam magamban, ebből elhajlás lesz!) Kifelé azonban felvettem a rezzenéstelenül elszánt ábrázatot. Összeállítottam a hajóegységet, és a lehető leggyorsabban le is küldtem a víz alá. Még egy tál mogyoróra emlékszem, egy pohár sörre is, aminek a tartályát otthon a fotóstatyómban találtam meg. Még volt annyi eszem, hogy hazafelé hátra üljek Eo.sz autójában, amiből fekvés lett és édes alvás. Budaörsön ébredtem, de már nyugodtabb vizeken.

Ha azonban bárki azt érezné ebből az írásból, hogy a napnak ez volt a fontos része, az téved. Minden pillanata kellemes volt, csak éppen erről volt kedvem leginkább írni. És ezt a barátaimnak köszönhetem, akik között igazán jól éreztem magamat.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt (Eo.sz)

Összeállítás a Fotóudvar eseményeiről

Aki keres...

Néha nemcsak az álmok, egy-egy kép megvalósulására is várni kell. Sokszor akár éveket is a hordozóra - legyen az film, vagy érzékelő lapka - történt leképezés után. Olykor azért kerül elő egy "elfelejtett" kép, mert egy frissen készülthöz remekül fel lehet használni montázsként. Aztán van, hogy archívum rendezés közben találok olyan kibontatlan RAW-ot, amit annak idején nem volt időm tüzetesebben szemügyre venni, de az is megeshet, hogy a pillanatnyi lelki hangulatomhoz éppen passzol, vagy bármi egyéb sugallat ér, ami a feldolgozására ösztönöz.

Manapság egy kiállításhoz és egy pályázathoz kellett átnéznem az archívumomat tüzetesebben, és ekkor találtam egy képpárt, amit egyébként a Szerelem misztériuma diaporámához fotóztam. Ugyanazt a virágpárt fényképeztem állványra rögzítve, előbb az egyikre, majd a másikra állítva az élességet. A diaporámához így szép átmenetet lehetett szerkeszteni, de kibontottam két nagyméretű állományt is, hogy a kettőből egyszer egyet készíthessek. Így született meg végre egy régen elképzelt kép...

Minden Anyának

ÉDESANYÁM, EGYETLEN, DRÁGA...

Édesanyám, egyetlen, drága,
te szűzesség kinyílt virága,
önnön fájdalmad boldogsága.

Istent alkotok (szívem szenved),
hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,
hogy jó legyek s utánad menjek!

József Attila