Nem a Dunáról lesz szó, hiszen az sokkal régebb óta tart, nem is az evezésről, bár az is megérne néhány mondatot. Ma (azt hiszem, de valahogy így) 30 éve, hogy csak Canonnal fotózok. Ez a kép is ezért került ide.
1980. júniusában készült. Az első igazán "jónak" gondolt lövet a korai korszakból. Lehetne is ennyi röviden, de mesélő kedvemben vagyok, bár azt hiszem most elsősorban fotó- és főleg Canon funokat érdekelhet a mondókám.
Úgy 1976 tájékán kezdtem tapasztalnia Praktica-k korlátait. Nem az objektívekkel volt bajom, a lencséik, főleg a jénaiaknak egészen jók voltak, de a mechanikai megbízhatóság az nem volt tartós. A távol-keleti szigetország termékei felé kezdtem kacsintgatni. Prospektusok tömkelegét vadásztam össze, mert nem igazán volt rálátásom a piacra. Gyorsan körvonalazódott, hogy 5 lehetséges márka közül kell választanom. Betűrendes, nem minőségi sorban(!): Ashahi Pentax (akkor még úgy hívták, jobb is volt annak), Canon, Minolta, Nikon, Olympus. Az Ashahi felé kezdtem húzni az M 42-es menet miatt, legalább az optikákat olcsón megúszom. Igazán a Minolta SRT-101 tetszett a legjobban. Az akkoriban egy nagyon jól összerakott gép volt. Az Olympus már akkor kicsi volt, elképzeltem a péklapát kezemben és röhögő görcsöt kaptam. A Nikont (kövezzetek meg Nikonosok!) meg már akkor nem szerettem. A – főleg itthon – túl lihegett nimbusza miatt is, meg azért, mert az egyetlen rendszer volt, aminek az élesség állítása ellentétes irányban működött a többihez képest. Akkor már a kezembe vettem néhány gépet, és amikor a Nikon került bele, össze is zavarodtam emiatt. Na mondtam, te sosem leszel az enyém. Meg az árát is szemét módon drágálltam. Annyival nem volt jobb. A Canonnal nem voltam képben. Akkor mentek át egy nagyobb fejlődésen, amikhez hozzá lehetett jutni, azoktól nem estem seggre.
1977-ben kivetődtem a BNV-re. Ott a Canonnak volt egy standja és akkor mutatták be az F-1-est, amivel a profi szférát igyekeztek magukhoz csábítani. Az első látásra beleszerettem. Háromszor mentem vissza, ott töltöttem a napot a vitrin előtt, bámultam a hozzá rendelhető ezer kütyüt, és amikor lehetett a kezembe is vettem. Kaptam egy viszonylag nagy terjedelmű prospektust, de nagyon általános információk voltak benne. Fogtam magam, veszíteni valóm nincs alapon, írtam egy levelet Tokyo-ba, hogy érdekel a gép, szeretném is beszerezni (komolyan gondoltam), csak szeretnék róla és a teljes rendszerről valami átfogó képet kapni.
Egy szép júniusi reggel csengetett a postás. Két küldeményt hozott. Az egyik lehervasztott, a behívóm volt. A másik viszont heves zakatolásba indította a szívem. Egy vastag boríték, Japánból, a Canon emblémával. Egy 260 oldalas, A/4-es album volt. Teljes technikai leírással a tartozékok és az összes objektív tekintetében. A két évet ennek a könyvnek [na jó, meg egy Biblia (nem hitalapon, csak gondoltam lesz rá időm), a Svejk és a 22-es csapdája] segítségével sikerült átvészelnem. Angolul is megtanultam, mert minden gondolatát ismerni akartam. Fotósok között szolgáltam a kettőből másfelet. Amikor mondtam, hogy ilyen gépem lesz, kiröhögtek. Persze még akkor én sem tudtam, hogy nem ilyen lesz, hanem jobb.
Leszereltem, és kezdtem vizslatni a terepet, hogyan juthatnék én egy ilyen géphez? Kezdtem belátni, hogy bankot kéne rabolnom hozzá, vagy megütni a milliót a lottóval. A 70-es évek vége volt a Canon elektronikus áttörése az A szériával. A népszerű felhasználói réteget célozták meg ezekkel a gépekkel és elég széles is volt a típusválaszték a sorozaton belül. Így vettem meg az első Canont, egy AE-1-est az 1,4-es alappal, használtan potom 21000-ért, ami akkor 8 havi fizetésem volt. Eladtam magam az OTP-nek, de azért is kellett. Aztán anyámékat is eladtam az OTP-nek és így lett nemsokára egy 35-ös és egy 135-ös objektív is mellé. Hát így indult...
Aztán megnősültem, jött a fiam, róla meg készült ezer fotó. Ezzel egy időben dobta ki a Canon az F-1N-t. És én újra szerelmes lettem. A feleségemnek volt egy rokona Ausztráliában. El kezdte neki küldözgetni a fotókat. Az meg el volt tőlük ájulva, hogy így-meg-úgy, fotózok-e mást is. Így kikerült neki más is tőlem a gyereken kívül és attól is elájult. Egyszer azt találta írni, hogy mondjam meg, milyen gépet szeretnék, és küldi az összeget. Így lettem egy F-1N-nek a boldog tulajdonosa 1985-ben. Sőt, annyi zsozsó jött, hogy futotta egy winderre, egy szupervilágos mattüvegre, meg egy 28-85 zoomra is. Hajdanvolt nagy sikereimet annak a gépnek köszönhetem. Nem azért mert magától fotózott, hanem azért mert megbízható volt. 14 évig nem hagyott cserben, pedig minden oka meg lett volna rá. Átment rajta legalább 2000 film. Fagyott rá hó, bedőlt patakba, hangosan koppant egy kövön, még magaslesről is zuhant le. A szerelem ellenére eszközt láttam benne, és a természetfotózás nem az a műfaj, ahol az embernek van ideje a gépet pátyolgatnia.
(Ekkor fagyott rá a hó a gépre. 2-3 mm-es jég borította. De pontosan vitte a filmet, és halálosan pontosan exponált.És itt jegyzem meg azoknak, akik azt hiszik, hogy egy jó géptől lesz jó képük, tévednek. Egy felső kategóriás kompakt bizonyos korlátok között megcsinálja ugyanazt a képet, mint egy csúcs DSLR. Csak nem ugyanazon körülmények között. A különbség ebben van. A kép azonban a fotóstól függ. És egy jó fotós jobb képet készít egy gyenge géppel, mint a technikában bízó tapasztalatlan az 1D MarkIII-mal.) Már kezdett rajta érződni a kor, de ismertem a rigolyáit, tudtam kezelni. 1999-ben aztán azt vettem a fejembe Mártélyon, hogy az áradó Tiszán lebegő csónakokat alulról kéne megnézni a 17-sel. Ezt már nem szerette. Igaz én sem, elég kellemetlen volt, kiállításra mentünk Hódmezővásárhelyre, elég hülyén néztem ki kora tavaszi, ronggyá ázott ruházatban. Még Tokyóban is volt szervizben, de már nem volt hozzá alkatrészük. Akkor már rég EOS-ban utaztak. Így került be a vitrinembe. Ha otthon vagyok, sokszor vetek egy pillantást rá zenehallgatás, vagy filmnézés-olvasás közben. Ott van a helye a közelemben, néha a kezembe is veszem. Talán beszél hozzám, emlegeti a szép időket, vagy korhol, amiért nem vettem észre, hogy melyik csónak nincs megkötve.
Sok gép ment át a kezemben. Lassan bekerül mellé a G2 is. Egy kedves ismerősömnél még szolgál. Ha kimúlik, megy az öreg tesó mellé. Annak is sok szépet köszönhetek. Általa léptem be a magasabb szintű digitális világba. Még egynek lesz abban a vitrinben helye. A most használt 350D-nek. A 60000-ik expozíció közelében járok vele. Azt mondták, jó ha 30-ig bírja. Bírja, pedig az is kap a pofájára szegény. Az utóbbi 5 év jó képeit elsősorban neki köszönhetem. Nem is gondolkodom az utódlásáról addig, amíg nem lesz időszerű. De akkor meg is siratom...
Kép a G2 korai időszakából. A blogon lévő képek zöme meg a 350D-vel készült :)
(Egy fotós barátom a FotóArénán épp kezdte fontolgatni, hogy kihajítja ezt a vackot (neki is ez volt), mert nem lehet vele képet készíteni. Aztán feltöltöttem ezt a képet. Ő meg lenézett az infóra, és azt kellett látnia, hogy ugyanolyan géppel készült, amivel még neki nem sikerült egy értékelhetőt sem összehoznia. Akkor jött rá, hogy nem a gépben van a hiba.)
Függelék, mik is fordultak meg nálam (persze már nem ennyi van):
Gépek: AE-1 (2 db), AE-1P (2 db), AV-1, AT-1, Canonet 35, Canonet 35 QL, FX, FT, FTb-Ql, F-1N, EOS 50, EOS 350D, PowerShot G2, G9, G10
Objektívek: EF 70-210/4, EF 85/1.8, EF-S 10-22/3.5-4.5, 18-55/3.5-5.6, FD 17/4, FD 28-85/4, FD 35/3.5, FD 35-70/3.5-5.6, FD 50/1.4 (2 db), FD 80-200/4, FD 100/2.8, FD 100-200/5.6, FD 135/3.5, FD 200/4macro, FD 300/2,8, FD 300/4 (2 db)
Bejegyzések
Óbuda gesztenyefáiról is híres. A Péter-Pál plébánia körüli parkot a szentséges környezet mellett a méltóságteljes fák is különleges hangulatúvá varázsolják. 
Fotózom is őket, természetesen. Nem is tudom mennyi kép lapul a digitális archívumban, a legtöbb azonban magamnak készül. Annyira eleven a látvány, hogy nagyon nehéz ellenállni a komplex behatásoknak. Sokszor nem is akarok. Nem keresem a "képet", hagyom, hogy elragadjon egy-egy hangulat. Ha nincs gép nálam, akkor is elidőzök a fák között. Ez az egyik legszebb időszaka a tavasznak. 
