Nem bolondozni kívánok e nap kapcsán, sem a tavaszról áradozni, csak mivel ma fordítottam át a márciust az áprilisba a Guckler naptáron, a kép kapcsán felmerült bennem néhány gondolat.
Látogatóim némelyike ismerheti a képet, hiszen már ez mutatja - hacsak el nem felejtette átfordítani - valahol a környezetében, hogy eltelt már ennek az évnek is a negyede. Vagy esetleg a sutba hajítva kuksol elmúló tiszteletek, vagy érzelmek okán.
Én rögtön azzal kezdem, hogy szeretem a képet, ezért is válogattam be a naptárba. A naptárat is szeretem, úgy ahogy van. Azt nem, hogy nem a magam kedvére válogathattam össze a képanyagot, hanem az anyagi támogatók igényeihez igazítva.
Ebből kifolyólag elveszítettem néhány tisztelőmet, ami nagy ár lenne azért az összegért, ami a zsebembe vándorolt, ha én is rossznak tartanám a képet, és saját elveimet sutba dobva, csupán az Aranyborjúnak áldoztam volna.
Távol álljon tőlem, hogy bárkinek is az esztétikai szempontjait támadni szándékoznám, joga van mindenkinek nem tetszőnek megítélni bárminemű "alkotást". Nem is elsősorban esztétizáló fejtegetést szándékozom folytatni.
Az egyik "kritikusom" e kép kapcsán felvetett véleménye merült fel ma reggel bennem, egész már aspektusból, néhány gondolat, ami némiképp kapcsolódni fog Fregoli barátunk "Hol is tartunk?" bejegyzéséhez is. Tehát a kedves ismerős egészen meglepő módon jegyezte meg, hogy: hogyan tudtam ezt a szép tavaszt elcsúfítani azzal az ocsmány, szocreál förmedvénnyel.
Hmmm...
Hát magamban már a fotózáskor is lefordítottam arra, hogy szerintem megszépíti a környezetet (mármint a tavasz), és jószerivel semmi kivetni valót nem találok abban, hogy ott maradt magnak ez a korára jellemző építmény. Ami, uram bocsá' jó 25 évvel ezelőtt még korszerűnek is és megváltozott városrészbe illeszkedőnek is tűnt. Egyébként is, ha az ember szétnéz a környéken, inkább az az elszomorító, hogy ifjaink mivé "varázsolják" falfirkáló és dühöngészeti indíttatásuktól vezérelve a tér elég sokszor felújított, még régészeti értékű műtárgyait. (Meg az egész várost.) Ehhez képest a Flórián áruház képe nem is annyira lehangoló.
Azt szeretem én ebben a hová is jutottunk polémiában, hogy ma olyan sikk leszocreálozni, lekomcsizni, lezsidózni, lecigányozni, lekurvázni mindent, vagy mindenkit kényünk-kedvünk szerint. Amolyan sztenderd skrupulusok lettek ezek. Ami böki a csőrünket, arra valamelyik bürkét gyorsan ráhúzzuk. Általában azok, akik a 20 évvel ezelőtti időkben bizony alaposan befogták a pofájukat. Netán épp abban a tanácsi hivatalban nyalták a megfelelő seggeket, amelyek az efféle építmények sorsáról döntöttek.
Hol is tartunk? - kérdi Attila. Ide! Mindennek megváltozott a jelentése. Egy valamikori hasznos építmény mára szocreál förmedvénnyé változik, és a funkciója másodlagossá. Mi több, bűnbakká is. Bár még ez a jobbik eset. Sokkal ijesztőbb az a folyamat, ahogy a jelképek tartalma, átértékelődik. Minek kell eltűnnie (ami nem mindig baj) és mi kerül elő (ami viszont nem mindig jó).
Én csak egyről akarok megszólalni. A kokárdáról. Azért, mert számomra ez a legkedvesebb nemzeti jelkép a zászló és a Kossuth címer mellett. Az ifjúságom, lázadó ifjúságom. A 70-es évek elején elég rosszallóan néztek az emberre, ha ilyennel a mellén igyekezett 15-e estéjén a Belváros meghatározott helyei felé. Könnyen landolt a fején - elég nagy rásegítéssel a gravitációra - egy-egy gumibot. És ez volt a jobbik eset. Amikor - azóta levitézlett - eleink kitalálták a FIN című baromságot (Ma születettek számára: Forradalmi Ifjúsági Napok, ami szerint március 15-től április 4-ig kokárdával kellett közlekednie az ifjúságnak, mintegy ezzel elvéve 15-e tartalmát 21-e és 4-e javára.), amit magunk között szellentésnek neveztünk, persze nem így, tüntetőleg nem vettem fel, még március 15-én sem. Persze durrogtam magamban, hogy elveszik az ünnepemet, de hát nem ez volt az egyetlen dolog, amit elvettek tőlünk. Erre jön ez a mai jóember - biztos a szellentőktől lopva az ötletet - és kitalálja azt, hogy aki vele van az mindig kokárdába öltözzön.
???
Nincs megszabva, nincs rá semmi szabály, mindenki akkor vesz fel ilyesmit, amikor akar. Szíve joga, ki hol hordja a nemzeti öntudatát, én inkább a szívemben szeretem. De amikor egy olyan ember, akire az ország "jobbik" fele odafigyel kitalál egy ilyen projektet, onnantól kezdve más értelmet nyer az egész. És már messze nem azt, amit a boldogult március 15-kéken. Mert azért valljuk be, egészen addig, amíg ez a fajta talpra ugrasztás nem történt meg, még március 15-én se nagyon lehetett kokárdákat látni az embereken. Aztán lehet, hogy szeretném állandóan hordani, de ezért elnáspángol egy szélső balos érzelmű csapat, azzal a felkiáltással, hogy szaporodjak OV-ral. Ha meg nincs rajtam akármikor se, megkaphatom a ruhámat egy, az ország "jobbik" feléből származó különítménytől, azzal a különbséggel, hogy GYF-cel, vagy DG-ral való szaporodásra szólítanak fel. Pedig egyiket sem kívánom.
Mindez azért bugyog így fel belőlem a tavasz elején, mert a minap láttam épp egy igen érdekes embert feszíteni a metrón bekokárdítva. Rögtön beindult a fejemben az időgép, és elgondoltam, vajon hány olyan ember viselhet ma 15-étől is függetlenül kokárdát, aki annó azon az oldalon állt, ahol a booster technikát alkalmazták a gumibotok szabadesésének felgyorsítására. De már csak ilyenek vagyunk, ha az kellett, hirtelen annyi partizán szaporodott osztódással, amennyivel még az oroszokat is ki lehetett volna üldözni az országból, nemcsak a németeket. Nagy Imre eltemetése óta annyi 56-os ellenálló termett, mint égen a csillag. Moldova Straznyiczkyja még ma is meg tudna élni.
Szóval, épp azért készült el ez a kép, hogy elmondhassam benne, hogy nem mindent kell lesajnálni, sőt mi több lerombolni, ami az előző kor öröksége. Nem sok épület maradna ebben a városban. Elég ha a szellemiségét kitakarítjuk, ellenben ezt nem sikerült eddig igazán. (Erre fricska a képeslapszerű megoldás.) Könnyebb odafigyelnünk a környezetünkre és a zöldterületek növelésével olyan emberibb, élhetőbb élettereket teremteni, amiben a nem túl esztétikus, ám hasznos funkciót betöltő építmények külseje másodlagossá válhat.
Az sem mindegy, hogy melyik mibe kerül. A zöldítés csak kevesebbe, mint a lerombolás és újjá építés, ami lehet éppen olyan ronda, mint az elődje, mert attól nem lesz szebb, hogy a kapitalizmus építi, tessék csak megnézni az egyen Tesco-kat, Auchanokat, Cora-kat.
Ma meg főleg, amikor a rendszerváltozást minden szinten elszabotáló politikai erők, egytől-egyig mind, 1990 óta(!) idejuttatták az országot. Ebből a slamasztikából semmiféle kokárda, meg komcsizás nem tud bennünket kihúzni. Ám a nagyobb baj az, hogy ki? Mégis, jobb így látni a Flórián teret, mint belövésekkel és lőporfüsttel "díszítve".
Bejegyzések
1997-ben, az első - akkor még - FotóHétre, a mai FotóHónap elődjére kereteztem ezt az anyagot. A dokumentációs értéke mellett a színvonala is olyan magas volt, hogy szinte belefájdultam, hogy nem hallgattam Nagygyörgy Sándor unszolására '88-ban, és nem vagyok a Szövetség tagja. Olyan jó lett volna ezek között a képek között kiállítóként szerepelni... '98-as - sikertelen - felvételi kérelmem is ennek a kiállításnak köszönhető, többek között.
