Rejtőzködő arcok - Elrejtett múlt

Nem hiszek a véletlenekben… Mindennek oka van, a “véletlennek” tűnő találkozások sorszerűek. Nem mindig rengetik meg, de mindenképpen formálják életünk akár rövid távú menetét is. Sok részük azonban életre szóló.
Tegnap, talán az átvonuló frontok miatt nem bírtam a számítógép előtt és a négy fal között. Jóval előbb tettem le a kalapácsot, mint kellett volna. Városkapunál hirtelen leszálltam a metróról, és a Duna felé vettem az irányt. Úgy is kell új képanyag az új hétre. Az idő azonban nem az volt, amire igazán fájt a fogam. A séta azonban jól esett. A déli oldalon sétáltam át a hídon. Az öböl túlpartján le is jöttem róla, a Népszigethez volt kedvem. Azonnal nosztalgikus hangulatba is kerültem. Valamikor nagyon régen itt voltam első éves ipari tanuló, de nem rég bontották le a régi épületet, ahol a villanykodás rejtelmei kezdtek belevezetni. Kiballagtam inkább a nagy-dunai partra. Ehhez meg a gyerekkorom kötődik. Sokat időztünk itt nyaranta. Szüleim munkahelyének volt egy hétvégi üdülőjük itt. Én nem szerettem a zárt kertet, sokat kóboroltam a szigeten. Az időhöz épp passzolt a hangulatom. Nem jó látvány a sok elhagyott, romlásnak indult épület, a gazzal benőtt sétányok és a valamikori zajló életnek még a nyoma sem. Az alsó végi hídnál időztem el egy kicsit. Egyik oldalt a lakópark ellentmondásos épületei, az öbölben meg gyér evezős sportélet. Itt kezdtem evezni is. Alig fértünk el a vízen… Haza felé vettem az irányt, még elérhetem a polgári csatlakozást.
A Meder utcán azonban földbe gyökerezett a lábam. A volt darugyár utolsó, még el nem bontott épülete mellett visz az út. Előbb az előtte felnőtt gaz között itt-ott virító virágokra figyeltem fel. Élet és elmúlás ellentétje a háttérül szolgáló koszlott falakkal, betört üvegekkel. Utána figyeltem fel a falakra függesztett portrékra. Már jártam itt előbb is, eddig miért nem láttam ezeket? Hiszen az állapotukból kiindulva elég régóta itt viríthatnak. Talán mert sosem nyáron jártam erre. Máskor nincs gaz előttük. Ha nem rejtőzik valami, ennyivel nehezebb észre venni? Mintha a titkok jobban érdekelnének bennünket, mint az orrunk előtt lévő dolgok…
Valaha itt egy jól működő gyár volt. Apám le is húzott benne több, mint 30 évet. Anyám meg még többet.  Én is jártam a még elő falak között. Szerettem bemenni hozzájuk, ha lehetett. Itt is dolgoztam először életemben, nyári szünidősként…
A múltammal, és másokéval találkoztam ezeken az arcokon keresztül, ahogy így-úgy lesekedtek ki a gaz mögül a megváltozott világra. Olyan sok minden rohant át rajtam, míg a Götucat kattogott a kezemben. Nemcsak a múlt, a jelen is, egy új találkozás, ami szintén ilyen rejtőzve tárult elém, s a jövő is kérdezett belül. Az első ötletem ez a montázs volt, még ott.

Nagyon a hatása alá kerültem ezeknek a képeknek. Megrendítőnek éreztem az élményt a felemelő értelmében. A katarzis mindig megrendítő élmény. Egész este ez foglalkoztatott.  Ebben a tálalásban viszont túl tömény, nagyon egyben van, az intimitásához képest. Nincs benne az arconkénti felfedezés élménye. Már reggel egy bemutatót gondoltam inkább hatásosnak (hiszen az egyenkénti megnézéssel meg a folyamat vész el), egy olyan zenével, amihez régóta kerestem képanyagot. S lám, hát ebben benne van a kapcsolódás sok mindenhez, ahhoz a számhoz is. Nem is hagyott ma nyugodni, bár lett volna mit tennem, ki kellett adjam magamból a tegnapi és az elmúlt napok benyomásait.
Nem tudom beágyazni ide a videót, mert a YouTube letiltja a hangsávot a szerzői jogok miatt, honlapomon készítettem egy oldalt, ideklikkelve lehet megnézni.
…
Tegnap este, mintegy tetézésül, gyönyörű színjátékkal búcsúzott a Nap. Még, hogy nincs Isten…

A látásról

A tiszteletet rögvest megelőlegezve a kivételeknek, de egyre inkább azt kell észre vegyem, hogy a szenvedélyes fekete-fehérezők sandán nézegetik a színes képeimet, a jobbára színesezők meg nem értik, vagy nem kedvelik a fekete-fehér képeimet. Most nem akarok belemenni a két oldal fotográfiai vonzataiba, elég helyen értekeztem már erről, csupán ebből kiindulva általános tanulságokat vélek mostanság felfedezni.
A világ összességében ilyen is, olyan is. Nem lehet sem fekete, sem fehér, sokszor még színes sem, hanem unalomszürke, vagy koszos ködszínű. Részei azonban valóban vagy sokszínűek, vagy akár monokrómok, illetve feketék is, fehérek is. A bennünket körülvevő dolgok, elemek, emberek mind mások. Nem csak külsőleg, belsőleg is. (Hiszem, hogy a tárgyaknak is van egyéniségük és természetük, azaz lelkük.) A jó univerzális fotográfus az expozíció pillanata előtt fel tudja mérni, hogy a kiszemelt téma milyen tálalást igényel majd a későbbiekben. Ebben tapasztalata és belső vizualitása vezérli. Valamint a mindenre való érzékenység. A bölcs ember pedig felméri egy találkozáskor, hogy a másikban mi lakozik. Nem hallgat mások ítéletére. Hagyatkozik a megérzéseire, majd a tapasztalataira. Már az első beszélgetésből sok mindent tud lemérni. A szemkontaktus alatt nem csak azt keresi, mi van a másik szeme mögött, hanem, hogy megfelelő tükröt tart-e feléje a másik tisztán látása. Hiszen ezen múlik minden az életben, a tisztán látáson. A feketék komorában felfedezhető formák és fények lényegének a szépsége, míg a színekben a hamisság, vagy a látszat keltés, a hatásosság, azaz az eredendő szépség mellett.
Manapság könnyen ítélünk meg másokat. Egyszerűbb elfogadni kívül állók véleményét, mint felkutatni a megérzéseink mögött felfedezhető valóságot, vagy mellé fogást. Azt gondolom, azok keresik mások véleményét, akiknek nincsenek megérzéseik. Nem csak emberekkel vagyunk így. Vásárlási, olvasási, zene hallgatási, még utazási szokásainkat is befolyásolhatja mások véleménye. És fotózási szokásainkat is. Mit preferál egy pályázat zsűrije, mit vesz meg a kiadó, milyen képtől kapok sok like-ot a Facebookon, mire kapok sok véleményt a blog világában, stb.? Sokan félnek megmutatni magukat, akármilyen formában…
Az elkötelezetten saját világ orientált fotós ugyanolyan ember, mint az amelyik csak a saját tapasztalatai alapján ítél. Belső szemükkel néznek a világra. A felszín alatt meglátják, vagy felkutatják a mélyben rejlő valóságot. Annak alapján döntenek. A fotósnak könnyebb dolga van, ez sokszor csak egy pillanat műve. Ugyanakkor előre fel is lehet készülni arra, hogy a kép nem biztos, hogy az lesz, amit valójában szeretett volna. Ma könnyű, egy delete a digitális kamera gombjával. (Az emberek zömét azonban nem lehet egy törléssel elintézni…) Van mikor jobb, mint azt elképzeltük, de ez a ritkább. Ha az elvárásaink alá kerülünk, az rendszerint csalódással jár. Ezek azonban legalább olyan fontosak az életünkben, mint a sikerélmények. Talán fontosabbak. A siker elhomályosíthatja a tisztán látásunkat, a kudarc azonban csiszolhatja. Mert ezek mind leckék, amikből tanulnunk lehet és kell is.
Az emberi kapcsolatokban az ítélethez eljutás sokszor nagyon hosszú idő. Nagyobb türelemre van szükség, mint egy ritka állat felkutatásához és kiemelkedő szintű lefényképezéséhez. És több időre is. A látszatra “fekete-fehér” ember lehet, hogy színes, és megfordítva. Nem elég, mint a fotónál a saját belső világomból kiindulni. Sőt, háttérbe kell szorítani. A másik szemével kell megpróbálnom kívülről látni magamat. Hogy észre vehessem, mi kell belőlem ahhoz, hogy közel kerülhessek a másikhoz. Nem taktikázásra gondolok, hanem arra, hogy más észre vehet bennünk olyan tulajdonságokat, amiket mi eddig nem. Ezeket a felszínre kell hoznom a másik segítségével. Nem ismert jót és rosszat is. Ezzel tárom fel magamat is előtte. Bizalommal válaszolok a bizalomra. Ha a megérzéseink vezetnek, nem lehetünk gyanakvók. Hiszen a színes világra ránézve is érezhetem, ez fekete-fehérben az igazi. Mert abban leszek benne én is. De színessé is varázsolhatok egy látszatra színtelen képet, mert benne van a lehetősége. Egy elrontott képért csak magamat okolhatom, még a körülményeket sem nagyon, mert akkor vagy nem vettük figyelembe, vagy nem jól használtuk ki az időt. Egy elrontott emberi kapcsolatban viszont sosem csak az egyik fél a hibás. A dolog kettőn áll, a felelősség is közös. Az emberekkel szemben nem lehet elkapkodni az “expozíciót”...

Szigetközi napló

Történt egy érdekes fordulat, és a hétvégére tervezett erdélyi túra  helyett a Szigetközben kötöttünk ki. Csütörtök este Mosonmagyaróváron töltöttünk egy whisky-telt éjszakát, ami után kicsit nehézkesen indult a hajnal, meg is elégedtünk egy könnyed sétával az ébredő városban.
A nehézkességhez az első benyomások is hozzájárultak, de “betévedve” a Malom-ági Lajta-partra igazi kis fotóparadicsomban találtuk magunkat. Érdekes volt a számomra, hogy bár nálam volt a “komolyabb” készség, valahogy az egész intim hangulathoz elegendőnek éreztem a Götucat diszkrécióját. Ezzel a hangulattal tértünk vissza az utcákra, és igen kellemes emlékeket hátrahagyva vettünk irányt tényleges állomáshelyünkre.
A reggel teljes képanyaga ide kattintva tekinthető meg.

A napközbeni meleg elégedett sörözéssel, táplálkozással telt, valamint a szépfények órái helyének megtalálásával telt. Viszonylag közel a dunaszigeti szállásunktól találtunk is az Öreg-Dunához utat, és kilövést, Cikola-szigettel átellenben.

Igazán szép estében és reggelben volt részünk, pedig annyira nem is volt látványos a Nap éjszakai útját megelőző és befejező szertartása. A hely nyugalma, a finom esti fények, a madárdal csendje kárpótolt az égi fényjáték elmaradásáért.
Képek itt!

Kutya meleg nap lett. Árnyékból  lehetett lövöldözni csak a Szelle Lovasudvar lakóira. Egyébként igen kellemes vendéglátó intézmény, pihenésre, lovaglásra és vízitúrázásra kiváló, s mindez egy helyben, szép fekvéssel.

Meleg ellen kilátogattunk vízközelbe. Kis, védett szakaszt találtunk a Mosoni-Dunán, kicsit szocialista korszak idézéssel, egyszerű tájazási lehetőséggel.

Délutáni kávészünetünk után kihasználtuk a panzió kenukölcsönzési lehetőségét, és búcsúként egy koraesti evezéssel ajándékoztuk meg magunkat. Varázslatos élmény volt. 1980-ban eveztem végig a Mosoni-Dunát, azóta egyszer, 1986-ban voltam Cikola-szigeten a Nimródosokkal. Nosztalgiával vegyes érzelmekkel eveztünk a lehető legcsendesebben a nyugalmától méltóságos erdők között kanyargó szelíd vízen.

Vissza akarunk menni…
Kenuval a Mosoni-Dunán, klikk ide!

Látens felek

Mostanában sokféle megélés az osztályrészem. Pozitív is és az ellentettje szintén. Néha ugyanazon az “ügyön” belül. Mert például hasznos dolog a virtuális világ, hiszen időt takarítunk meg, ugyanakkor szélesítjük is az ismeretségi kört. Ha elég önzők vagyunk, értelmezhető ez úgyis, hogy többen tudnak rólunk a nagyvilágban. A másik oldal pedig az, hogy mi is többet tudunk a világról. A személyes kontaktust azonban nem pótolja. A szemek párbeszéde minden leírt szónál többet ér. Szembesültem, nemcsak a magam, hanem mások sikereivel és kudarcaival is. Úgy az emberi kapcsolatok, mint az egzisztenciális, vagy épp az alkotói pálya terén is. Közösségekbe léptem, és közösségeket hagytam ott. Mindegy miért. Folyamatos átalakulást érzek a környezetemben. Nagyon nem is volt időm eddig eltöprengenem ezeken. Tegnap este azonban megnéztem a Fekete Hattyú című filmet, és ez elindított bennem egy gondolatsort.
Leginkább azt, hogy a felszín alatt lévő dolgok a láthatók látens felei. Ha ezek emberekhez kapcsolódnak, milyen sok mindenen múlik az, hogy mi “hívódik elő” a felszínre, s válik láthatóvá, érezhetővé, megfoghatóvá. És, hogy sokszor mennyire az ellenoldala az a mindenki által láthatónak. A rossznak ítéltben néha kellemesen csalódunk, a jónak hittről meg kiderülhet az ellenkezője. Minden bennünk van, egy egészben. Az angyal és a démon is. Ennek a kettősségnek a belső harca alakítja az egyéniséget, és visz előre utunkon. A film felmutatott egy fikciót, amit sűrűn lehet tapasztalni valóságként. A siker érdekében az ember hajlamos felébreszteni magában az addig esetleg nem is ismert negatív erőket. A talmi siker megrettenthet, de akkor már lehet, hogy késő leszámolni vele. A vége főcím alatt ez a kérdés fogalmazódott bennem: Ha legyőzöd a démont, akkor már az angyalodra sincs szükség? A fenti kép kapcsán pedig az átalakítás eredményére először rápillantva a középszürke lényege: így is, úgy is ugyanolyan…

Korniss Péter

“Az nagyon jó, amikor úgy tudsz valakire felnézni, hogy közben nem kell a fejedet felfelé fordítani.
Az ilyenek általában "nagylátószögű" emberek.”

Egy korai bejegyzésem kezdő gondolatai most is érvényesek… Milyen érdekes. A fenti sorokat Eifert János kapcsán írtam, de kezdhettem volna Baricz Katihoz írt bejegyzésemet is ekképp…. Amikor komolyan kezdtem venni a fotózást – kényszerűségből feladva egy gyermekkori álmot – a nagy öregek mellett három fiatalabb (bár nálam azért idősebb) fotográfus volt rám igazán nagy hatással. A fent említettek mellett még Korniss Péter.

Eifert követhető volt a számomra, Kati szerethető, Korniss Péter pedig valamiféle misztikum, a személyisége miatt. Töretlen alkotópályáik a mai napig példa a számomra. Jánossal viszonylag korán közvetlen munka kapcsolatba kerültem, jóval azelőtt, hogy én is bekerültem azokba a körökbe, ahol mind a hármukkal immár közös tagsági viszonyban vagyok. Katihoz Gyöngyin keresztül kerültem közel, amiért őszintén hálás vagyok a sorsnak. Kornisst sok megnyitón, vagy egyéb más rendezvényen láttam, a közelében voltam. Az a tisztelet, ami a mai napig eltölt Vele szemben, valahogy meggátolta azt, hogy én kezdeményezzek  valami ismerkedés félét. Egy-két év után azonban, s ez főleg a MAOE tagságnak köszönhető, már fogadta a köszönésemet. Ezt ne tessék valamiféle beképzeltségnek felfogni. Kevés nála szerényebb művésszel lehet találkozni. Egyszerűen valahová el kellett tennie engem, és nagyon is érthető, hogy ez nem lehetett egyszerű.

Tegnap, a Mai Manó Házban először hallottam kiállítást megnyitni. Újfent eltöltött a misztikum érzése. Ez az ember, aki a magyar fotográfia legnagyobbjai közé fényképezte be magát, a hétköznapi ember egyszerűségével állt előttünk és beszélt a frissen diplomázott filmesek fotóiról. Majd később a Budapest Plusz megnyitón, az ösztöndíj művészeti vezetőjeként is igyekezett a háttérben meghúzódni.

Többször is közelbe kerültünk az est folyamán, sokszor nézett bele az optikába, mikor felé fordítottam a gépet, úgy éreztem, belém akar látni. Nem visszautasítás volt a szemében, hanem talán érdeklődés? Nem tudtam eldönteni, elbizonytalanodtam. Ha nincs Gyöngyi, Rózsa Zsuzsi és Dozi-Vektor társasága, nagyon kényelmetlenül éreztem volna magam. A fogadás közben egyszer csak odavetődött a mi társaságunkhoz, felém fordult, köszönt és a kezét nyújtotta. Számomra az a pillanat felért egy elnyert fotográfiai ösztöndíjjal…