Nagylátószög

D-Vektorizáltan újra hasznosított szépség by Pesövé

2012-01-19T08:05:00.001+01:00

Special way of thinking. Avagy a gondolkodás különleges (jelen esetben inkább sajátságos) módja, ami a Dob utca egy bizonyos pontján használt szleng fonetikájában így hangzik: Pesövé Ofszi. Ez pedig nem más, mint Dozvald János fotóművész és publicista D-Vektornak nevezett egyik felével szemben álló másik fele. Emez hivatott a másik “száraz” és tényszerű gondolat meneteit sajátos humorú hangvétellel színezni.

Kedden, a Fészek Galérában megnyílt, Aesthetical Recycling (lásd a címet!) címben összefoglalt kiállítása a fenti kettősség jegyében fogant. A képek között gondolatok előtt időzhetett el a látogató, és egyből szembesülhetett is ezzel a sajátságos “kétlakisággal”. A szépség fogalmát boncolgató írások illusztrációiként kiakasztott képek leszállnak az írások “fennkölt” pulpitusáról, közénk, a földre, és sokszor meghökkentő vizuális élményben is elénk vetítik a gondolatok képekben is megfogalmazott közölni valóját. Ez pedig nem más, mint a szépség szubjektivitásának kétirányú kifejtése. A dozvaldi szép a minket körülvevő élet elhasznált tárgyaiból teremtődik. Legyen az egy Univerzummá magasztosult kerti edény (a fenti kép háttere), vagy egy számítógép alaplapjának mértani struktúrája, s akár egy kisvárosi kirakat ellentmondásosan egymás mellett leledző két ablaka.

Nem tisztem elemezni a tárlatot, nem is kívánom, mert a gondolatok köré felfűzött képek együtt jelentenek sokat, és éppen azért, mert a képek miatt még az eszmefuttatásokat is lehet másként értelmezni a magunk számára, vagy fordítva, mindegy.
Alapjában nem szeretem, ha egy fotókiállítás mellett sok a rizsa. Beszéljenek a képek és a címeik. A “költészet”, amit sokan odafércelnek szépnek, emelkedettnek gondolt turistafotóik alá, csak kioltják egymást, ha ugyan van mit. Itt azonban nem erről van szó. Egy több síkon gondolkodó és alkotó művész két oldalról táplálkozó ihletettsége képez sajátos harmóniát. Biztos vagyok abban, hogy az írások a képek nélkül is elgondolkodtatók lennének, és ez igaz megfordítva is. Viszont ott van minden együtt, megfelelő tagolással, és ez így egész más élmény. Nem elég tehát a szemetünket, elhasznált vackainkat elvinni a szelektív gyűjtőkbe, hanem a szépség oltárán is feláldozhatjuk előtte őket a fotográfia és csavaros elménk adta lehetőségeink kihasználásával, és mielőtt a repedt fazék a lomtalanításba kerül, még egyszer fel is magasztosulhat. Csak legyen hozzá szemünk és az átlagosnál kicsivel több tekervény a koponyánkban…

A kiállítás február 10-ig látogatható.

Magányos les

2012-01-09T07:49:00.001+01:00

Lekerült a pécsi falakról a kiállítás szombat reggel. Itt is megköszönöm a Mecseki Fotóklub és Mánfai Gyuri Barátom szíves invitálását és a lehetőséget! Remélem, mielőbb közelebb is látogatható lesz…
Ha már Pécsre mentünk, Zotyó javallatára Pacsmagon kötöttünk ki, úgymond, terápiás hétvégére. A jó pacsmagi szél és légkör úgy oszlatta szét bennem a borút, mint a képen is látható felleget. Köszi Zolik!

Gödör

2012-01-04T22:23:00.001+01:00

Vajon azért kerülünk (vagy kerítjük magunkat) olykor-olykor mélyre, hogy megtanuljunk felfelé is nézni? És nem azért, hogy onnan várjunk segítséget, hanem hogy kijelöljük az utunkat, mielőtt elmenne előttünk az élet!

Egy év a Duna jegyében

2012-01-03T07:00:00.001+01:00

Hogy is kezdődött? Egy tévedéssel, ugyanis azt hallottam, hogy 2011 a Duna éve lesz. Akkor már felbuzdultam néhány alaposan megszállott fotográfuson, akik egy egész év minden napját szentelik valamilyen témának. Nagy bolondja vagyok ugyan a Dunának, de nem rendelkezem annyi idővel, hogy egy év minden napját – különösen egy témában – a fotózásnak szentelhessem. Maradt a heti egy kép, ami kivitelezhetőnek tűnt.
A 2010-es év egyik ajándéka volt a számomra Jazza (alias Miskolczi Gábor) és képeinek a megismerése. Nála is központi témaként véltem felfedezni az öreg folyót. Majd 200 kilométer választ el bennünket, de a Duna, és annak szeretete mégis összeköt minket. Az eltérő kor, a más látásmód és a kontrasztos élettér-különbség adta az ötletet: fotózzuk párhuzamosan végig az évet. Még akkor is, hogy közben megtudtam, 2009 volt a Duna éve. Sebaj, így, párban mindenképpen izgalmas a dolog, és megéri az időt. Nagyon kíváncsi voltam, mi lehet azonos, és mi eltérő a képekben? Ezt nem is akarom boncolgatni, mert a heti képpárok úgy is nyilvánvalóvá teszik. Jó és természetes, hogy ugyanazt szeretjük, és mégis máshogy látjuk, és nem feltétlen azért, mert máshol élünk.
Sokkal inkább arról szeretnék írni, hogy milyen érdekes tud lenni az élet. Még nem láttad, csak néhány levelet és mobilbeszélgetést váltottál Vele. Jobbára a képek, és az alattuk folyó kommunikáció kialakít egy viszonyt két ember között, ami egyszerre csak fontossá válik. Nem csak fotográfiailag, hanem sokkal inkább emberi megközelítésből. Nehéz ezt megfogalmazni, s talán nem is kell, csupán el kell raktározni a jó érzést, amit a közös munka öröme adhat. Érdekes volt tegnap, a közös album publikussá tételét készítettem elő. Végig mentem a képeken, és lepergett előttem a teljes előző év. Még így is soknak és hosszúnak tűnt, pedig minden hét leteltével csak azt az egy fotót hagytuk meg, amit közösen kiválasztottunk. Némelyik alatt hosszas polémiák olvashatók. A legjobban az fogott meg, amit az első negyed elérésékor írtam: mire újra a géphez fagy a a kezünk, a vége felé járunk. S lám, már túl is vagyunk rajta. Legalább is ezen a részén. Mi legyen az egy év alatt, kettőnknél felgyülemlett anyaggal?Kiállítás mindenképpen, stílusosan Baja és Budapest között valahol félúton, talán Dunaújvárosban. Könyv is lehetne belőle, de ez a nehezebb dió, ez azonban nem rettenthet vissza, csak több időt és pénzt igényel.
Azt viszont biztosan tudom, hogy Gábor nevében is megköszönhetem Blogdog-Vektor-Ofszi (Dozvald János) művészbarátunk áldásos mentori közreműködését a mi kis Tükörrepülésünkben*. Őszintén szigorú szeme és vitriolos tolla is egyengette annak az albumnak a létrejöttét, ami az alapja lesz a további felhasználásoknak. Valahol azt írta, hogy büszke a barátságunkra, én ugyanezt mondhatom, sokkal inkább, és ezzel szerintem Gábor is így van.
Jó mulatság, férfi munka volt!!!

A közös album idekattintva tekinthető meg.

*Tükörrepülés – Féner Tamás fotóművész 1980-as, a Műcsarnokban bemutatott kiállításának a címe.

Évutó

2011-12-30T11:31:00.001+01:00

Tavaly ilyentájt hónaponkénti visszaemlékezéssel búcsúztam az évtől. Most is lenne mit előkaparni az év terméséből, de nehezen választok, talán készítek egy gyűjtőalbumot, csak legyen rá időm. Két decemberi képpel köszöntöm ennek az évnek a végét, két véglettel…

A csendes virágsarok mellé a szeles Karácsony reggel képét választom. Zotyó barátommal 2005 Dobogókőn töltjük a Szentestét követő reggelt.

Vidám Szilvesztert, sikeres új évet kívánok Kedves Barátaim! Remélem jövőre többet találkozhatunk…

Ünnepre

2011-12-22T15:19:00.001+01:00

MINDEN KEDVES BARÁTOMNAK, LÁTOGATÓMNAK ÉS SZERETTEIKNEK BÉKÉS, MEGHITT
KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!

Utakról

2011-12-17T12:09:00.000+01:00

A minap alkonyfelé baktattam hazafelé. Az Illek Vince utcában jártamban mozgást észleltem a perifériális látószögben az égről. Olyan húszas kormoráncsapat libegett északkelet irányban, kialakuló ékalakban. Hm – Hová tartatok? – szólt bévül az önkéntelen kérdés. Majd legyintettem: nem mindegy. Talán az Állatkertbe? Ott biztonságban érezhetik magukat éjszakára, vagy akárhová. A látvány mindenesetre szép volt, sajnáltam is, hogy nincs nálam gép, bár lehet, hogy nem is lett volna időm lekapni a látványt. Meg nem is kell mindent, elég, ami a fejünkbe exponálódik…

Az élmény azonban tovább motozott bennem.
Tényleg fontos, hogy hová szálltak azok a madarak december közepének egyik estelőjén Újpest felett? Tényleg fontos az, hogy tudjuk egyáltalán, mi, miért történik, úgy, ahogy? Nem az lesz-e az emberiség veszte, hogy mindenáron meg akarja érteni a Természet, vagy sok egyéb dolog mozgató rugóját, mint például a Szerelemét, vagy az Istenséget? Miért nem fogadunk el mindent úgy, ahogy van? Gyűrűket patkolunk madarak lábára, rádió adó-vevőket, GPS koordinátorokat aggatunk nemes vadak nyakába, csak tudjuk, merre járnak. Ettől azonban nem leszünk tudásban gazdagabbak, legfeljebb tudunk valamiről, aminek a miértjét csak találgathatjuk. Viszont megzavarunk valamit, amit nem kéne, és esetleg elmegyünk a nyilvánvaló szép, vagy nem szép, de hasznos, vagy törvényszerű elfogadása mellett. Ha kutatunk valamit, az jelentheti akár azt is, hogy nem tudjuk élvezni.
Nem attól kezd el egy kapcsolat elromlani, ha el kezdjük firtatni a külön tett utakat? Vagy azért kezdjük el firtatni – még ha csak magunkban is –, mert valami más miatt érzünk romlást?

Kérdem én: nem mindegy hová mennek azok a kormoránok? Megnyugvást érzek, ha megtudom, hogy tényleg az állatkerti tóra szálltak le, vagy netán csalódást, ha valami kocsmába tértek be egy felesre? Az ő dolguk. Nekem legyen elég a szürreális látvány egy szürke külváros koszos egén. Mitől leszünk okosabbak, ha tudjuk, hogy gólyáink Afrika melyik szavannáján várják ki az új hazai tavaszt? Nem elég, hogy minden áprilisban újra kelepelnek valamelyik kéményen? Fogadjuk el, hogy a Természet tudja jól, miért vannak így a dolgai! Ez a Természetbe – és a Teremtőbe – vetett feltétlen bizalom. Ha a bizalom fennáll, minek megérteni, miért nem elég elfogadni, és gyönyörködni?

Ha bizalmad van valaki felé, ne az útjai érdekeljenek, hanem az, hogy hozzád tér meg. A szeretet alapja a bizalom. Ha eljátsszák, akkor meg már azért ne érdekeljenek az utak, mert már úgysem változtat semmin. A kapocs, ami összeköt két embert, vékony aranyfonál. Nagyon könnyen elszakad, s bár összecsomózható, a csomó csak ott marad…
A magad útjában légy biztos, azt tudd, te miért arra mész, amerre éppen tartasz, bármennyire is nehéz!
Ezért legyinthettem, tudtam, hová megyek, már csak kétszáz lépésem volt hátra…

(A kép 2005-ben készül, Pacsmagon)

Megjelenés

2011-11-04T15:20:00.001+01:00

Szöveges felvezetés és képi ízelítő ide kattintva!

Elég mostohán bánok a blogjaimmal, és ezért Veletek Barátaim és Látogatóim (ha még akadnak). Változik az életem, így az időm még kevesebb. Remélem, előbb-utóbb sűrűbben tudok posztolni, de azért figyelem a fejleményeket, csak nem mindig véleményezek.

A barátság azonban nem ezen múlik…

Pacsmagról, másképp…

2011-09-09T12:37:00.001+02:00

Pont egy hónapja jelentkeztem utoljára. Hallgatásomnak a munka és a szabadság mellett érzelmi életem változása is az oka. Nem akarnám bő lére ereszteni, inkább had tegyem közzé itt is közös vállalkozásunk, a Foto-Graf oldalain ma reggel megjelent ajánlómat:

Közel húsz éve töltöm a nyaraimat, s lehetséges szabadideimet Pacsmagon. Molnár Zolival egy Duna-deltába vezetett madarászúton ismerkedtem meg. Az Ő invitálására jutottam le 1992-ben az általa feltérképezett és azóta kezelt, ma a Raamsari Egyezmény védelme alatt álló területre. Ahogy ismeretségünkből barátság lett, úgy vált Pacsmag is az örök szerelemmé.
Húsz év hosszú idő, és ennyi idővel fiatalabban az ember is másképp viszonyul a körülményekhez. Különösen, ha érdeklődése valamely alkotó tevékenységhez is köthető. A kezdetekben lenyűgözött a tavak madárvilága. Még bírta a derék és a türelem is a lessátrakban kucorgást, az alvásigénytelenség a napkeltét jóval megelőző ébredést.
Az évek számának gyarapodása azonban nemcsak meglassítja az embert, türelmetlenségét kivárásra cseréli, de a világlátását is formálja. Ahogy általában a természetben is inkább a táj felé fordultam, így történt Pacsmagon is. Egyre nagyobb séták a környezetben, a hajnali és napnyugti idők tájvarázsának, a szántók, erdők, nádasok, az elhagyott vasútvonal képi lehetőségeinek felfedezése. Rácsodálkoztam a terület magából eredő tájképi értékeire. S közben ráébredtem arra is, hogy a tavakhoz nem a fotózás kedvéért járok, hanem lelki nyugalmam megleléséért. A fényképezőgéppel tett séták is elsősorban ezt szolgálják, ha egy kép sem kerül a rögzítő anyagra, akkor sincs hiányérzetem, a feltöltődés mindennél többet ér.
Az idén jóval kevesebbet időt tölthettem a nyári táborban, mint szeretettem volna. Különös, új érzéseket hagytam mindennapi életteremben. Vissza is szólított a félbehagyott kötelezettség és a szív ellentmondást nem tűrő hangja. A sétákat, a Nap sajátos pacsmagi ciklusainak megélését az idén egy új érzéshalmaz is befolyásolta. A képek talán ezekről is szólnak…

A teljes képanyag a Foto-Graf oldalán és Picasa oldalamon is megtekinthető.

Virágok üzenete

2011-08-09T11:57:00.001+02:00

A hosszú hétvégét a világtól elzárva töltöttem. Nem remeteként, egy másik világban. Az önzetlen szeretet és elfogadás világában. Jeleket kaptam és adhattam. Örömet okozhattam, és örömet szereztek nekem. Virágok, élő, két lábon járó virágok, NŐK. Az üzenetüket foglalta össze a képen a két virág és a fény. Ezzel köszönöm meg nekik a négy napot, amit adhattunk egymásnak.

Ne felfelé törj, hanem a fény felé, ha meg is kell hajolnod. Csak nyílj meg…

Kicsit eltűnök az ország Pacsmagnak nevezett, számomra kedves bugyrában. Az Ünnep után jövök. További szép nyarat, ameddig még tart…

Rejtőzködő arcok - Elrejtett múlt

2011-07-21T17:38:00.001+02:00

Nem hiszek a véletlenekben… Mindennek oka van, a “véletlennek” tűnő találkozások sorszerűek. Nem mindig rengetik meg, de mindenképpen formálják életünk akár rövid távú menetét is. Sok részük azonban életre szóló.
Tegnap, talán az átvonuló frontok miatt nem bírtam a számítógép előtt és a négy fal között. Jóval előbb tettem le a kalapácsot, mint kellett volna. Városkapunál hirtelen leszálltam a metróról, és a Duna felé vettem az irányt. Úgy is kell új képanyag az új hétre. Az idő azonban nem az volt, amire igazán fájt a fogam. A séta azonban jól esett. A déli oldalon sétáltam át a hídon. Az öböl túlpartján le is jöttem róla, a Népszigethez volt kedvem. Azonnal nosztalgikus hangulatba is kerültem. Valamikor nagyon régen itt voltam első éves ipari tanuló, de nem rég bontották le a régi épületet, ahol a villanykodás rejtelmei kezdtek belevezetni. Kiballagtam inkább a nagy-dunai partra. Ehhez meg a gyerekkorom kötődik. Sokat időztünk itt nyaranta. Szüleim munkahelyének volt egy hétvégi üdülőjük itt. Én nem szerettem a zárt kertet, sokat kóboroltam a szigeten. Az időhöz épp passzolt a hangulatom. Nem jó látvány a sok elhagyott, romlásnak indult épület, a gazzal benőtt sétányok és a valamikori zajló életnek még a nyoma sem. Az alsó végi hídnál időztem el egy kicsit. Egyik oldalt a lakópark ellentmondásos épületei, az öbölben meg gyér evezős sportélet. Itt kezdtem evezni is. Alig fértünk el a vízen… Haza felé vettem az irányt, még elérhetem a polgári csatlakozást.
A Meder utcán azonban földbe gyökerezett a lábam. A volt darugyár utolsó, még el nem bontott épülete mellett visz az út. Előbb az előtte felnőtt gaz között itt-ott virító virágokra figyeltem fel. Élet és elmúlás ellentétje a háttérül szolgáló koszlott falakkal, betört üvegekkel. Utána figyeltem fel a falakra függesztett portrékra. Már jártam itt előbb is, eddig miért nem láttam ezeket? Hiszen az állapotukból kiindulva elég régóta itt viríthatnak. Talán mert sosem nyáron jártam erre. Máskor nincs gaz előttük. Ha nem rejtőzik valami, ennyivel nehezebb észre venni? Mintha a titkok jobban érdekelnének bennünket, mint az orrunk előtt lévő dolgok…
Valaha itt egy jól működő gyár volt. Apám le is húzott benne több, mint 30 évet. Anyám meg még többet. Én is jártam a még elő falak között. Szerettem bemenni hozzájuk, ha lehetett. Itt is dolgoztam először életemben, nyári szünidősként…
A múltammal, és másokéval találkoztam ezeken az arcokon keresztül, ahogy így-úgy lesekedtek ki a gaz mögül a megváltozott világra. Olyan sok minden rohant át rajtam, míg a Götucat kattogott a kezemben. Nemcsak a múlt, a jelen is, egy új találkozás, ami szintén ilyen rejtőzve tárult elém, s a jövő is kérdezett belül. Az első ötletem ez a montázs volt, még ott.

Nagyon a hatása alá kerültem ezeknek a képeknek. Megrendítőnek éreztem az élményt a felemelő értelmében. A katarzis mindig megrendítő élmény. Egész este ez foglalkoztatott. Ebben a tálalásban viszont túl tömény, nagyon egyben van, az intimitásához képest. Nincs benne az arconkénti felfedezés élménye. Már reggel egy bemutatót gondoltam inkább hatásosnak (hiszen az egyenkénti megnézéssel meg a folyamat vész el), egy olyan zenével, amihez régóta kerestem képanyagot. S lám, hát ebben benne van a kapcsolódás sok mindenhez, ahhoz a számhoz is. Nem is hagyott ma nyugodni, bár lett volna mit tennem, ki kellett adjam magamból a tegnapi és az elmúlt napok benyomásait.
Nem tudom beágyazni ide a videót, mert a YouTube letiltja a hangsávot a szerzői jogok miatt, honlapomon készítettem egy oldalt, ideklikkelve lehet megnézni.
…
Tegnap este, mintegy tetézésül, gyönyörű színjátékkal búcsúzott a Nap. Még, hogy nincs Isten…

A látásról

2011-07-20T13:44:00.001+02:00

A tiszteletet rögvest megelőlegezve a kivételeknek, de egyre inkább azt kell észre vegyem, hogy a szenvedélyes fekete-fehérezők sandán nézegetik a színes képeimet, a jobbára színesezők meg nem értik, vagy nem kedvelik a fekete-fehér képeimet. Most nem akarok belemenni a két oldal fotográfiai vonzataiba, elég helyen értekeztem már erről, csupán ebből kiindulva általános tanulságokat vélek mostanság felfedezni.
A világ összességében ilyen is, olyan is. Nem lehet sem fekete, sem fehér, sokszor még színes sem, hanem unalomszürke, vagy koszos ködszínű. Részei azonban valóban vagy sokszínűek, vagy akár monokrómok, illetve feketék is, fehérek is. A bennünket körülvevő dolgok, elemek, emberek mind mások. Nem csak külsőleg, belsőleg is. (Hiszem, hogy a tárgyaknak is van egyéniségük és természetük, azaz lelkük.) A jó univerzális fotográfus az expozíció pillanata előtt fel tudja mérni, hogy a kiszemelt téma milyen tálalást igényel majd a későbbiekben. Ebben tapasztalata és belső vizualitása vezérli. Valamint a mindenre való érzékenység. A bölcs ember pedig felméri egy találkozáskor, hogy a másikban mi lakozik. Nem hallgat mások ítéletére. Hagyatkozik a megérzéseire, majd a tapasztalataira. Már az első beszélgetésből sok mindent tud lemérni. A szemkontaktus alatt nem csak azt keresi, mi van a másik szeme mögött, hanem, hogy megfelelő tükröt tart-e feléje a másik tisztán látása. Hiszen ezen múlik minden az életben, a tisztán látáson. A feketék komorában felfedezhető formák és fények lényegének a szépsége, míg a színekben a hamisság, vagy a látszat keltés, a hatásosság, azaz az eredendő szépség mellett.
Manapság könnyen ítélünk meg másokat. Egyszerűbb elfogadni kívül állók véleményét, mint felkutatni a megérzéseink mögött felfedezhető valóságot, vagy mellé fogást. Azt gondolom, azok keresik mások véleményét, akiknek nincsenek megérzéseik. Nem csak emberekkel vagyunk így. Vásárlási, olvasási, zene hallgatási, még utazási szokásainkat is befolyásolhatja mások véleménye. És fotózási szokásainkat is. Mit preferál egy pályázat zsűrije, mit vesz meg a kiadó, milyen képtől kapok sok like-ot a Facebookon, mire kapok sok véleményt a blog világában, stb.? Sokan félnek megmutatni magukat, akármilyen formában…
Az elkötelezetten saját világ orientált fotós ugyanolyan ember, mint az amelyik csak a saját tapasztalatai alapján ítél. Belső szemükkel néznek a világra. A felszín alatt meglátják, vagy felkutatják a mélyben rejlő valóságot. Annak alapján döntenek. A fotósnak könnyebb dolga van, ez sokszor csak egy pillanat műve. Ugyanakkor előre fel is lehet készülni arra, hogy a kép nem biztos, hogy az lesz, amit valójában szeretett volna. Ma könnyű, egy delete a digitális kamera gombjával. (Az emberek zömét azonban nem lehet egy törléssel elintézni…) Van mikor jobb, mint azt elképzeltük, de ez a ritkább. Ha az elvárásaink alá kerülünk, az rendszerint csalódással jár. Ezek azonban legalább olyan fontosak az életünkben, mint a sikerélmények. Talán fontosabbak. A siker elhomályosíthatja a tisztán látásunkat, a kudarc azonban csiszolhatja. Mert ezek mind leckék, amikből tanulnunk lehet és kell is.
Az emberi kapcsolatokban az ítélethez eljutás sokszor nagyon hosszú idő. Nagyobb türelemre van szükség, mint egy ritka állat felkutatásához és kiemelkedő szintű lefényképezéséhez. És több időre is. A látszatra “fekete-fehér” ember lehet, hogy színes, és megfordítva. Nem elég, mint a fotónál a saját belső világomból kiindulni. Sőt, háttérbe kell szorítani. A másik szemével kell megpróbálnom kívülről látni magamat. Hogy észre vehessem, mi kell belőlem ahhoz, hogy közel kerülhessek a másikhoz. Nem taktikázásra gondolok, hanem arra, hogy más észre vehet bennünk olyan tulajdonságokat, amiket mi eddig nem. Ezeket a felszínre kell hoznom a másik segítségével. Nem ismert jót és rosszat is. Ezzel tárom fel magamat is előtte. Bizalommal válaszolok a bizalomra. Ha a megérzéseink vezetnek, nem lehetünk gyanakvók. Hiszen a színes világra ránézve is érezhetem, ez fekete-fehérben az igazi. Mert abban leszek benne én is. De színessé is varázsolhatok egy látszatra színtelen képet, mert benne van a lehetősége. Egy elrontott képért csak magamat okolhatom, még a körülményeket sem nagyon, mert akkor vagy nem vettük figyelembe, vagy nem jól használtuk ki az időt. Egy elrontott emberi kapcsolatban viszont sosem csak az egyik fél a hibás. A dolog kettőn áll, a felelősség is közös. Az emberekkel szemben nem lehet elkapkodni az “expozíciót”...

Szigetközi napló

2011-07-11T18:17:00.001+02:00

Történt egy érdekes fordulat, és a hétvégére tervezett erdélyi túra helyett a Szigetközben kötöttünk ki. Csütörtök este Mosonmagyaróváron töltöttünk egy whisky-telt éjszakát, ami után kicsit nehézkesen indult a hajnal, meg is elégedtünk egy könnyed sétával az ébredő városban.
A nehézkességhez az első benyomások is hozzájárultak, de “betévedve” a Malom-ági Lajta-partra igazi kis fotóparadicsomban találtuk magunkat. Érdekes volt a számomra, hogy bár nálam volt a “komolyabb” készség, valahogy az egész intim hangulathoz elegendőnek éreztem a Götucat diszkrécióját. Ezzel a hangulattal tértünk vissza az utcákra, és igen kellemes emlékeket hátrahagyva vettünk irányt tényleges állomáshelyünkre.
A reggel teljes képanyaga ide kattintva tekinthető meg.

A napközbeni meleg elégedett sörözéssel, táplálkozással telt, valamint a szépfények órái helyének megtalálásával telt. Viszonylag közel a dunaszigeti szállásunktól találtunk is az Öreg-Dunához utat, és kilövést, Cikola-szigettel átellenben.

Igazán szép estében és reggelben volt részünk, pedig annyira nem is volt látványos a Nap éjszakai útját megelőző és befejező szertartása. A hely nyugalma, a finom esti fények, a madárdal csendje kárpótolt az égi fényjáték elmaradásáért.
Képek itt!

Kutya meleg nap lett. Árnyékból lehetett lövöldözni csak a Szelle Lovasudvar lakóira. Egyébként igen kellemes vendéglátó intézmény, pihenésre, lovaglásra és vízitúrázásra kiváló, s mindez egy helyben, szép fekvéssel.

Meleg ellen kilátogattunk vízközelbe. Kis, védett szakaszt találtunk a Mosoni-Dunán, kicsit szocialista korszak idézéssel, egyszerű tájazási lehetőséggel.

Délutáni kávészünetünk után kihasználtuk a panzió kenukölcsönzési lehetőségét, és búcsúként egy koraesti evezéssel ajándékoztuk meg magunkat. Varázslatos élmény volt. 1980-ban eveztem végig a Mosoni-Dunát, azóta egyszer, 1986-ban voltam Cikola-szigeten a Nimródosokkal. Nosztalgiával vegyes érzelmekkel eveztünk a lehető legcsendesebben a nyugalmától méltóságos erdők között kanyargó szelíd vízen.

Vissza akarunk menni…
Kenuval a Mosoni-Dunán, klikk ide!

Látens felek

2011-07-07T15:13:00.001+02:00

Mostanában sokféle megélés az osztályrészem. Pozitív is és az ellentettje szintén. Néha ugyanazon az “ügyön” belül. Mert például hasznos dolog a virtuális világ, hiszen időt takarítunk meg, ugyanakkor szélesítjük is az ismeretségi kört. Ha elég önzők vagyunk, értelmezhető ez úgyis, hogy többen tudnak rólunk a nagyvilágban. A másik oldal pedig az, hogy mi is többet tudunk a világról. A személyes kontaktust azonban nem pótolja. A szemek párbeszéde minden leírt szónál többet ér. Szembesültem, nemcsak a magam, hanem mások sikereivel és kudarcaival is. Úgy az emberi kapcsolatok, mint az egzisztenciális, vagy épp az alkotói pálya terén is. Közösségekbe léptem, és közösségeket hagytam ott. Mindegy miért. Folyamatos átalakulást érzek a környezetemben. Nagyon nem is volt időm eddig eltöprengenem ezeken. Tegnap este azonban megnéztem a Fekete Hattyú című filmet, és ez elindított bennem egy gondolatsort.
Leginkább azt, hogy a felszín alatt lévő dolgok a láthatók látens felei. Ha ezek emberekhez kapcsolódnak, milyen sok mindenen múlik az, hogy mi “hívódik elő” a felszínre, s válik láthatóvá, érezhetővé, megfoghatóvá. És, hogy sokszor mennyire az ellenoldala az a mindenki által láthatónak. A rossznak ítéltben néha kellemesen csalódunk, a jónak hittről meg kiderülhet az ellenkezője. Minden bennünk van, egy egészben. Az angyal és a démon is. Ennek a kettősségnek a belső harca alakítja az egyéniséget, és visz előre utunkon. A film felmutatott egy fikciót, amit sűrűn lehet tapasztalni valóságként. A siker érdekében az ember hajlamos felébreszteni magában az addig esetleg nem is ismert negatív erőket. A talmi siker megrettenthet, de akkor már lehet, hogy késő leszámolni vele. A vége főcím alatt ez a kérdés fogalmazódott bennem: Ha legyőzöd a démont, akkor már az angyalodra sincs szükség? A fenti kép kapcsán pedig az átalakítás eredményére először rápillantva a középszürke lényege: így is, úgy is ugyanolyan…

Korniss Péter

2011-07-01T11:02:00.001+02:00

“Az nagyon jó, amikor úgy tudsz valakire felnézni, hogy közben nem kell a fejedet felfelé fordítani.
Az ilyenek általában "nagylátószögű" emberek.”

Egy korai bejegyzésem kezdő gondolatai most is érvényesek… Milyen érdekes. A fenti sorokat Eifert János kapcsán írtam, de kezdhettem volna Baricz Katihoz írt bejegyzésemet is ekképp…. Amikor komolyan kezdtem venni a fotózást – kényszerűségből feladva egy gyermekkori álmot – a nagy öregek mellett három fiatalabb (bár nálam azért idősebb) fotográfus volt rám igazán nagy hatással. A fent említettek mellett még Korniss Péter.

Eifert követhető volt a számomra, Kati szerethető, Korniss Péter pedig valamiféle misztikum, a személyisége miatt. Töretlen alkotópályáik a mai napig példa a számomra. Jánossal viszonylag korán közvetlen munka kapcsolatba kerültem, jóval azelőtt, hogy én is bekerültem azokba a körökbe, ahol mind a hármukkal immár közös tagsági viszonyban vagyok. Katihoz Gyöngyin keresztül kerültem közel, amiért őszintén hálás vagyok a sorsnak. Kornisst sok megnyitón, vagy egyéb más rendezvényen láttam, a közelében voltam. Az a tisztelet, ami a mai napig eltölt Vele szemben, valahogy meggátolta azt, hogy én kezdeményezzek valami ismerkedés félét. Egy-két év után azonban, s ez főleg a MAOE tagságnak köszönhető, már fogadta a köszönésemet. Ezt ne tessék valamiféle beképzeltségnek felfogni. Kevés nála szerényebb művésszel lehet találkozni. Egyszerűen valahová el kellett tennie engem, és nagyon is érthető, hogy ez nem lehetett egyszerű.

Tegnap, a Mai Manó Házban először hallottam kiállítást megnyitni. Újfent eltöltött a misztikum érzése. Ez az ember, aki a magyar fotográfia legnagyobbjai közé fényképezte be magát, a hétköznapi ember egyszerűségével állt előttünk és beszélt a frissen diplomázott filmesek fotóiról. Majd később a Budapest Plusz megnyitón, az ösztöndíj művészeti vezetőjeként is igyekezett a háttérben meghúzódni.

Többször is közelbe kerültünk az est folyamán, sokszor nézett bele az optikába, mikor felé fordítottam a gépet, úgy éreztem, belém akar látni. Nem visszautasítás volt a szemében, hanem talán érdeklődés? Nem tudtam eldönteni, elbizonytalanodtam. Ha nincs Gyöngyi, Rózsa Zsuzsi és Dozi-Vektor társasága, nagyon kényelmetlenül éreztem volna magam. A fogadás közben egyszer csak odavetődött a mi társaságunkhoz, felém fordult, köszönt és a kezét nyújtotta. Számomra az a pillanat felért egy elnyert fotográfiai ösztöndíjjal…

A Duna Napjára

2011-06-29T14:40:00.001+02:00

A Duna a mellette élőkre óhatatlan kihatással van. Leginkább a szeretet lehet a meghatározó érzés. Az alkotási vágy pedig kivédhetetlenül szimbiózisban él ezzel az érzéssel.

Tavaly figyeltem fel egy tehetséges, fiatal, bajai fotósra, Jazzára. Remek, ugyanakkor sajátságos fogalmazású képeire, melyeknek jelentős részében a Duna főszerepet játszik. Ez a kötődés az esetemben is erőteljes, miként Nála is. Emellett az is szemet szúrt, hogy nemcsak a kor különbség, vagy a másféle látásmód, hanem az állandó élőhely, vagy a kisebb kirándulások eltérő helyszínei mennyivel másabb hangulatú képeket eredményeznek. Ugyanarról a folyóról…
Ekkor fogalmazódott meg bennem egy erre az évre szóló közös munka vele. Szenteljük ezt az évet Dunáinknak. Minden héten gyűjtsünk össze egy kollekciót, amiből egyelőre egyet kiválasztunk, és minden különösebb kommentár nélkül közzéteszünk blogjaink egy külön oldalán. (Érdekes volt megfigyelni, hogy még a mindkettőnket állandóan látogatók sem fedezték fel az összefüggést… )
Saját magam megnyugtatásául megkértem Kedves Művészbarátomat, az errefelé Blogdogvagyok álnévvel előforduló Dozvald Jánost, tegyen javaslatokat hetente, melyik képeinkkel képviselje a Duna magát egy-egy héten. Őszintén hálás vagyok Neki, amiért elvállalta.

Mára félidőhöz ért ez a mi kis “játékunk”, és ma ráadásul a Duna Napja is van. Már előre megbeszéltük, hogy egy adott időpontban eleresztünk egy-egy papírhajót, egy a magunk számára kedves, vagy látványos helyen, és az eheti képünk ez lesz. Ezzel tisztelegve a Duna, és a másik alkotótárs előtt. Hirtelen felindulásból jött ötlettől vezérelve újra merényletet követtem el Pesövé Ofszi (Ő is Blogdogvagyok) ellen, megkérve narrálja a részvételemet egy kis rövid köszöntővel, mielőtt bizonytalan sorsára indítja hajónkat. Feltétlen együttműködő- és jókedvének köszönhető a fenti, rövid film, és az alábbi képriport a mai napról.

A reggel készült, heti kép a linken

Kapcsolódó linkek:

Jazza Duna Napja

Dozi beszámolója a reggelről

Miskolczi Gábor Duna albuma

Speciális album a Facebookon

Szent Iván éjén

2011-06-27T11:08:00.001+02:00

Szent Iván éj, újra a szabadban, Kisorosziban, a Sziget északi csúcsán. A felső kép este 9 óra körül készült. A Nap már a horizont alatt, és egyszer csak a vár felett megjelent ez a röpke ideig tartó fény-színjelenség. Mire a Götucat előkerült, hogy lekaphassam a tájban guggoló Héddét, már el is illant. Csak a “delejezett kék” (a la D-Vektor) maradt, ami lassan az éjbe fordult.
Varázslatos volt. Az alkony, s a reggel is. A welcome pálinkázás, a közös sütögetés, iszogatás, tűzugrás, majd az éjjeli egyedül- és ébrenlét is. Cesar Franck volt a társam, összes orgonaművével egyetemben. Nagygyörgy Sándor járt a fejemben, miközben az eget, a csillagokat és az éji fényekben nyugvó Duna-kanyar alsó kapuját nézegettem. Hideg volt, de volt mi elvonja róla a figyelmemet. A reggel hamar eljött, s mint mindig, most is újra elámultam az új nap ébredésének csodáján. Az első tájrészletek varázsütésre történő megjelenése, majd fokozatos kitárulkozása minden alkalommal más látvány, de ugyanaz az érzés…

Viharos éj

2011-06-24T10:56:00.000+02:00

A vihar mindig kicsalogat az erkélyre, ha hajnalban dühöng, akkor is. Az égi vakuzást viszont annál nehezebb elkapni. A reflexeket el lehet felejteni, a sok vak lövés meg néha bosszantó tud lenni. A múlt éjjel szerencsén volt…

Nyugodt Szent Iván éjt, jó hétvégét!

Csendszilánkok

2011-06-21T13:47:00.004+02:00

Jazza Barátom a minap udvariasan figyelmeztetett, hogy elég nagy a csend ezen a tájékon. Hiába, ha az ember egy új vállalkozásra szánja el magát, annak beindítása az egyebek mellett elég sok időáldozattal is jár. Ezt nem panaszkodásként, csak magyarázatként jegyzem meg. Azért valamiféle magára adó fotográfus a munka jellegű fotózások mellett hagy teret a saját képeinek az elkészítésére is. Csak a feldolgozásra és a bemutatásra nem nagyon marad ideje. Ma szusszanok egy keveset és egy csokrot gyűjtöttem az elmúlt, majdnem két hónap privát terméséből.

A fenti képek egy baráti találkozóra menet készültek. Alább meg a találkozó alatt lencsevégre kapott látványok, szinte egy helyből fényképezve.

Erkélyem állandóan szolgáltatja a fotótémát. A közelben repült ki ez a szarkafióka, és ezt az ostorlámpát szemelte ki magának állandó etetőhelyül, én meg valamelyik reggel majdnem el is késtem a kép miatt.

A Fényecset Fotóklub május 19-én ünnepelte 10 éves születésnapját. A képeken Fodor Emese összesíti a zsűrizési eredményeket. Az anyaság és a társadalmi élet így fér össze. Baricz Kati és Gáti Gyuri művészbarátaim mindig hálás fotóalanynak bizonyulnak, csak köszönettel tartozhatom nekik…

Mint ahogy Máté Zsuzsinak is ezekért a képekért. Shámi tavaszi Örömtáncán táncolt önfeledten a dobosok bemelegítő futamaira.

Munkahelyem Újpesthez köt. A következő képcsokor napközbeni és hazafelé tartó pillanatok emlékei.

Hajdrák Timi remek macskaképeire gondoltam, mikor ráemeltem egyik kedves barátom kedvencére a gépem, nem is olyan régen.

A posztot záró kép pedig a tegnap esti hazatérés eredménye, lomografált hangulat a villamos ablakának köszönhetően…

Közben ugye Pacsmagon is jártam, láthattátok is az előző (elég régi) bejegyzésből. Ma felkerült egy válogatás a teljes anyagból a Picasa-ra. Nem akartam agyon zsúfolni ezt az oldalt. A Nézőkébe beleklikkelve azt is megtekinthetitek. Nem tudom, mikor jövök hamarosan, de igyekszem, és figyelem is a bejegyzéseiteket.

Pacsmag fényei

2011-05-18T16:39:00.002+02:00

Nem csak nyugalommal, kikapcsolással, teljes feltöltődéssel, barátokkal - jó emberekkel, hanem mindig különleges fényekkel is megajándékoz....

Gesztenyevirágzásról, újra

2011-05-02T12:15:00.001+02:00

Kicsit azonban másképp, mint az egy évvel ezelőtti bejegyzésben…
Kicsit sűrűre alakult az elmúlt hónap, az utóbbi hét meg különösen. Még a fák mellett is sietve lépdeltem el, sokszor hajnalban és alkony körül vissza. Pénteken azonban már látszódott a vége a sok munkának, korábban is hagyhattam ott a másnapra valót. Hazafelé tartva álltam meg az alábbi sorozat nézőpontjánál. Vártam életet a képbe, a fák alá. Elsuhant néhány pár, de vagy messze, vagy túl közel. Akkor jött elő a sofőrpihenőből ez a kedélyes közalkalmazott, és tagjait nyújtóztatva, mit sem törődve a kezemben lévő kisgéppel, igazi derűt varázsolt a lelkem legmélyére…

Tegnap végre letudtam a terheket, igazán felszabadultan poroszkáltam haza, már előre élvezve a mai szabadnapot. Az eső sem zavart, már május van, arany hull az égből. Az Anyákra gondoltam, kimaradtam a megemlékezésekből, legalább is a posztok tekintetében, de egész nap az enyém járt az eszemben. Neki találtam, e holtában is szép pillanatot a fák alatti egyik padon, de küldöm utólag is minden Édesanyának.

Ahogy egy nap alakul

2011-04-21T17:33:00.001+02:00

Egy nagyon húzós hét után úgy kellett már egy kis kimozdulás, mint egy falat kenyér az éhezőnek. Az emberek, az események fotózása után tájban, természetben lenni, a pörgést nyugalommal feloldani.
Fehérváron vettek fel, addig a vonat maradt. A BKV jól kicseszett velem. Hiába keltem félháromkor, kedélyesen integethettem a menetrend szerint 3 perccel előbb, az orrom előtt elhúzó éjszakai busznak. Félóra kényszerpihenő, és az előttem kihúzó vonat lett az ajándék. Újabb, most már óra semmittevés. Legalább itt vehettem magamnak egy kis reggelinek való sört.
Már a pályaudvaron, beülve a szerelvénybe, adódtak lehetőségek arra, hogy a bugylival szórakozzak, mivel a fejhallgatót meg nagy siettemben otthon hagytam, a zene elmaradt. Ahogy elhagytuk lassan a várost, úgy idomult még zaklatott állapotomhoz az elsuhanó táj.

Tihanyban lassan lecsendesedtem belül. A félsziget belső része mindig jó hatással van rám, most a virág megtalálása a holdas bűvészkedésemhez végképp helyre billentette a középpontomat.

Átruccantunk a Káli-medencébe. Az meg szeretemhelyeim között is az elsők között vagyon. Kevés helyen érzem annyira intenzíven Föld Anya jótékony energia simogatásait, mint például itt. Talán még a csákvári Haraszt dolomitjain, vagy a bükki Veres-oldal meredélyén.
A romtemplomokat kajtattuk, ám Kékkút felé vetődve új érzésekkel álltam meg több, mint három év után az útmenti kőkereszt előtt. Elnéztem a kereszt és az út között, arra van van az enyém is...

Fehérvárig visszavittek, megint a vonat maradt, az meg folytatta a reggeli trendet, és ki is ment az orrom előtt. Kaptam még egy órát. Szerencsémre, gondoskodtak a sörömről, bár ebből majdnem elalvás lett már az indulásra váró vonaton. Szerencsémre, megint adódott téma, így elő is halásztam a hajnali indulás óta kuksoló kisgépet.
Olyan megkapó volt az ormótlan fémszerkezetek között vidáman billegő virág, és olyan erőteljesen hatott még rám a nemrég elhagyott hely, valahogy ebben a képben summázva érezhettem sok mindent. Nemcsak annak a napnak az egész folyamatát, hanem sok mindenét. Honnan, hová lehet jutni...

- - -

(Még tart egy kicsit az időszak, ami távol tart innen, ezért ezzel a bejegyzéssel mindenkinek, aki idevetődik egyben Kellemes és Vidám Húsvéti Ünnepeket is kívánok!)

Két oldal, három pillanat

2011-04-14T17:14:00.001+02:00

Végül is, egy hazamenet három pillanata, amit a véletlen képsorrá rendezett, és bár látszólag azonos momentumok, mégis már történetek...

Együtt állás

2011-04-12T17:51:00.001+02:00

Polgári vizit

2011-04-04T12:41:00.001+02:00

Szeretek néha csak egy géppel, és egy objektívvel – lehetőleg fix gyújtótávolságúval – neki indulni a környéknek. Így volt ez tegnap is, abban az igazán tavaszi időben. A Fő tér üres volt, javítgatták a korcsolyaidény visszamaradt sérüléseit, elég hamar a Polgár felé vettem az utam.
Az óbudai Flórián borozót mindenki csak a Polgári Kör néven emlegeti, lévén a Polgár utcában helyezkedik el már elég régóta. Mikor Apám a Szőlő utcába költözött a harmincas években, már működött, és én is emlékszem, hogy sok óbudai túrát fejeztünk ott be vele. Máig a számban érzem a málnaszörpöket, amiket ott kaptam. Jövőre 30 éve lesz, hogy Óbudán élek, azóta része az életemnek ez a borozó, és nem feltétlen a bor, hanem a hangulata miatt.

Vasárnap délelőtt különösen szeretem. Családias a hangulata, jobbára a törzsvendégek térnek be újságjaikat elolvasni, vagy csak egy beszélgetésre, legalább nem lábatlankodnak a konyhában odahaza.

Megfordul itt, foglalkozására nézve mindenféle ember (a szemüveges úr például művészember, a törzsvendégekről készült portréi alatt szeret leginkább álldigálni), egy a közös bennük a boron felül, Óbuda szeretete. Az állandó vendégek közül még senkit nem láttam "beállva". Sokat hallani régi történeteket, de azért a prímet a sport és a napi politika viszi el. Az igényesebb törzsvendégek saját pohárhoz, vagy korsóhoz ragaszkodnak. Idegen csak úgy tud megmaradni, ha elég hamar megérzi, hogy ez a hely elsősorban a környékbelieké, és csak akkor fogadják be szívesen, ha ezt figyelembe veszi és nem kapaszkodik még véletlenül sem valaki(k) nyakába, még beszélgetés ürügyén sem.

Tőlem már megszokták, hogy csendben meghúzódom valamelyik ficakban, és néha fényképezőgép is van nálam. El is fogadják, talán a polgári farsang alatt készült sorozatomért, vagy az évek óta kint lógó naptáraimért, de jubileumi kiállításom egyik óbudai képe is ott díszeleg a böhöm LCD-TV mellett. A lentebb látható, szemüveges olvasó úrtól pont tegnap hallottam úgy félfüllel, ahogy odaszól valakihez: "Ez ott miért fényképez?" A fenti, szigorú tekintetűnek látszó úr védett meg: "hagyd csak, jó gyerek"! Hát Ő is, olyan friss, illatozó krumplis pogácsa halmazzal tért le, ihaj! Nem is sajnáltam tőle érte egy laza fröccsöt.

Gyöngyike, a tulaj vasárnap 1 órakor könyörtelenül haza zavar mindenkit. Ezt azonban meg sem vártam, a pogácsa meghozta az étvágyamat, haza ballagtam az ebédemhez úgy dél körül. Aztán otthon végig futva az anyagot, már éreztem, hogy ez a délelőtt megér egy többképes posztot...

Esti képpár

2011-03-29T12:18:00.001+02:00

Ha már...

2011-03-26T17:28:00.002+01:00

...zsánerfotó kiállítás megnyitón voltam.

Aki teheti, nézze meg Kerekes Zsuzsi Tiszta zsáner kiállítását, nagyon érdemes! Infó idekattintva!

Tudósítás a Kísérleti Adáson.

Zsebrevágósdi

2011-03-23T17:35:00.001+01:00

A MAOE ELNÖKSÉGÉNEK NYILATKOZATA

2011. április 30-ával a kormány döntése következtében megszűnik a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány (MAK), amely a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) hétezer fős tagságának, az alkotóművészeknek vagyonát eddig kezelte, s egyben biztosította érdekvédelmi szervezetünk működését. Sorozatos kísérleteink a kormányzati szervekkel való érdemi egyeztetésre eredménytelenek maradtak. Helyzetünk rendezésére hosszú évek alatt kiérlelt koncepciónk felajánlása, mindenkori együttműködési szándékunk kinyilvánítása hatástalannak bizonyult, ezért nem marad más lehetőségünk, mint a legszélesebb nyilvánossághoz fordulni.

Tiltakozunk

a művészek munkája révén létrejött vagyon most tervezett, a polgári demokráciában elfogadhatatlan módon történő újra államosítása ellen!
Ezzel nem csupán az alkotóházainkat, kiállítótermeinket, székházunkat veszíthetjük el, de elveszítjük a rendszerváltozáskor kivívott önrendelkezési jogunkat, s egyben a művészek szociális biztonsághoz, érdekvédelemhez és az alkotómunkához fűződő jogai is sérülnek. Kérdőjelessé válik a szociális segélyezés, az alkotó munka támogatásának, a nyugdíjak megállapításának, az érdekvédelmi szolgáltatásoknak eddigi jól bevált rendszere. Mindez, számunkra érthetetlen okból, felborítja az alapításkor a művészek és az állam között létrejött közmegegyezést. A nemzeti kultúra kincsestárát jelenti a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete. Felmérhetetlen a felelőssége a mindenkori hatalomnak abban, ha a tagságban megtestesülő szellemi vagyont nem veszi komolyan, magatartásával leminősíti, értékteleníti. Az ingatlan vagyon megszerzésének érdekében tervezett átgondolatlan lépéseivel megbontani készül valamit, amit utána soha többé összerakni nem lehet! Miközben a politikai oldalaktól független, önálló Magyar Művészeti Akadémia létrehozásának gondolatát örömmel üdvözöljük, nem feledkezhetünk el arról, hogy az ennek a gondolatnak és intézménynek, a széles művész közösség által elfogadott alapját jelenteni képes, Alkotóművészeti Köztestület koncepciónkat éppen most utasította el Réthelyi miniszter… Az Elnökség tehát arra kéri a Kormányt, hogy a művészek vagyonával kapcsolatos döntéseit, az alkotóművészek érdekeit szem előtt tartva, az Elnökséggel együtt készítse elő, és véleménye meghallgatása nélkül ne tegyen az Egyesületet, s annak tagságát érintő méltatlan, hosszabb távon jóvátehetetlen lépéseket.
Tisztelt Kollégák!
Aki a nyilatkozat tartalmával egyetért, kérjük aláírásával írásban csatlakozzon az Elnökséghez.
Levélben a MAOE 1406 Bp., Pf. 26 címen vagy, faxon a 331-2982-es számon, illetve e-mailben a titkarsag.maoe@alkotok.hu címen.

Kedves Barátaim, Blogozók és Egyéb Látogatóim!
Csatlakozzatok a tiltakozáshoz minél többen, és toborozzatok ismerősöket, barátokat, akik hajlandók a nevüket és a nem tetszésüket adni e felháborító és méltatlan eljárás elítéléséhez!
Köszönjük!

A vízért

2011-03-22T14:20:00.001+01:00

"- Jó napot! - mondta a kis herceg.
- Jó napot! - mondta a kereskedő.
Ez a kereskedő szomjúságoltó labdacsokat árult. Aki hetente egyet bevesz, az többé nem is kíván inni.
- Hát ezt meg minek árulod? - kérdezte a kis herceg.
- Rengeteg időt lehet megtakarítani vele - felelte a kereskedő. - A tudósok kiszámították: heti ötvenhárom percet!
- És mit csinál az ember azzal az ötvenhárom perccel?
- Amit akar...
"Én - gondolta a kis herceg -, ha nekem ötvenhárom fölösleges percem volna, szépen elindulnék egy forrás felé..."

Antoine de Saint-Exupéry

Ma egy hete, és sok évtizede

2011-03-19T12:33:00.001+01:00

Az Apák igazán akkor jönnek el a Fiaknak, amikor távoznak.
(felefonjegyzet 2009-ből)

A Börzsöny illatát már az anyaméhben magamba szippanthattam, Anyám hét hónapja várta már világra jövetelemet, amikor Apámmal még túráztak. A nagyhideg-hegyi turistaház gondnoka meg is jegyezte: na ebből a gyerekből turista lesz.
Az lettem. A gyerekkor legszebb emlékei az Apámmal kettesben tett túrák. Különösen a Börzsöny. Máig a kedvesebb számomra, mint bármelyik másik itthon, vagy bárhol. Négy éves voltam, amikor először vitt magával több napra. Elmondása szerint saját lábon mentem fel a Csóványosra, amin még később is csodálkoztam, bizony néha eléggé megizzasztott.

A Csóványoson - 1958. október (Apafotók)

Valószínűleg a patakvölgyekben szerettem bele. Amikor először mentünk végig a Fekete-patak völgyén, mintha egy szentélyben jártam volna. Kétoldalt, meredeken a hegyek. Alant a szűk és sötét, szurdokszerű, keskeny völgy a sziklák és a fák között kanyargó patakkal. Itt értettem meg a vadregényesség lényegét. A vasúti síneket szerettem a legjobban. A fakitermelés legkézenfekvőbb kisegítő szállítóeszköze volt az erdei kisvasút. Az út javarészt a síneken vezetett. A hidakat szerettem a legjobban. És mindig reménykedtem, hogy egyszer csak a vasutat is láthatom. De jobbára hétvégeken keveredtünk arra, így ez az élmény kimaradt. Igazán e korszak miatt sajnálom, hogy akkor még nem fényképeztem, és Apám is alig. Neki nem volt annyira fotótéma, a nagy, nyílt tájakat szerette. Egyszer Daróczi Csaba sok-sok sínes képem láttán megjegyezte, hogy biztos pályát tévesztettem. A sínek iránti vonzódásom is valószínűleg innen eredeztethető.
A gyerekkort a kamaszévek gyorsan felül írják. Elmaradtak a túrák Apámmal, inkább a saját társasággal jártuk az erdőket. Egyre kevesebbet volt lehetőségem több napra elszakadni, így elmaradtak a börzsönyi mély völgyek is. Azokhoz több nap kellett. Nagyon régen nem jártam a Fekete-patak völgyében a múlt hét szombatját megelőzően. '89-ben a torkolatánál vízirigóztunk Szőcs Döncivel. Tudtam, hogy az igazán szép részek mélyen bent vannak, nem is fért bele, hogy körülnézzünk. Most is egy hajnal óta tartó autós csavargás koradélutánján vetődtünk oda.
Tele voltam emlékekkel és nosztalgikus érzésekkel, ahogy mentünk egyre mélyebbre. A gyermekkor szép álmai általában beleolvadnak az évek reális szürkeségébe. Ilyenkor az ember azonban óhatatlanul leseperni igyekszik a fedőrétegeket. Keres valamit, ami úgy sincs már, csak az emlékezetekben. Amivel szembesültem, úgyis csak felnőttként lehetett feldolgozni.

Még csak szomorú sem lehettem, hiszen nem az Ember, hanem a Természet rendezte vissza a maga képére a terepet. Amikor a Börzsöny is a Duna-Ipoly NP része lett, megszüntették a Belső-Börzsönyben a fakitermelést. A vasút feleslegessé vált. Talán tervezték, hogy megnyitják a személyközlekedésnek a teljes vonalat, de nem bánom, hogy nem így lett. Elég, ha a Panzióig megy csak fel. Legyen itt a lábé a főszerep!
Néztem a deformálódott fémeket, a kifordult hídgerendákat, és eltűnődtem a Természet erején. Micsoda idők lehettek erre, mekkora energiák szabadulhattak fel ezen a kis területen, amik ezt véghez vihették. Ha nem lennének mostanában azok a rettenetes katasztrófák szerte a világban, akkor is megkaphatjuk a jelzéseket a Földön lévő helyünkről.
Múlandóságunk áll itt szembe a Természet örökkévalóságával. Nem az kedvetlenített el, hogy nem találtam rá gyermekkori élményeimre. Sokkal inkább az, hogy miért nem lehet felszedni a síneket és elbontani a megrongálódott szerkezeteket? Vagy valamiféle emléket állítani egy valamikor működött emberi tevékenységnek. Az, hogy az erdő visszaveszi ősi, vadon jellegét, természetes. Mi nem hagyhatjuk magunk után tevékenységeink vadhajtásait. Ennek itt így már nincs keresni valója...
Mire a régen igazán szeretett, mélyebb részekhez értünk volna, elszaladt a nap. Vissza kellett forduljunk. Vágyakozó pillantást vetettem a sötétbe vesző, girbe-gurba sínek felé. Talán feljebb maradt még valami az elreppent időkből. Vissza akarok menni, végig járni a völgyet. Érzem, hogy ott még meg lehet találnom azt, amit kerestem.
Hiszen másnap megtaláltam azokat a negatívokat is, amik azon az első túránkon készültek, pedig a papírképeket kerestem...

- - -

Mióta ezt a blogot jegyezgetem, készülök Apámnak valamiféle emléket állítani, hiszen sokat köszönhetek neki. A fenti jegyzet is ahhoz készült. Most jött el az ideje.

Montírozom magam...

2011-03-16T13:41:00.001+01:00

Nem keresem tudatosan a montírozható képeket, csak néha utamba akad egy-egy helyzet, ami önmagában ugyan nem jelent semmit, csupán valaminek a direkt leképezését, mégis "képlopom", ki tudja mire lehet jó? Ez néha textúrának való képet jelent, vagy olyat, ami adja magát egy esetleges montázs részképnek. Ebben az az érdekes, hogy nagyon kevés az olyan, amelyiknek évekig kell kushadnia az archívumban, jobbára nagyon hamar adja magát a hozzávaló, vagy valók. Sokszor még aznap.
Ez biztos a pillanatnyi állapot ilyetén való kivetülődése...

Zebegényben kezdtük a szombati napot. Reggel még hozzá fagytunk a Duna-parton a felszereléshez. Mire felkerültünk a Trianoni emlékműhez már kellemes sugarak melengettek a Nap jóvoltából. A kis kápolnánál figyeltem fel a baloldali képre. Tetszett a finoman belopakodó fény, a nagy üres felület meg adta magát valaminek az odagondolására. A jobboldali kép már lent készült a fő tér környékén, alig félóra múlva. Egy kis szentély ablakai tükrözték vissza a nagytemplom napsütötte falait. A fenyők kontúrjai sajátosan fedték a Krisztus szobor formáit. A fejemben már össze is állt valami. Utalva a képek feletti utolsó mondatra, valószínűleg az előbb látogatott helyszín ellentmondásossága telepedhetett rám. Az idejét múltság, hiszen a Horthy korszakban egész mást jelentett Trianon, mint ma, és az emelkedettség, mert a beton kolosszumok ellenére tele volt patetikus energiával a fennsík. Így ölthetett a végső képben egy ebből az élményből levezetett sajátos hitértelmezésem.
- - -
Jut eszembe! Ma két éve jegyeztem be ide először. Hm, hogy repül az idő, és mennyit változott sok minden, csak az előző évi alkalmat tekintve is. További jó blogolást barátaim, ismert és ismeretlen követőim! Sokáig találkozhassunk még egymás oldalain, és bárhol máshol...

Napszakok keveredése

2011-03-14T11:02:00.001+01:00

Aznap délelőtt a jobbik felemé volt. Pannival intéztük a tortát szombatra, meg egyebet. A Daubnertől lefelé jövet találtam egy lepukkant házat. Este Dozi útjait kerestem kiállításának megnyitóján, onnan Relative-os barátaim koncertjére siettem. Eközben gyűjtöttem be egy kirakat két képét. Valahogy már akkor éreztem a kapcsolási lehetőségeket.
Az foglalkoztatott, hogy egy kirakat igazán nappal funkcionál, az üzlet nyitvatartási ideje alatt, és mégis éjszaka él, a fényekkel. Az elmúlást meg milyen jótékonyan takarja el, vagy teszi misztikussá az éj.
A nappal az élet realisztikus oldala...

Mindent...

2011-03-08T08:55:00.001+01:00

Kedves Hölgy Látogatóim! Nem tudtam választani, így elhoztam Nektek minde(n)t!
(A portrét Faragó Ferenc készítette 2010-ben)

Ódon hangulatban

2011-03-06T12:28:00.001+01:00

Andalgok a Duna partján, és bár a ma pillanataival szembesülök, mégis múlt idéző a hangulatom...

Időzavar

2011-03-04T15:43:00.001+01:00

Két part

2011-02-28T15:34:00.001+01:00

Két part, ugyanannak a folyónak az egymással szemben lévő oldala. Monstrumok uralják, a közlekedésé, az iparé és a büntetés végrehajtásé. Szükségesek, mégsem szépek. Az épület funkciója feledteti az eredendő szépséget, a szép tetőelem ellenére is. Az őrtorony annak is jelkép, aki nem tudja, mi is az odaát. A komp sem, mert a célirányos tervezés nem engedheti meg magának a szépség luxusát. A füstokádó, hegymaró üzem pedig végképp nem.
Az egyik oldalon a szabadságot jelentő hajó van időlegesen rabságra ítélve, a másikon talán az is, aki nemrég még lehet, hogy vezette, vagy utazott rajta. Az ember mégis valami szépséget érez. Nem a fényét, az most csak rajzol, nem derít. Hozzánk közelebb a gondtalan élet aránytalanul kis méretű, mégis mindennél erőteljesebb jelenlétét. Átpillantva pedig a fegyház falainak vakítását, a szép architektúrát is jelentéktelenné zsugorító, a folyó fodrai között megcsillanó reményét...

Szellemszárnyak

2011-02-25T13:57:00.002+01:00

Hétfőn egyéb okokból elvetődtem a Duna angyalföldi szakaszának egy részére. Szép sirály csapatok dekkolgattak a parton. A G12 volt nálam, erőlködtem egy darabig a semmi mondásokkal, míg beugrott, hogy a beépített szürkeszűrő és az alacsony érzékenységre állítás talán adhat valami érdekeset.
Ebből született is pár kép, mint pl. ez is, de éreztem, hogy érdemes lenne még időt szánni erre a témára, különösen, mikor az anyagot beemeltem a gépbe.
Így másnap korán lecsaptam a kalapácsot, uzsgyi haza a nagy technikáért, és ki az óbudai oldalra. Bár nagyon hideg, kéz- és ülepfagyasztó volt a klíma, de a lent töltött majd egy óra igazán megérte. Nem is nagyon tudok választani, inkább összedobtam egy albumba az arra érdemlegesnek gondolt képeket, had találja meg magának mindenki a kedvére valót.
1 klikk ide az albumhoz

(Nem is tudom, miért szeretem annyira a sirályokat? Talán a ködbeveszett hajózási vágy... Amikor a Gyűrűk Urában az egyik szereplő a tenger sós illatáról és a sirályok rikoltásáról ábrándozik, tudtam, miért vágyakozik. A tenger a szabadság, a határtalan tér a számomra (is), ezért vágytam tengerre szállni, még ha a hajó egyben rabság és kötöttség is. Mégsem ezt, hanem a végtelenséget jelentik nekem ezek a madarak.)

Jégvelem

2011-02-24T08:28:00.001+01:00

Mátyás napjára minimum ide készítek jeget, találjon valamit, amit összetörhet. Ezen a héten még teleljen, azért idézem meg e hónap néhány képén, aztán jöhet a tavasz. Megérdemeljük...
(És ígérem, hogy az elkövetkező télig megkíméllek Benneteket a képi jégtől, miként magamat a whisky jegétől :)

Ritmusok

2011-02-22T10:00:00.001+01:00

Mácsai Feri barátom játékra hívott bennünket, amiről ugyan megfeledkeztem, de egy újabb poszttal, és egy igen vonzó díjjal figyelmeztetett, hogy hamarosan lejár az idő...
Kedves Feri, íme a ritmusaim:

Kontrapunkt

Intermezzo

Scorrevole

........................................................................................................................................
Hajrá, fotós cimborák, még 6 nap 28-ig. Jó kis móka :)

Évszaktévedt színek

2011-02-17T13:20:00.001+01:00

Következzék ez a pár kép kis derűnek ebben a szürke, visszatámadt télben. A hétvégén debütált terepen a munka céljából határozatlan időre használatra átvett D7, néhány kellemes kiegészítővel, többek közt egy EFS 17-55 f/2.8 nézőkével, ami így lát...
A minap beszélgettünk Faragó Ferivel (akinek kimeríthetetlen érdeme a felszerelés nálam dekkolása) arról, hogy minek, hogyan kell visszaköszönni a képen. Azt sokan tudják rólam, hogy nem a valóságot keresem. Az évtizedekig tartó színes diázás kikerülhetetlenül hozzá szoktatta a szememet egy fajta színvilágra, aminek bizony sokszor semmi köze sem volt ahhoz, amire ráemeltem a gépet. Elég volt egy polárszűrő, egy szándékolt, túlzott mértékű alexpozíció, de a színes fordítósfilm mechanizmusa eleve olyan, hogy minden fajtájúnak volt egy sajátos színképe. Ezért ragaszkodnak sokan a Velviához, vagy én például a Kodakhoz.
A mai napig ezeket a színvilágokat szeretem visszalátni a digitális képeimen is.

Ez a kép pedig az öreg legénynek számító EF 70-210 f/4 csővel készült. Hiába, egy öreg legény is képes a csodákra egy ifjú leányzóval...

Minden napra

2011-02-14T16:46:00.001+01:00

A mai nap apropóján mindenkinek minden napra kívánom azt, amit egy ideje ma szokás leginkább...
- - -

Hangtárnokos Barátaim Antibálint nappal készültek mára. (Érdemes átklikkelni, jó válogatás .) De itt is csatlakoznék hozzájuk Eric Burdon és az Animals nem éppen szerelmes, de annál szenvedélyesebb, és egész egyszerűen frenetikus Man - Woman számával.

Kinek a, minek a valósága?

2011-02-08T18:45:00.001+01:00

A Facebookra hamarjában felraktam tegnap egy albumot, Valóság? címmel. A hétvégi fotós út néhány képét alakítottam a magam ízlésére, ezzel a megjegyzéssel: A valóság azért teremtődik, hogy a magunk képére alakítsuk...
Azt gondolom, hogy ha belemélyedünk a fotográfia mai lehetőségeibe, vannak olyan esetek, amikor igenis használnunk kell azokat, hogy azt mutathassuk meg, amit mi képzelünk el egy adott látvány kapcsán. A valóság nem igazán érdekes, csak ha nem valami véres, vagy szaftos eseményről van szó. A mi valóságunk viszont érdekes lehet, ha hatásosan sikerül tálalni. Nem hozzájuk hasonlítva magunkat, sem föléjük, alájuk rendelődve, de a festők és egyéb képzőművészek is ezt teszik. Kiragadnak egy részletet egy komplex látványból, és azt tesznek hozzá, vagy vesznek el belőle, amit belső világuk sugall...
A kép eredetije itt!

Bohóc a parton

2011-02-04T14:04:00.001+01:00

A bohóc bohócnak is születik. Fényben akar állni, szórakoztatni, dicsőséget, tapsot aratni. Illúziót kelt magáról, és közönségében is. Megrendezett jókedvvel az igazi illúzióját. Meghajlásért él, még öregedőn is, hadd higgye a publikum, hogy nem a kor miatt görbe a háta. Pedig már csak az elúszott éveket keresi ormótlan cipője fényesre suvickolt tükrére meredve...

Jég(meg)közelítés

2011-01-29T14:20:00.001+01:00

Ártéri harcosok
Partvonalak

Szélkristályok Jégálarcok
Fényzúgó (Werkfotó by FényFaragó)
Elmúló üzenetek
-
A képek Ipolydamásd közelében készültek az Ipoly árterében és partján, 2011. január 23-án..
A képek sorrendje a felvételezés időrendje.

Napfivér, Holdnővér

2011-01-25T16:43:00.001+01:00

Vajon miért a Nap jelképezi a férfit, és a Hold a nőt? Vajon miért helyezte Donovan is a dalban (előbb volt, mint a film), meg Zefirelli is műve címében a férfit a nő elé? Ha azt gondoljuk, hogy a Nap fontosabb a Föld számára, mint a Hold, akkor alaposan tévedünk. Az igaz, hogy a Nap fénye nélkül szépen lassan elmúlna az élet, de ha nem lenne a Hold, a Nap körüli pályánk lenne kiszámíthatatlan, és az abból adódó katasztrófák talán előbb is kiirtanának bennünket. Szóval mindennek megvan az egyenlő értékű helye az Univerzumban, és ahogy vélhetőleg Donovan is az énekelhetőség miatt döntött e sorrend mellett, én is azért helyeztem Napfivért Holdnővér fölé, mert a világosabb képnek kell mindig felül lennie.

KoPaszinoráma

2011-01-16T15:25:00.001+01:00

Tegnap reggel kimentem megnézni, végül is, már annyian beszéltek róla és fotózták is. Hm, tényleg jó hely, oda fogok szokni... Egyelőre csak ízelítő, ami persze így olyan, mint a bableves illata, hogy meg is kóstolhasd, klikkelj 1et a képre! Hamarosan felteszem az összes használhatót egy albumba. Ott talán jól is lehet lakni belőle, remélhetőleg gyomor megfekvés nélkül...

Jé(éé)graffity

2011-01-07T15:33:00.001+01:00

Tegnap ebédidőben kiugrottam a Dunához, mi a pálya? Az Újpesti-öböl felett kóvályogtam az Északi összekötőn. Az egyik részen a víz befagyásai felülről nagyon érdekes látvány mutattak. Kitartottam a Kicsit (milyen jól jött a flexiLCD) és, egyet elbír felkiáltással "képloptam" :)
Ma, idő kitöltésként elővettem a képet. A monitoron elsőre nem sokat mutatott, de éreztem, hogy nem csak ennyi. A Ps-ban elkezdtem a hátteret önmaga fölé pakolgatni és játszadozni a rétegstílusokkal. Aztán tágra kerekedett a szemem. A Természet az időjárás és az idő változásaival kalákában sok meglepetésre képes.
Annyi mindent lehet itt találni...

Szellemek a jégen

2011-01-05T17:33:00.001+01:00

Ha úgy alakul, az újévben is a Fő téren keresztül vágva igyekszem napnyugtázóra a Polgári Körbe. December elejétől február végéig a városatyák jóvoltából bárki ingyen csuszkorálhat a téren ibrikált jégpályán. (Ezért igazán jár nekik egy köszönet az idén is, nemcsak az óbudaiaktól...)
Sokszor jutnak eszembe ilyenkor kamasz éveim, midőn kicsit elidőzök emitt. Az az időszak, amikor már nem megverni akartuk azokat a lányokat, akik tetszettek nekünk. Kortársaim nagy fellengzősen mesélték városligeti kalandjaikat, hogy a fenébe ne fordult volna meg az én fejemben is, hogy csak jégre kéne tennem magam a tesztoszteron túltengést kezelendeni. Ahhoz persze gyáva voltam, hogy a nagy kerengőn debütáljak, de a közelünkben az egyik nagy belső udvar fel volt locsolva és a többiek szerint remek gyakorló hely az ilyen kezdő botladozók számára. Nosza, legyék úgy, lássuk megélek-e a jég hátán (se)!
Felkurblizták a lábamra a vasakat, és egy laza, de erőteljes mozdulattal pályára állítottak. Ehhez azt kell tudni, hogy már akkor is 190 körül voltam (nem kilóban, abban a fele majdnem, mint ma). Kívülről a szemtanúk így látták az eseményt. Egy langaléta alak szélmalomra emlékeztető mozgású karokkal hadonászva becsúszott a jég közepére, folyamatosan egymástól távolodó lábakkal, majd a szétrepedést megelőzendő elengedte maga alól a jeget, és égnek dobott lábakkal hangos reccsenéssel landolt a seggén, majd kinyúlt mint vakmacska az autópályán. Én ebből annyit érzékeltem, hogy száguldok valahová, csendben imát rebegtem, hogy ne gázoljam le az egyik szemrevaló leányzót, de közben a lábaim arra mentek, amerre akartak, csak volt egy pont, amikor ez már számomra is kellemetlenné kezdett válni. Engedtem inkább a gravitációnak, amit napokig bánt az ülepem és a hátam csontozata. Élénk röhögésre ébredtem, szerintem, még a Ligetben is fogták a hasukat a népek, én meg igyekeztem betájolni magamat a folyamatosan változó horizont alapján, hogyan keveredhetnék le erről az istenverte módon csúszós talajról, szűnni nem akaró, harsány jókedvvel aláfestve kacifántos kiszólásaimat. Ebben persze épp a korcsolya volt a leggátlóbb körülmény. Valahogy lejutottam canossa-m színpadjáról, és rájöttem, hogy ezt a fajta téli sportot nem nekem találták ki, mint néhány nyárit sem, a rúgható és dobható labdák esetében nem érdemes a gömbérzékemről értekezni. Értekeztek szegény szüleim eleget a környékbeli üvegessel, persze utána meg a lekvár befőző kanál, szintén az ülepemmel. Ezért nem lett belőlem labdazsonglőr sem, fájt tőle a seggem, mint a koritól. Ja, meg arra is, hogy a pattanásaimra más gyógyírt kell találnom.
Szóval tegnap este is elidőzgettem, kicsit irigykedve a humán ergomóm felhozatal szemrevalóbb női kitevőivel csúszkáló (stb.) nemtársaimra, de már nem siránkozom az elillant ifjúságon, jó ez most így, ahogy van, ha futja fényképezőgépre és a 2x3 dacaj veresre a közintézményben, meg időre itt is, ott is elidőzni...

(A kép négy fotó egybeillesztése)

Első reggel

2011-01-02T16:38:00.001+01:00

Alig múlt 10 óra. Az éjféli háború elől meghitt baráti társaságba menekültem, a város túlvégébe. Kicsit álmosan, még emésztő gyomorral és lélekkel kocogtam reggel haza. A Gellért téren át kellett szállnom, de kissé enyhült a fagy. Sétára jött kedvem, szellőztetni az agyam a hídon, a déli oldalon, majd az északin vissza. A szállókból kirajzott külföldiek tévelyegtek jobbára. Nekik elkezdődött, önfeledten nézték és fényképezték a mámorából ébredő várost. Szinte idegennek éreztem magam közöttük, alig találtam hasonszőrű céltalant. Talán őt, a korlátnak dőlve, valamire meredve hosszan, amit nem tudok, mi lehetett, de nem is számított?
Tovább léptem, még ott volt, a mobilját bűvölte. Később hátra fordultam még, s lehullt a lepel: csak az utat kereste, csupán megállt egy időre, valami számára fontosért… Addig egyformák voltunk…

Retrográf kalendárium

2010-12-30T16:45:00.001+01:00

A cím nem véletlen. Idei utolsó bejegyzésemben vissza szeretnék tekinteni erre a mozgalmas évre, kimaradt képeken keresztül.

Január
Február 1-i bejegyzésemből képszerkesztési okok miatt kimaradt ez a kép. Azután meg nem volt rá alkalom. Lehet, hogy csak ez az egy miatt hoztam össze ezt a bejegyzést, mert BlogDozValdgyok Atyai Barátom javasolta, fotózzak minél több hóesést?

Február
Arra gondoltam, addigra már elege volt sokaknak a hóból, de nagyon szöveget sem találtam hozzá, vagy apropót, lemaradt.
Én voltam jobb helyen, a fotós utána fújt is egy kicsit, de nem álltam elé :) (Elég, ha nekem megvan így.)

Március
A fenébe, még mindig hó… A frissen átadott Harrer Pál (Óbuda első polgármestere) szobor akadt a szemembe “Az én Óbudám” fotópályázat zsűrizésére menet. Már szemezgettem vele, de így tetszik a legjobban. A március azonban elég pörgős hónap volt, valahogy kimaradt ez a kép is.

Április
Az a hónap annyi minden másról szólt, sehogy sem fért sehová…

Május
Eddig eléggé lokálpatriotikusan hat ez a visszaemlékezés, de garantálom, hogy – némi kitérő ellenére – továbbra sem lesz másképp. A május az első hónap volt az évben, mikor messzebbre is kimozdultam. Pacsmagi összeállításaimból (+júniusban az Elmaradás) nem is tudom, miért hagytam ki ezt a képet…

Június
Egész addig nagyon szerettem ezt a képet, amíg rá majd egy héttel szerencsém nem lett egy másik, majdnem ugyanitt készülthez, ami aztán fel is került egy júliusi bejegyzésbe.

Július Valamelyik kedves gasztroblogger leányzónál szaladtam bele a Vágó-féle parajkrém levesbe, ami nagyon megtetszett. Vállalkoztam is, hogy összecsapok egyet, aminek a nőcik nagyon örültek. Én aztán már kevésbé, mert például júliusban nem kaptam körtét, pedig Pityu azt ír elő. Ezen persze nem kedvetlenedtem el. Almát, őszibarackot igen és garantálhatom, hogy nagyon dögös lett velük (szerintem jobb is). Már nem tudom, pontosan hogyan készült. Azt tudom, hogy fokhagyma tuti több volt benne, mint amit a Pista előírt, de nálam konyak is került bele, meg irdatlan sok tejszín. ( A leves alatt meg kazalnyi, szélesre reszelt füstölt sajt.) Azt hittem megjegyzem a receptet, így nem írtam le, de már egy hét múlva nem emlékeztem a mennyiségekre, így kimaradt a bejegyzés, pedig még fotó is készült ebből a célból. Igaz nem olyan, amit szeretettem volna, a lányom éhesebb volt, vagy kíváncsibb, mire kijöttem a géppel, már kézzel összetörte a pirítós karikákat, pedig egészben akartam ráültetni. (Lehet, hogy ezért ment a kedvem el a poszttól?)
Azt azonban elkönyveltem, hogy csapnivaló gasztroblogger lennék, meg is hagyom az aranyos hölgyeknek a kommunikáció ezen területét. Minden elismerésem az alaposságuk miatt. Ellenben gondolkodom egy agglegényeknek, vagy szinglipasiknak szóló ilyesmin, Kicsorbult Fakanál címen. Legyen rá időm jövőre…

Augusztus
Fény- és expozíciós tanulmánynak készült ez a kép az Újpesti Fő tér István úti frontján. Elég kemény, kora délutáni fényben. Csupán azt akartam demonstrálni, hogy HDR eljárás nélkül is lehet nagy kontrasztviszonyokat kiegyenlíteni, jó RAW konverterrel és -technikával. Valószínűleg lusta voltam megírni hozzá a szöveget…

Szeptember Minden reggel az első dolgom, kimenni az erkélyre, megnézni az időt. Ez nyáron néha elég érdekes, mert olyankor egy szál mosolyban alszom, és erről hajlamos vagyok megfeledkezni. De még nem volt baleset a felüljárón. (No igen, nem vagyok egy Bel Ami :)
Lehet, hogy érdemes lenne minden reggelt megörökíteni, mert nem emlékszem egyformákra. Valami mindig más, ha csak egy kicsit is. És akkor hol vannak a viharok, az esték és a havak? Az idei népes termésből talán ezt szeretem a legjobban. Talán azért, mert az első a Mátyás-templom renoválásának befejezése után.

Október
Október… Két bejegyzésre futotta. Még nem volt itt a tél, de már betakart a hó. Pedig talán a legtermékenyebb hónapom volt fotó szempontból is. Ezt persze Fecónak is köszönhetem, mert tele volt tanulás- és terepvággyal. Csak mindent feldolgozni nem nagyon volt időm. Ezt a képet nagyon szeretem. A Fő tér egyik renoválásra váló kapuja a háttér. Az egésznek olyan elmúlásderemény hangulata van számomra…

November
November elején kicsit kiengedtem. Két napra elbújtunk Fecóval a Mátrában és a Bükkben. Pár képet láthattatok a szarvaskői reggelről is, amik ezen az úton készültek. Még sok feldolgozatlan kép van abból az időszakból, de valahogy ezt szeretem a legjobban… Talán azért, mert nagyon megkínlódtam a megfelelő nézőponttal a szúrós, de annál sűrűbb aljnövényzetben.

December
Az év utolsó hónapja a G12 jegyében telt. (Persze az Ünnepváráséban is, úgy 20-a után.) Ennek az öreg tesó örülhetett is, mert kicsit kímélőre lett fogva. Tegnap is elég reumásan nyekergett a Szurdokban. Ezt a hónapot nem visszatekintéssel, elmaradt képpel szeretném illusztrálni, hanem egy ma, frissen, egyik kedvenc helyemen, az Isten Virágoskertjében készülttel
Még a Szilveszter hátra van…
Töltsétek vidáman, akikkel jól érzitek magatokat!
Kedves Barátaim! Boldog Újévet, továbbra is szép fényeket, homogén háttereket, jobbnál-jobb képeket, verseket, írásokat és ételeket!

1000

2010-12-29T20:57:00.001+01:00

Tóth (Füles) József, több mint 20 évvel ezelőtti modelljének naptárképe előtt ma, a Vendéglátóipari Múzeumban megnyílt kiállításán…
Mitől ezer?
Elsősorban Füles ezerarcúsága miatt, bár ezt a jellegű, komolynak tűnőt ritkán látni. (Remélem, nem orrol meg rám érte…)
Másodsorban, az 1000. a G12-vel. Lehet-e jobb témával?

Ünnep után

2010-12-27T20:14:00.002+01:00

Még vagy két nappal az Este előtt – szokásom szerint az utolsó pillanatra halasztva az ajándék beszerzést – szaladtam bele ebbe a látványba a vörösvári úti rendelő mögött. Kisgép nálam, pukk egy lövet rá. Aztán olvastam BLOGDOG Barátom frenetikus bejegyzését, és ez bennem további gondolatokat ébresztett. Közben hozzá jöttek a faszbukos szösszenetek is, de valahogy nem akartam az Ünnep fényét senkinek sem elhomályozni. A Tiétek, éljétek magatok szerint. Én is úgy tettem, de most már szólhatok róla…

Néztem ezt a magányos fát, körbevéve egy itt ragadt örökség mementóival, a betontömbök közé paszírozott lelkek nyomorúságával. Büszkén állt, büszkébben, mint kellene neki a sivár, beskatulyázott környezetben,amire a takony-nyúló időjárás jó néhány lapáttal rá is tett. Ez a helye, ide teremtetett, itt kell élnie, megélnie mindazt, amit kiszabtak rá. Mint azok, akik magányosan, akár a szobájukban egyedül, vagy valahol menhelyen, híd alatt, aluljáróból kirekesztve hasonszőrűek között voltak egyedül.
IGAZÁN SOKAK KÖZÖTT VAGY EGYEDÜL, HA NEM VAGY JÓ HELYEN
Az Ünnep alatt sokat gondoltam a Gyermekre. Nemcsak arra, aki akkor született a kereszténység időszámításának kezdetén. Mindre. Mivé teszi őket a Világ. Mi, szülők és a körülmények. Melyik mekkora előnnyel indul neki az Életnek. Ha tönkre nem tesszük őket. Meg kell élnie az embernek azt a kort, amikor rá tud ébredni ki, miben hibázott egy élet sínre tételekor. A szülőké a legnehezebb ez a tükörbe nézés, ha felismerik utódaik hibáikat a magukéban. A meglelt erényekre kell kihegyezni érzéseinket. Akkor minden széppé alázatosul. A legszürkébb ködben felsejlő sivárság is. A lélek ezek felett áll. Csak gondoljunk azokra is, akik nem tudnak ebből kivergődni…

Már vége volt, tegnap éjfél körül. Elmúlt ez is, mint minden évben. Kinéztem az ablakon egy silány Jézus-film nézése közben (de ebből a témából minden érdekel, ki, hogyan éli meg), vízszintesen jön-e még az égből a hó? Az alant álló kis fára meredtem. Ott áll már vagy tízegynéhány éve. Még sosem láttam így. Mintha helyére ült volna az a másik. Széttárt ágai könyörületet kérve néztek fel. Nem rám, csak talán én vettem észre. Az ablak a macskák és a kiszáradás elől a zserbót védő fóliát tükrözte vissza. Két fény között élnek a kinti lények. A városok hamis és a minket melengető, otthon mezsgyéjén. Isten adja, hogy az se legyen hamis! Elvágynak-é, de honnan? A Megváltó tudta. Az Ő karjait is így feszítették szét, de tudta, melyik az igazi fény…

Karácsonyi mese még Mikulásról

2010-12-22T18:45:00.001+01:00

Hol volt nem az egyszer, egy régi, ám felületes ismerősöm megkeresett az idén azzal az elképesztő kéréssel, hogy okítsam Neki a fotografálás magasabb szintjét. Mivel nem pusziért kérte, én meg éppen a templomi egér kaszthoz tartoztam, ráálltam, mondván magamban, majd meglássuk, mint vak a pengőt.
A fejtágító órák és az egyre szaporodó terepgyakorlatok során aztán az okító-okított nexus szépen, lassan barátsággá metamorfolizálódott. Biztos azért, mert egyikünk sem egy könnyű eset a külvilág számára, és a folt előbb-utább megleli a magának való zsákot, vagy nadrágülepet.
A gyakori együttlétek során, a másik lelkébe való belepislogás mellett óhatatlanul óvatos szemhunyásokat is lehet vetni a másik családi milliőjébe.
Így került szóba a fásan kongó Faragó családi név mellett Fecónak a szépen csengő Kincső néven megkeresztelt négyéves leánykája. Annak az okán elsősorban, hogy időnként elkaparintja tőle a levedlett 20D-t és ösztönből remek képeket lődöz vele. (Holott, gondoltam magamban, meg se nagyon tudja tartani…) Azonban ez rendre visszatérő téma maradt, amit nagy hümmögve igyekeztem is gyorsan odébb terelni. Ennyit még tanultam a taszári juhásztól a birkapörkölt készítésének nemes tudománya mellé.
A mikulási hétvége előtti agypumpáláskor elütöttem a hétvégi terepezést. Szombaton dolgom volt, vasárnap meg ki akartam menni a ferencvárosi börzére. Neki sem lett volna jó, talán a szombat, de vasárnapra programja volt a Kincsével, a Vasúttörténeti Park Mikulás rendezvényére. Nosztalgiavonat oda-vissza, csinnadratta a Parkban, zsákbanfutás, miegyebek. No, most megnézem magamnak azt a gyerekfotóst! – mondtam magamban. Beajánlkoztam társnak, orvul arra hivatkozva, hogy majd fotózom őket. A csali bevált. Közben Fecónak is dolga akadt a börzén, így ott találkoztunk azon a vasárnap reggelen. Bent meg azt vettem észre, hogy az én barátom olcsó, de jó minőségű kis kompaktokat vizslat, a kicsi lány meg nagy izgalommal figyeli az eseményeket. Kincsőnek keresett gépet. Hinnye, gondoltam, ez tényleg komoly lehet. Beszálltam tehát én is a játszmába és a két lehetőség közül ki is választottuk a jobbikat, egy jó állapotú IXUS 85IS személyében. Mivel az árus régi ismerősöm volt, még kis kedvezményt is kisíboltunk, amiből kártyára is futotta.
Mikor túl voltunk minden elintézni valón, megittam az áldomást az Ő helyükben is a vásárra. Fecó vezetett, a leány meg ugye…
A Leány? Rávetette magát a gépre, miután az apja beállított rajta minden alapot, és leformázta a kártyát. Két pillanat alatt átlátta, mikhez kell nyúlnia és már csattogott is, majd boldog izgalommal nézegette vissza a keresőn a képeit. Állam hangosan koppant, amikor kitörölte a nem jónak ítélt felvételeket. No János, mondtam magamnak, sosem lehet elég korán elkezdeni. Mire a vonatra kerültünk, szinte mindent tudott, ami neki kellett a kis vakarékról. Egészen megrendültem, a lányomon láttam ekkora örömöt, amikor két éve megkapta ugyanezt a gépet Karácsonyra. Csak Ő akkor 20 éves volt…

A Parkból csendben elosontam, a vásári zsibhangulat nem nekem való. Sok örömet kívántam a kislánynak első fényképezőgépéhez.
Az idei utolsó szeánszunk az Este előtt egy héttel volt. Természetesen megtörténtek a kölcsönös miegyebek. Barátom ajándékain egy vidám hóember csücsült. Kincső készítette nekem és küldte el az Apjával. Egészen meghatódtam, én nem is gondoltam semmire Vele kapcsolatban. Azóta azonban ott várja a már előre begyűjtött ajándékok között, az Apjától kapott két csomagon az Estét, hogy azoknak a tartalmát is megismerjem az Ő kis szíve mellett. Kicsi Kincső, legyen az én ajándékom Karácsonyra ez a bejegyzés Neked!

Boldog Karácsonyt Nektek is Kedves Barátaim Mind, akik kísérgettük egymás blogkalandozásait egész évben. Sok jó, meleg érzés járja át a szíveteket a Legszebb Ünnep Estéjén!

Megfagyó tánc

2010-12-20T12:52:00.001+01:00

A télnek annyi szép arca van...

Máshoz belesni...

2010-12-17T10:33:00.001+01:00

...vagy csak vetni egy hosszabb pillantást az ablakára. Mit árul el arról, aki a kirakat mögött éli mindennapjait? Elárul-e egyáltalán valamit, vagy tényleg csak kirakat, ha ugyan egyáltalán az? Mit is tesz ki valaki az ablakába, ha az utca szintjén él? Biztos, hogy mást, mint aki az emeletek lakója, ahová nem lehet fellátni. Ő magának, befelé pakol. A földszint más világ. Mindkét irányba nyitott, vagy zárt. És a nyitott mögött több a sejtelem, mert az elzárkózáson nincs mit tovább gondolni.

Fecóval az idei első komoly hóban a téma után kujtorogva vetődtünk el Dömörkapura, miután a Szurdokkal felsültünk. Két autó kiásás között állapodtunk meg egy háznak a tövében. Érdekes, a képet először a mobillal nyomtam, mert lusta voltam, vagy összegémberedett ahhoz, hogy előkaparjam és összerakjam a motyót. Aztán túlzottan megtetszett, amit a kijelzőn láttam, és csak előszedtem a DSLR-t. Az meg valamiért nem adta ilyen jól vissza a látvány sokrétűségét. Néha nem is gondolná az ember, hogy a bugylibicskával is lehet szalonnázni.
A képpel egyébként nem történt semmi Ps-trükk. A két ablaküveg eltérő fénytörése eredményezte a bizarr látványt.

Ez idén a 111. bejegyzésem. Olyan szép szám :) Jó lett volna, ha a karácsonyi lehetett volna, de addig még van egy hét...

Hó alatt, hó alól

2010-12-12T17:15:00.001+01:00

Az élet fényei

2010-12-10T15:53:00.001+01:00

Csak az vethet árnyékot, aki kiáll a fénybe...
Katinak, éneklő madaraiért...

"Sejtelmek"

2010-12-06T15:23:00.002+01:00

Senki ne magas röptét várjon szóban tőlem a cím láttán, csupán kedvcsinálóként emlékeztetek minden érdeklődőt, hogy nemsokára nyílik Dr. Vizúr János fotóművész barátom kiállítása Újpesten a fenti címen. A képek az éppen installált kiállításon készültek az ÚTV riportja alatt és után. Érdemes a 17 órai kezdésű megnyitóra ma eljönni, mert a nagyon is színvonalas kiállítás ajánlása mellett egy varázslatos vetítés is szerepel a műsoron. Ha meg valaki nem tudna ma időt szakítani rá, semmiképpen ne hagyja ki a kiállítást, mert egy rendkívüli ember rendkívüli tárlata.
A kiállítás nagyon gondolatébresztő, az enyémek pedig már olvashatók a Kísérleti Adáson. Információk az Újpest linkek alatt.

Dr. Vizúr János, Szépség című képével

Esti havazás

2010-12-03T12:05:00.001+01:00

Az EXIF szerint: 19:22:14-kor (by G12)

Ez elsők...

2010-12-01T15:40:00.001+01:00

Mármint képek az új szerzeménnyel, az áhított G12-vel...

A baloldali a 0001-es. 400 ISO-n, a teljes képből állóba vágva. Mellette 1600 ISO-n a beltéri kép. Fény csak ebben a förtelemben, meg a szomszédos boltból, valamint az utcáról beszűrődő. A félárnyékokban annyi a zaj, amennyi hasonló helyzetben a G10-zel!!! A DPP a gép RAW-jában kezeli az optikai hibákat.

Ez a kép is 1600-zal készült. Itt teljes világítás van ugyanott, ahol a hóbábus is készült. A jobboldali részlet a teljes méretű RAW kibontás egy részlete.
Még szoknom kell, mert egy csomó új lehetőség van beépítve, ami még nem volt a 10-esen. Nagyon jó, hogy az érzékenység 1/3-os lépésenként állítható. Még jobb, hogy az előre beállított fehéregyensúlyon belül külön lehet szabályozni a kék vagy a vörös tartomány felé eltolást. A HS system tényleg működik. 2005 óta nem használtam flexibilis LCD-t, újra vissza kell szoknom hozzá. A G2-vel már nagyon ment. Alig várom, hogy valódi éles helyzetben ls csattogjon...
Már örülök, hogy a G10-es eladásakor nem volt ehetőségem a 11-esre. Érdemes volt erre a típusra várni. Megtaláltam újra a nekem való bridge kamerát. Holnap HD videóban is debütál a barátaim koncertjén.
A 12-es amúgy is szerencse számom. Érzem, hogy sokáig leszünk jó haverok.
A körülmények szerencsésen alakultak, hogy hozzá juthattam. Köszi UGYIH, köszi Fecó!

Évszakforduló - ősz búcsúztató

2010-11-30T16:38:00.001+01:00

Az első hónak mindig az a varázsa – ha elég korán jön –, hogy a maradék őszi színekkel vegyülő fehér foltok utánozhatatlan hangulatot kölcsönöznek a tájnak. Fecóval kirongyoltunk a Pilisbe az éjszakai hóesés örömére, ám ebből jobbára elázás (kívülről!), autó kiásás és biztonsági emberrel való eszmecsere lett. Mindez azért, mert miután beláttuk, hogy a Szurdokban nem fogunk fényképezni, Dömörkapura ruccantunk át. Amire ott eléggé összefagytunk, és Szentendre felé vettük a haza irányt, az izbégi lőtérnél ki is sütött a nap. A kerítésen kívülről meg elég lehangoló volt a komplex látvány. Hujjogtunk, hallóztunk, hogy engedélyt kérjünk bentről fotózni, de csak egy lámpa őrködött az üresnek ható terep felett. Bezzeg, amint bementünk – lesz, ami lesz alapon – kisvártatva meg is jelent egy hatósági egyed és szelíden ki is tessékelt minket. Nagyon nem bántuk, addigra megvolt, ami lehetett. Amíg az adatainkat rögzítette a tőlem kapott jegyzetfüzet lapra azon elmélkedtem, hogy mekkorát is változott a világ. 25 évvel ezelőtt ezt nem úsztuk volna meg ennyiből. Igaz, akkor meg sem próbáltam volna a behatolást...
Fecónak a felső képet, a jóindulatú biztonsági szakembernek a helyette őrködő lámpát ajánlom!

Kép a képben

2010-11-22T09:06:00.002+01:00

A kiállítás megnyitókon megadatik az a sajátos lehetőség, hogy a sok jelenlévő és a képek között egyedi kapcsolódások alakulnak ki. Ezek erősíthetik, avagy újra értelmezhetik a kép belső tartalmát. Legutóbb a MAOE Fotóművészeti Tagozatának az elmúlt 5 évre visszatekintő, 65 kép című kiállításának megnyitóján két ilyen tovább gondolható lehetőség került a gépem keresőjébe. Az meg külön véletlen, hogy ezek képpárba rendezése még erősebb kapcsolódást eredményezett.
Baloldalt Mike Tamás Pillantás képe alatt Siklós Péter fotóművész pillant. Jobboldalon Fekete István Smoke No. 7 képe alatt Panni Lányom rendeződik önkéntelenül a füst formációjába.
Köszönöm Péternek és Panninak is a hozzájárulásukat a képek megjelentetéséhez!

Elnyúló idő

2010-11-17T16:13:00.001+01:00

Mennyit mesterkedünk azon, hogy az egyre fogyó időt mennyire nyújthassuk el. Bele akarunk mindent gyömöszölni egy sokkal kisebb zsákba, mint amennyi valójában járna neki. Semmire sincs időnk, főleg arra, amit valójában csinálni szeretnénk. Csak hajtjuk magunkat, hogy megelőzzük az órát, pedig nem vagyunk szuperszonikus vadászgépek, hogy elhagyjuk a saját hangunkat. Az idő nem engedi, hogy elébe menjünk, vagy mögötte sunnyogjunk. Az, hogy mit tudunk megvalósítani, nem az időn múlik, hanem rajtunk. Élünk-e az alkalmakkal, kihasználunk-e minden értékes másodpercet? Azt tudjuk-e véghez vinni kiszabott időnkben, amivel utunkra engedtek?
Minden játék az idővel: illúzió. Nyújthatjuk, vagy tömöríthetjük különféle, néha önbecsapós praktikákkal. Bemutathatjuk bárhogy, a valóságos történések ideje állandó...

Esőkirakós

2010-11-09T18:29:00.001+01:00

Ma egy órával később keltem a képek miatt, mint terveztem, mert amikor aludni indultam, benéztem a már lekapcsolt világítású konyhába, így a lefekvést el kellett kicsit halasztani...
Szeretem az esőt, megázni is benne, ha tavasztól a vénasszonyok nyaráig tartó időszakot veszem figyelembe. Igazán azonban azt szeretem, ahogy megváltoztatja a világot és ezzel együtt a képi lehetőségeket is.
A montázsokat azért erőltetem, mert az előtér-háttér viszonyhoz teleobjektív kell. Úgy viszont meg nincs elegendő mélységélesség. Ezért két élesre állítású kép készül a témáról az ilyen esetekben.
Másfelől pedig a rétegstílusok mindig meglepetést tudnak okozni...
(Nagyítsatok!!! Köszi!)

Füstölgés helyett

2010-11-08T17:20:00.001+01:00

Füstölés helyett megidézem a szombat hajnali füstbement napkelte élményét, amit a szarvaskői várból gyönyörködtünk végig.

Tájtanulmányok

2010-11-02T18:49:00.001+01:00

A három kép együttes bemutatását Balogh Anita legutóbbi bejegyzése inspirálta…

Egy reggel, három pillanat

2010-11-01T16:21:00.001+01:00

Joruba cipőjében járok. Elmúlt az október, alig bejegyzéssel. Csak fotózni volt időm. Jegyezgetni nem nagyon (még feldolgozni sem). Restellem is magam az “önkéntes száműzetés” miatt blogjaim látogatói előtt. A baráti ígéret és az áldozat Molochnak azonban elvonta az energiáimat innen. Bár időközben játékból beszálltam az 50 mm-es objektívvel fotózást trendelők közé, de az tényleg csak alkalmankénti 5 perc. Ezt és a zenei blogot azonban komolyan veszem, nem szeretem az elkapkodást, inkább maradjak csendben.

Most szusszanhatok egy percre, és visszajelentkezésül egy varázslatos zebegényi hajnal és reggel három pillanatával üzenem: megvagyok, de lehet, hogy ez a hónap is csendben telik a részemről…

Sodródó Üzenetek

2010-10-08T15:24:00.001+02:00

Végre, hosszú idő után a múlt héten vasárnap kikeveredtem a természetbe. Ilyenkor, október elején két kedvenc helyem van, ahova búcsújáró helyként zarándoklok, áldozni képrögzítési szenvedélyemnek. Az egyik a Vértes cserszömörcéktől lángoló dolomit vonulatai, a másik pedig a Visegrádi-hegység egyik legszebb útvonala. Dömökaputól a Bükkös-patak mentén Piliszszentlászlóig, majd onnan az Apátkúti-völgyön keresztül Visegrádig. A fenti kép még 2007-ből származik innen, de címképként visszanyúltam hozzá a közelmúltba. A bejegyzés további része azonban a legutóbbi út szüleménye.

Szeretem a vizet. Minden megnyilvánulását. Legyen az egy lusta folyó, befagyott patak, tükörsima tó, vagy haragvó, partot ostromló tenger. Hosszú órákig képes vagyok egy helyből szemlélni pillanatonként változó arcait. Megpróbálok azonosulni azzal, ami a felszínen és azalatt sodródik. Az időtlenségben átengedem magam az idő sodrának.
Ősszel az erdei patakok a kedvenceim. A vízbe hullott, vagy a parton sorsukra váró levelek különös üzeneteket hordoznak számomra a kövektől vetett, szeszélyesen fodrozódó vízfelületekkel. Az őselemek találkoznak a szemem előtt. A tűz ilyenkor a lelkemből tévődik melléjük, hogy kilegyen a négy… Ki voltam éhezve rájuk. Szükségem volt a föld energiáira. A levegő ellazítására. A víz nyugtató csobogására. Ezek élesztették bennem a ragaszkodás tüzét. A természetben fotózásra is ki voltam éhezve. Gazdag anyaggal tértem meg. Alig vártam, hogy bemutathassam.
Érdekes a víz ilyen fotózása. Főleg rossz fényviszonyok között, amikor ha tetszik, ha nem hosszú záridőzni kell. Eleve úgy kell megválasztani a témát, hogy passzoljon mellé. Nem szeretem az unos-untalan elkent vizeket. És sokat kell lőni. Kiszámíthatatlan, hogy mit alakít az expozíció a valóságból. Különösen, ha csak egy kis szűk részletet ragadok ki az előttem terülő lehetőségekből. Az LCD meg sok mindent rejt is, csak a kép egészét lehet megítélni belőle. Az igazi izgalom ilyenkor a számítógépes feldolgozás. A nagy felbontású monitor addig láthatatlan világokat tár a szem elé. Így volt ez most is. Szép sorban mentem végig a képeken. Válogattam mi kerül a kukába, mi az, ami megérdemli az archiválást és a kidolgozást. Mi kerül más mappába textúrának, vagy egyéb újra hasznosításra. Az anyag vége felé fényképeztem egy témát. Így én is csak az addigi sok válogatás után jutottam el idáig. A meglepetés egy kép láttán döbbenetesen hatott. A szétkenődötten sodródó víz tetején bukdácsoló buborékok egyikéből egy arc tekint vissza rám. Én nem lehetettem, arcomat a gép takarta. Más nem volt mellettem. A Természet rajzolta oda véletlen kedvének játszi könnyedségével, vagy más erők üzentek így? Ezen töprengek azóta is, mert a kép (egy másikkal összemontázsolt változata) azonnal ki is került a tálcára.
De végül is mindegy, ha csak időlegesen megállásra és meditálásra késztet munka közben, már megvan a Sodródó Üzenetek egyik megfejtése.
Épp kikerült a monitorra a kép, amikor beállított hozzám következő kiállítónk néhány részletet pontosítani a megvalósítással kapcsolatban. Egy papírra írt gondolatot adott át, hogy készítsek a képek elé egy táblát ennek. Meg volt nyitva egy program, de mikor elolvastam a sorokat, letettem a tálcára és megmutattam neki a képet. Megint az együtt rezgés valakivel…

“Miközben a látható világot figyelem, egyre jobban feltárul előttem egy láthatatlan világ…” (Somos Zsuzsa festőművész)

Neki (is) ajánlom az út utolsó motívumának két változatát.
Az út képeinek bővebb válogatása

Ágens Bambival

2010-10-05T16:49:00.001+02:00

A szombat a fotós társadalmi életé volt. Ez a Tánc és lélek kiállítás megtekintését jelentette egyfelől, másfelől meg inkább a néhány kedves emberrel való találkozást és a pár órás együttlétet. A kiállításról nem akarok ezen az oldalon különösebben megnyilatkozni, azt a Kísérleti Adásnak tartogatom, csak egy személyes megjegyzést fűznék a poszthoz (mivel itt megtehetem): Zsolt barátom Dervisek c. képe számomra messze kimagaslott az anyagból. Az itt következő pár kép a megnyitó és az azt követő rövid séta a posztszoci vendéglátóipari egységhez mellékterméke.

A Bambi presszó tényleg érdekes intézmény, erről Timi már minden lényegest leírt a bejegyzésében. Így nekem már csak a képek beillesztése maradt. Sokkal többet nem is igazán akarnék hozzá fűzni ahhoz a naphoz. Jól éreztük magunkat, bármennyire is megpróbáltak tenni a pultos macák ellene. A fotózás is csak egyedül őket zavarta, szerencsére ritkán hajóztak ki a körünkbe, a társasjátékaikba belemerülő urakat meg csak az, hogy elfoglaltuk a territóriumukat. Ezen viszont könnyedén segítettünk. Odébb ülni egy asztallal messze egyszerűbb, mint néhány ütésváltást megkockáztatni. A béke szentségéért meg is tettük, én meg hánytam a fittyet a fityulás tyúkok kárálására és csak azért is röhögtünk nagyokat továbbra. Több ilyen kéne…

(Kerekes Zsuzsi balra (nem látszik), viKing Zsolt b. nejével és Hajdrák Timi. Bocsi Zsuzsi, nem volt nálam 10-22 :)

Helyeink

2010-09-30T09:57:00.001+02:00

Vasárnap kinéztem a zegernye időre és a jobbik felem orchideájával szembesültem az erkélyen. (Kirakta, hagy permetezze az eső.) Nagyon fotogén volt a homogén ég alatt. Miközben rögzítettem a CF-re, eszembe jutott egy másik növény, amit még a Magyar Fotográfia Napján fotóztam nagy igyekezetemben, hogy aznap készült képpel posztolhassak a saját felhívásom okán. Nem is tudtam még akkor, hogy miért nem ezt (a fentit) mellékeltem illusztrációnak. Most jött el az ideje.
Mert érdekes végletet képez a képen szereplő kis, csökött, az utca szédült forgatagába csöppent sarjadék az otthon melegében és szerető gondoskodásában szépelgő dísznövénnyel szemben. Ilyen végletek között élünk mi is. A sors különböző körülményeket ró ki ránk, és egyéniségeink alakulását erősen befolyásolja a közeg, a bennünket körülvevő emberek amiben nevelkedünk és később felnőttként élünk. A végletek egyre jobban távolodnak egymástól, kasztok alakulnak, és ezek között egyre kevesebb a párbeszéd. Hogy teremtődjék így egység, amiről a hangzatos szlogenek repkednek mostanában? És vajon komolyan gondolják-e….
Ha ez a két növény tudna beszélgetni egymással, biztos volna mit mondaniuk egymásnak. Én kíváncsi lennék, hogyan élte meg a kis zöld sarj, hogy hosszú percekig szegeztem rá a teleobjektívet, míg elkaptam a számomra megfelelő pillanatot. Érezne-e az orchidea irigységet, hogy őt röpke fél perc alatt elintéztem, vagy döngetné a mellét, hogy őt viszont hosszú óráig pofozgattam a számítógépben. Kinek mikor, mi kell. Mindenkinek más bánás mód. És nem azért, mint a képek esetében, hogy az egyszerű valóságot a magunk képére alakítsuk. Ezt emberekkel, vagy a Természettel nem tehetjük meg. Megérteni egymást, nem megváltoztatni, odafigyelni a Körülményekre!

Szűkületek

2010-09-24T15:54:00.001+02:00

Régről és kevésbé régről, Esztergomból

2010-09-23T11:38:00.001+02:00

Mások jóvoltából, s hogy miért, az is mindjárt kiderül. Például a nagy álló kép a rokonok házasulási szándékának köszönhető.. Ebből ki is derül, hogy a kép még a hónap elejei kiruccanás terméke. Az ifjú vőlegény nem a mi köreinkhez tartozott, viszont tetszett, ahogy szemléli friss felesége egrecíroztatást a fotós által. Gyöngyi fején találhatta a szöget, mikor nagy lesipuskásnak minősített.

Rá majd két hétre a XVII. Fotóbiennáléra mentünk (már megint) Gyöngyivel és Blogdog, alias Dozvald János művész úrral. Ők a MAOE Fotótagozatának képét viselték, én meg egyrészt szórakozásból, másrészt a Kísérleti Adás tudósítójaként, harmadrészt meg mert szeretem a társaságukat. Ahogy baktattunk a Szent István térről a Bazilika felé Dozi is meg Gyöngyi is egyöntetűen hívta fel a figyelmemet a sajátos fényképezési pózba merevedett hölgyre, mivel gép csak nálam volt. Gyöngyi a tengernyi díjjal volt terhelve, druszám meg a váltás cipővel. Viszont én nem figyeltem, mert annak a taglalásába voltam elmerülve, hogy miért kell hangszórókat rögzíteni a bazilika keleti nagykapuja mellé. Később aztán, már a trójai faló betuszkolásának helyén vártunk a sajátjaink betolására, mikor Gyöngyi jelezte Markovics művész úr érkeztét. (Markovics Ferenc a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökségi tagja. Alkotó munkássága mellett a közösségi is elismerésre méltó. Neki köszönhető például a Szövetség 50. jubileumára kiadott nagy könyv. A szerkesztési feladat ma sem tűnik egy embert kívánónak a számomra. A MAOE-ben is tag, nagy tisztelettel fogadom minden találkozásunkkor az üdvözléseit.) Olyan emberi látvány volt, ahogy tétován lépdelt lefelé a Rondella Galériához lejtő, köves úton.
Az utolsó képet e két remek művész embernek köszönhetem. A maró tintájú író, ahogy elmélyülten figyeli a mondandót és az emberi gesztikulációt. Kicsit messzebb voltak a kelleténél egymástól. Próbáltam hátrébb lépni a 70-210 miatt, de majdnem átestem a harangok valamelyikén, így maradt a távolságtartás. Később a digilabban összébb hoztam őket, tiszteletem jeléül is, meg a kép kedvéért… is.

Nyugvókra kelő

2010-09-21T18:26:00.001+02:00

Padparadsa szerint is vessük vigyázó szemünket az égre a Jupiter közelsége miatt. Holnap ez még érdekesebb lehet a telihold miatt is. Jó nézőpontból lehet olyan helyzet, amikor elég közel kerülnek egymáshoz az égen. Mindez a jegyváltás éjszakájára is esik. Asztrológus bloggerünk biztos kanyarít nekünk néhány intelmet, vagy érdekességet ez okból. Kíváncsian várom, mint a holnap estét is, remélem kegyesek lesznek odafent és nem terítik ki a dunyhákat. Addig is egy kis ösztönző az előző Holdtölte időszakból.

Csőtörött kérdés: hogyan kerül Vasarely a Flórián térre?

2010-09-15T18:09:00.001+02:00

Az esküvő másnapjának estjén fel kellett mennem Zotyóhoz Zöldmálra, a technikát visszaadni. A Kolossyn azonban kész bolondok háza várt. Szép vaskos folyamban ömlött lefelé a víz. Eső felhő sehol nem volt látható, így kilogikáztam, hogy csak valami elaggott vízcső unta meg a falát feszítő nyomást. A megrekedt járműsor a 29-es elhagyására késztetett. A járda, nevének megfelelően járható volt, a sebességem meg gyorsabb a kocsisorénál. Még úgyis, hogy a nálam lévő H. Olga elég hamar előkerült a táskámból. A benne lévő muníciót a kelleténél hamarabb kilőttem, így váltottam a még nálam lévő 50D+85mm konfigurációra, mivel az események feljebb még látványosabbak voltak.
Az megszokott, hogy a Hülye Autós jókat röhög az általa beterített szerencsétlen gyalogoson, itt azonban éppen a rajta (is) segíteni igyekvőt hátráltatták a munkájában. Vártam, hogy valamelyik után vágja a szerszámot a kezéből (én valószínűleg megtettem volna), de anélkül nem sokra ment volna víz elzárás ügyileg. A BKV-s volt a hab a tortán, arra már a vízügyi szakember is már csak legyintett. A helyzetet rendőrök is meg kívánták oldani, kérdezték, leállítsák-e a forgalmat? A vizesek nem kívánták a szerv szolgálatait igénybe venni, saját műhely kocsijuk adta a védelmet a továbbiakban a szakinak. Az autósoknak azt ki kellett kerülniük, így néhány hülye miatt mind átment torkosborzba.

Múlt hét pénteken hazafelé villamosoztamban rögzítettem a látványt, baromi jól mutat a szembehegy a ráült felhőkkel.Haza is rohantam (Polgár majd később) a cuccért, majd vissza a hídra, keresni valami jó kilövést. Hát nem volt, csak megannyi zizis előtér, a gyerek elveszett a vasorrú bábák között. Csalódott nem lévén, ha már a híd déli oldalán voltam, elballagtam a téri aluljáró felé. Jó kiegyenlített fények voltak a Vasarely tervek alapján kidekorált falnak ideális, a felhős hangulatú hegyek meg jók lesznek háttérnek – gondoltam. Kép itt
Kicsit elmerengtem a színek és a formák játékosságán, amúgy is állványon volt a gép, átszereltem telére, és átengedtem magam a véletleneknek

Az első és a második kép montázs.

Fény és pára viszonyulások…

2010-09-13T11:09:00.001+02:00

…avagy, még mindig az esküvő melléktermékei.

Valahol már írtam a Börzsönyhöz való ragaszkodásomról.
Szép volt, ami a visegrádi fellegvár körül zajlott, de az igazi odaát történt, a Duna túlpartján. Még nem láttam ilyen sokféleképpen ilyen rövid idő alatt kedvenc vonulataimat. Nagyon sajnáltam, hogy nem volt nálam állvány…
(A képek időrendi sorendben)

Szavak nélkül

2010-09-11T11:19:00.001+02:00

Fényvártozatok…

2010-09-07T11:09:00.001+02:00

…avagy egy esküvő melléktermékei

Szombaton esküvőre voltam hivatalos. Nem fotósként, családtagként, de a vénát nem lehet letagadni, azért fotóztam is. Az esküvőből nem mutatok semmit, mert nem ebből élek, így nem is tartozik másra, mint akinek a pár meg akarja mutatni.
Melléktermék viszont lett bőven, alkalom adtán be is mutatok belőlük még többet is, csak legyek túl a naptár kötelezettségeken.
A vacsora a Nagyvillám étteremben volt. A szombati idő érdekes fényeknek kedvezett, elég sokat időztem a teraszon.

Nagyvillám – Visegrád, 2010. szeptember 4.
50D, EF 4/70-210 (1-3), EF 1,8/85 (4)
Köszi Zotyó és Fotó-M a technikát!

Búcsútól a dilemmáig

2010-09-02T15:11:00.001+02:00

A bejegyzés címe csak a a ritmus kedvéért lett ez, mert a búcsút már megelőzte a dilemma. Igaz a búcsú előbb el lett határozva, így talán mégis helyénvaló. A semmit mondás után a lényeg, a hó utolsó napján búcsút vettem közel egyévi nyüglődés után a G10-től. Az elhatározást nemcsak a szűkössé vált anyagi helyzet indokolta, hanem a G11-es megjelenése inkább. A flexibilis LCD előnyeiről a G2 óta tudok, és azóta is sírom vissza. Amikor a szimpatikus fiatalember elvitte a gépet azért éreztem a gyomromban némi követ, szeretni való gép volt. Sok mindenre volt jó, ha kéznél is… Másnap végig néztem a közös együttmunka terméseit, és búcsúként összeválogattam a közel 3000 képből ezt a párat, amiket eddig még nem publikáltam.

A dilemmát meg a 60D minapi bejelentése okozta. No most hogyan tovább? DSLR csavargatható nézőkével, méregdrágán, vagy G11+50D (7D)? Ha 7D, akkor a 60D is belefér, nem kell G11. Viszont akkor mindig cipelhetem a dög cuccot, míg a kompakt az öltönyzsebben is elfér. Nem beszélve arról az előnyről, hogy nem veszik komolyan, bármit meg lehet vele lőni. Az 50D meg a G11-el együtt abban az árban van, mint bármelyik másik nagy ló. Szóval még töprengek, és addig fotózok a 350D-vel, csak bírja még.
Ja, meg ott van H. Olga is újabban! Hamarosan bemutathatom a mézeshetek gyümölcseit…

A Mi Napunk

2010-08-29T08:58:00.001+02:00

Nemcsak a mai, hanem mind. Ha süt a nap, ha nem. Ha munkánk adódik a gépünkkel, s ha csak önmagunkért emeljük fel.
Fotózz! Mondja a közösségi oldal is. Ne (csak) azért, mert épp szép a fény. Ne (csak) azért, mert elutaztál, ne (csak) azért, mert épp megbíztak vele. A fotózásért, ezért a remek találmányért, ami széles rétegek vizuális kultúráját formálja. Legyünk büszkék arra, hogy a magyar fotográfia milyen elismerésnek örvend a világban. Ennek mi is a részesei vagyunk. Mindegy a jéghegy melyik részét képezzük. Nincs csúcs talapzat nélkül.
Ünnepeljük ma, de éljünk meg minden napot a mi ünnepünknek, amikor a gép a kezünkben van és a szemünk előtt. Ma viszont töltsön el bennünket öröm, hogy ezt a napot ma minden olyan ember nekünk szenteli, akinek fontos a fotográfia, a Magyar Fotográfia!
Szép fényeket Barátaim!

Holnap és tegnap – felhívás

2010-08-28T08:43:00.001+02:00

Kedves Fotografáló Barátaim!

Holnap van a Magyar Fotográfia Napja!
(Erről ugyan eddig nem tudtam, ehhez kellett az Óbuda Napja kiállítás megnyitója, ahol is a megnyitó potentát beszédében felvezette. (Lásd: Blodogvagyok, Fényezred, Kísérleti adás)
Tiszteljük hát meg – magyarok és fotográfusok (bárhol e világban) – egy holnap készült képpel, és annak kihelyezésével a saját oldalon.

A kép tegnap készült. Bár nem a HATVANEZREDIK, csupán néhány számmal előbbi, de az Öreg Csotrogány 350D nem sokkal később túlforgott a fenti számon is. Hazafelé konstatáltam a tényt, míg Zotyó Barátom kocsijában poroszkáltunk. Megveregettem a hátlapját és megköszöntem neki a cserben hagyás nélküli együtt működést. Megígértem neki, hogy összekaparok valami összeget, hogy nyugdíjba küldhessen és bekerülhessen a dédnagyfater F-1N mellé. Megérdemli

A képről:
Hol a fény és hol a rács? Nekem mind a kettő előttem, a fényig azonban korláton kell átküzdenem magam. A növény más helyzetben van. Eldöntheti magának, hogy merre az előre és a vissza. Nekem csak az előre…

Mennyi az előre és meddig a vissza?

2010-08-26T15:44:00.001+02:00

Mostanában foglalkoztatott is a dolog, meg néhány barátommal polemizáltunk is a napokban a lomográfia térnyeréséről. Fregoli barátomnak már régebben mondtam a likképek kapcsán, hogy annak is akkor látom értelmét, ha olyan témára van emelve, ami még többet fog mondani azáltal , hogy a camera obscura sajátságos technikai adottságai változatják meg a látványt. Itt nem elsősorban a rosszabb vonalélességre és részlet visszaadó képességre gondolok, hanem – még totál napfényben is – a hosszú expozíciós időből keletkező festői hatásokra. Ugyanakkor Kömöz Gerely blogján elég rendesen lehet találkozni ilyen képekkel, azzal a különbséggel, hogy neutrál szűrőzött digitális készséggel készülnek a képek, és az elmosások mellett azért van élesség és részlet is a képen.
No most, a lomográfiában is ott látom a lényeget, hogy lehetőleg arra alkalmas eszközzel már a helyszínen készítsünk, lehetőleg elkefélt képet. A negatív kezelésére se fordítsunk gondot, sőt, ha elég elvetemültek vagyunk, akár smirglizzük is meg. Még tovább megyek. Valami gagyi, alacsony denzitású lapszkennerrel digitalizáljuk a filmeket.

Csak legyen is hozzá megfelelő téma!!!

Még emlékszem azokra a pályázási időszakokra, amikor még a filmekről sokszorosított papírképeket kértek be a tisztelt bírákok, és bizony undorral dobták félre a szürke, kiégett-besült, RETUSÁLATLAN kópiákat.
Ma meg a divat errefelé tereli az esztétikai igényt. No hát akkor mondom, én is beállok a sorba, felkutakodtam néhány lehetőséget. Azt hamar láttam, hogy a kész alapelemek ismételgetett használata még akkor is egysíkúvá teszi a low quality-t (ezt most találtam ki a low/high key mintájára), ha amellett azért indokolt a megjelenő tartalom.

Hát szóval! Készítettem egy képet, amit már a fényképezésekor annak szántam, hogy elrontsam. A téma adta magát. Kicsit erőszakot veszegettem magamon, mert valahogy nem áll rá a kezem a döntött horizont tudatos használatára. Szándékosan műfényre állítottam a színhőmérsékletet, levettem az élesítést, csökkentettem a szaturációt. Elég hányadékul nézett ki már a löcödön és ezért nagyon elégedett is voltam. A RAW konverterben juszt se csináltam vele semmit, csak kibontottam a megfelelő méretre. Aztán felforgattam a lomokat, és találtam egy régi képkeretből kiszedett üveget, ami elég koszos volt ugyan, csak nem elég karcos. Elő az üvegvágót, tudok én karistozni! Aztán tököltem egy csomót a szkennelési eljárással, majd a Shopban a sok trágya összelapátolásával, hogy ez jöjjön ki belőle:

Miközben keresgéltem az alkalmas rétegstílusokat, átlátszóságokat, maszkokat buheráltam, azon is töprengtem, hogy elment az eszem. Régen azért izzadtam vért, hogy hibátlan képet adjak ki a kezem közül, ma meg órákat vakarózok egy kép elrontásán. Még akkor is, ha minden szerénytelenség nélkül a képet alkalmasnak találtam az elbarmolásra.
Elég rendesen hasadozott a tudatom. Lehet, hogy nem vagyok elég skizofrén a dolgok helyes meglátására?
Elgondoltam: felvesznek a legmodernebb 24/192-es technikával egy remek zenét, aztán az utómunkáknál az 5.1-es hangsávba bekeverik a lemezjátszó sercegését és a csöves erősítő alapzaját, és ha elég elvetemültek még az alacsony sebességű szalagzajt is. Mi a f…szért nem veszik egyből MP3-ba, alacsony bitrátával?
Megmondom: a jóból lehet csinálni rosszat, fordítva azonban nem működik…

A fenti képben összességében van legalább 3-4 óra munka. Ebben az alsóban (ugyanabból a RAW-ból) 2 perc. A konverterből egyből idejött. Ezzel azonban a konzervativizmust képviselem(?), holott szerintem ugyanannyit mond a siralmas környezetről, mint a “felerősített” változat.

A napsütés meg legalább akkora kontraszt, mint a lepukkantó átalakítás.

Érdekes átalakuláson megy át nemcsak a fotográfia, hanem a fotók értékítélete is. Viszont semelyik művészeti ágban sem lehet ekkora visszafelé fordulással találkozni. Számomra ellentmondásos is. Visszafordulok azért, hogy előbbre juthassak.
Minden tiszteletem azon keveseké, akik ezt a műfajt tényleg autentikusan művelik. Nem az én utam, csak időnkénti kitérőm…

Ünnep után

2010-08-22T14:14:00.001+02:00

Kinek, hogy telt, nekem jól, s remélem mindenkinek…
Érdekes ez minden évben. A saját magam évfordulójának a megünneplésével annyi más is jár. Mert nemcsak a jegyből megyünk ki így augusztus 20-a táján-után, hanem lassan az évszakból is. Ennek az oskolások ugye nem örülnek, a szarvasbőgés szerelmesei viszont annál inkább, vagy azok, akiknek elegük van már a melegből és hűvös hajnali ködökre, őszi színekre, cserszömörce izzásra vágynak.
Szóval, minden évben, mikor egy újat kezdek az ősz felé is tekintek…

A sok jó kívánság mellé jó híreket is kaptam. Persze meglepett a Goldenblog top50-be kerülése a fotóblog kategóriában, mert úgy emlékezem ezt az oldalt csak a komplexbe neveztem, de nem mondanám, hogy rosszul esik, akár én magam feledkeztem meg erről, vagy valamely jó akaróim tették ezt meg helyettem.
Itt ragadom meg tehát az alkalmat, hogy megköszönjek minden kedves köszöntő szót, és megköszönjek minden szavazatot, ami a mezőnybe segített, kategóriától és eredménytől függetlenül. A szándék a sokkal fontosabb, és az, hogy ismerőseim és barátaim minél jobban szerepeljenek a végelszámolásnál. Sokan megérdemlik a jó helyezést, drukkolni fogok nekik…
Fogadja mindenki tehát – aki a fentiek alapján érintve érzi magát – az alábbi képet köszönetemül, ám ezzel az ideje lejárt Oroszlán a holnap jegybe lépő Szűzeket is üdvözli.

Lomográfia és villámcsapás

2010-08-15T15:31:00.001+02:00

Engem is utolért a trend. Egy ideje már foglalkoztatott a holga-lomo-lepukkantott kép. Vagy a divatot követem, vagy haladok vele, vagy nem veszek róla tudomást, de miért ne? Kísérletezni szeretek. A Hónap hordaléka bejegyzésemben néhány képet már az Internetről levadászott scriptek felhasználásával buheráltam, de az eredménnyel nem igazán voltam elégedett. Valamit még hiányoltam, jobban mondva a különféle hatáserősítő textúrákat. Ezekben Jazza volt a segítségemre, amit ezúton is köszönök neki. Ezen a hétvégén meg időm is volt rá. Bár frissítenem kéne a Zeneszót, de a Régen látott képek kiállításon készítettem két képet, amit ennek az eljárásnak akartam alávetni. Előzőleg egy próbát ejtettem meg egy másik képemmel, amihez úgy gondoltam hangulatban megy a transzformáció.
A kép eredeti változata
(Ez a kép erősen személyes indíttatású. Gyerekkoromban sokat túráztam Apámmal a Börzsönyben, és mindig különös hatással volt rám a mély völgyeket behálózó, de már akkor elhagyott kisvasút hálózat. Később, amikor Jack Londont kezdtem olvasni, mindig a Börzsönyben látott elrozsdállt, gyommal lepett sínpárok jutottak eszembe. Ezzel a megoldással nemcsak a gyerekkori élményekre és Apámra emlékezem, hanem a számomra máig szeretett és olvasott Jack London írásokra.)

A Mai Manóban készült két kép szinte egymás után került kártyára. Előbb a csendélet, amit nem is akartam naturális formában közre adni és utána a pillanatkép. Mind a kettőt időüzenetnek gondolom. Székely A. László 1927-ben készült Táncosnő c. képe az érték állandóságát jelenti számomra. A fiatal fotográfuson lógó két öreg analóg kép meg a hagyomány keresést és a tiszteletet, még akkor is, ha ma divat elővenni öreg gépeket.
A csendéletnél már saját magam által készített textúrát is alkalmaztam és mind a kettőnél az egyik scriptet is csak nyomokban. A képek végeredménye több lépcsős, igen bonyolult eljárás.
Kicsit azért most félre teszem ezt a dolgot. Hagyni kell leülepedni, és nem mindent belegyűrni. És persze gyűjteni a textúrákat, főleg a “filmkarcokat”. Elég hülyén nézne ki minden képen ugyanaz a karist. Persze vehetnék valami lomokütyüt, és smirglizhetném a negákat, de semmi kedvem már az analógiához. Lusta vagyok szkennelni :)

Pénteken volt egy látványos vihar. Ki is zavart az erkélyre állványostúl. Lőttem is vagy 80-90 képet, de szokásom szerint a legszebb tűzijátékokba csak belebambultam. Vagy lemaradtam róluk, vagy csak gyönyörködtem. Egynél azonban szerencsém volt. Bár velünk szemben nem volt igazán látványos az Istennek A Nyila, de a hátunk mögötti olyan intenzitású, hogy még az eget is bevilágította.

Megkésett album

2010-08-12T15:23:00.001+02:00

Hiába, nehéz utolérnem magam, de igyekszem…

Két éve adták át a nép örömére a Megyeri-hidat és az építtetők is valamiféle örömet érezhettek, mert efeletti hangulatukban kiírtak egy fotópályázatot a fotós társadalom nem kevesebb örömére. Piszkálta az én orromat is a fel- vagy kihívás, de az az év nem igazán úgy alakult, ahogy indult. Ennek ellenére a beadási határidő előtt nem sokkal rááldoztam egy vasárnap délutánt, végül is látni is akartam emberközelből az új szerzeményt. Békásról átbuszoztam Megyerre és onnan visszaballagtam a túloldalra hídon. Pályázni viszont már megint nem pályáztam, és a képek is feledésbe merültek. Ma viszont kicsit fellélegezhettem, és mást keresve (a szokásos metódus) belefutottam a híd RAW-jainak mappájába. (Szerencsére már be voltak állítva, csak az Intermezzót pofoztam egy kicsit át a Ps-ban). Így összeszedegettem a használhatónak ítélt darabokat és készítettem belőle egy albumot. Ezt most meg is osztom veletek. Az itt bemutatott kép társai is megtekinthetők az alatta lévő linkre klikkelve. Galéria >>>

A képek a 350D-vel készültek, nagyrészük EF-S 10-22-vel, néhány az FD 2,8/300-zal és az EF 70-210-zel.

Egy hónap hordaléka…

2010-08-09T14:57:00.001+02:00

…avagy, a közigazgatástól Angyalföldön és a Faházon keresztül az Óbudai Nyárig.

(A címet Szekulity Péter Napok hordaléka c. remek könyvéről loptam el.)
Jobb lett volna nyaralni, Pacsmagon punnyadva, sört szürcsölgetni, de a nyár zöme eddig a munkáról szólt, és ahogy elnézem, fog is. Ma kaptam egy kis szabadnapot, így átnéztem az előző napok, hetek termését és ezekkel töröm meg a hallgatást egy kis időre.

Lili, kedves és tehetséges barátom elég okos volt ahhoz, hogy felismerje, a fotózásból nem lehet megélni, így biztos kenyérkereset után nézve arra adta a fejét, hogy diplomát szerezzen a közigazgatás – ki tudja már melyik –ágazatában. Mivel ehhez is megvan a tehetsége, több, mint egy hónapja, hogy meginvitált a diplomaosztójára. Én meg géppel mentem, ha már mentem, és bár igen érdekes élményben volt részem, valahogy sajnáltam, hogy az életemből kimaradt a fejfödő csoportos felfelé dobálása…

Jó lenne már valami fotós díjkiosztóján is megjelenni…

Utána Gyuri barátomhoz vettem az utam, új zenékkel és házi pálinkával invitált, egyiknek sem akartam ellenállni. Egy régi angyalföldi bérházban lakik. 42 éve ismerem őt és a házat is. Belső udvarában szinte megállt az idő. Amikor kimentem a gangra egy bagó erejéig nagyon megütött a két szint közötti különbség mértéke. Egy egész más világba csöppentem. A helyem is megtaláltam. A kettő között. Megint az álmok és a realitás. Kicsit feledtem a zenét és örültem, miközben a gépért mentem, hogy még nem húztunk bele annyira az üvegbe.

A képeket ma dolgoztam ki, ugyanazokkal a vegyes – az elszakadni vágyást, és a szülő- és nevelő kerülethez való kötődést jelentő – érzelmekkel, mint amiket egy hónapja a fotózáskor éreztem.

A vegyes kicsit sűrűre sikerült, fel akartuk hígítani egy kis serrel, így átvillamosoztunk honom elhíresült intézményébe, a Faházba, aminek hátsó kertje mindig megajándékoz valami képi lehetőséggel.

Az alsó szintről el kell rugaszkodni! Majd’ két hétig ki sem láttam a Dreamweaverből, két előző bejegyzésem pár képe származik abból az időből. Az időutazás másfelé vette az irányt. Péntek délután volt az is. Már lilában és rózsaszínben láttam mindent. Deszaturálni igyekeztem a Polgárba. A Főtéren meg nagy készülődés és gyülekezés volt. Ja, persze, Óbudai Nyár! Minden hétvégére vigalom. Mi lesz, nézzük csak? Hopp, Ghymes. Még úgysem láttam őket élőben, gyorsan haza a gépért…

Igazán felüdítő volt. Voltak részek, amikor eszem ágában sem volt fotózni, hanem együtt lüktettem a zenével. Szerencsére a Polgár is közel, szomjazni sem szomjaztam, a koncert végén meg igazán szép látvánnyal köszöntött az este.
Még van egy kis dolgom, de már jönnék rendszeresen, hiányzik a blogozás…

Lélegzet

2010-07-29T10:48:00.001+02:00

Ha elég közel kerülsz és engeded a lélek lélegzetét szabadon feltörni magadból, a másik felveszi ezt a ritmust és mozdulataival válaszol…(Két kép montázsa, rétegstílusban)

Ui.: Kicsit később jutott eszembe megnézni… ez a 111. bejegyzésem. Szép szám, önmagában.

Jegyüdvözlet

2010-07-23T16:34:00.002+02:00

József Attila: Az oroszlán idézése

Volt fogam közt már szivar,
csuklómban megállt a kés,
mosdatott habos vihar,
alvó számba szállt a légy,
néni szunnyadt ágyamon,
szépet álmodott szegény.
Tiszteltek, ha vért köhögtem,
mégse köptem hóba én.
Voltam vonító kaján:
halljunk hát nevetni holtat,
vagy a holt is él talán?
Erre ittam jó borocskát,
rágtam főtt malaclapockát,
kezet fogtam balkezemmel,
megpöngettem szemfogam,
isteneim mind eladtam,
ez a ruha másé rajtam,
kereshet pipogya ember,
az én megnyurgult szivemmel,
tükröm mögött szerelemmel,
oroszlánra várok én - -

Első ízben cipőm fényét
kényesítse bús sörénye,
másodízben cirógasson,
körme torkomat kitépje,
behunyt szemmel végignyaljon
harmadízben az ágyamon,
pártalanul és üvöltve
őrizze a ravatalom.

Kedvenc időszakomat és minden jegytársamat József Attilával és a Napot – az Oroszlán-jegyűek uralkodó bolygóját – jelképező napraforgókkal köszöntöm.

Égi vándorok

2010-07-21T13:23:00.001+02:00

Szeretek az égre nézni. Érezni az arányainkat. Tudni, hol a helyem az Univerzumban… Nem kicsinek érzem magam, hanem a Nagy Egész egy kis részének.

Ma még…

2010-07-19T12:41:00.001+02:00

“Ma (még) nem is akartam írni”

Volna ugyan miről, kép is lenne, de még tenni való vár. A szabi alatt bevállalt munka még nincs befejezve. A képeket meg előbb fel kéne dolgozni, addig minek írjak róluk…

Gondoltam azonban, adok egy esélyt a fogásra. A ló is megbotlik alapon, meg a lomo… amúgy is divat, igaz én lusta vagyok felhajtani azokat a lepukkant negatív effektusokat. Cigi közben böktem ki az udvaron a lehullott tollat. Árván világított a zöldek alatt a kövezeten. Sajnáltam, hogy nincs nálam gép, de ha meg akarnak verni az utcán és csak egy rozsdás bugyli van nálad, azzal fogsz védekezni, nem? Így kaptam elő a mobilt, lehet szörnyülködni.

Az apropót az írásra azonban nem ez szolgáltatta. Készülök a blog megmérettetésére ezért minden nap egy-két-hár… bejegyzésen végig megyek, hogy egységes megjelenésűvé tegyem őket. Az egyik korai bejegyzésemet beemelve azonban nem a blogon lévő változat ugrott fel, hanem egy elfeledett piszkozata. Már nem is tudom, miért nem ezzel a bevezetővel került fel akkor a bejegyzés? Talán nagyon őszintének gondoltam, vagy csak szégyelltem valamiféle gyengeséget? Ezért is került fel a fenti szösszenet, végül is, ez is én vagyok. Szóval, most az elfeledett résszel együtt került vissza a bejegyzés. Talán érdemes rá visszatekinteni. Sajnálom a három kommentet, mert nem a meglévőre mentette rá a rendszer, hanem a piszkozatra, de hát mindennek ára van, és szerintem így vált teljessé az Elsuhant idő gondolata…

Ui.: Gasztróoldalakon – meglepő módon – a hölgyek esőért és hóért esengnek. Gondoltam küldök nekik :)

Végzek a két honlappal, és jövök!

Döntők előtt világító tejszínhabokról és egyebekről

2010-07-09T12:07:00.001+02:00

Régen írtam, de egy kicsit lefoglalt ez-az, főleg a hétköznapjaimat, hétvégén meg nem igazán szeretek gép elé ülni, eleget teszem a többi napon. Kicsit azért fotózgattam is, így lesz mivel illusztrálnom rövid bejegyzésemet.
Lassan egy hete, hogy a hollandok igazi örömmel leptek meg, és hazaküldték a meglehetősen öntelt szambacsapatot, amely leginkább bájgúnárjuk nevének felelt meg. Le is ugortam nagy vígságomban a meccs után egy körre a Fő térre. Buli készült, megnézni mi lesz az, hát nem fogott meg, hogy kivárjam, inkább a Polgár felé vettem az utat, és végre alakkal fényképezhettem azt az utca részletet, amire már régóta fájt a fogam. Nem tudtam az esti meccsen kinek szurkolni. Az uruk, meg a ghánaiak is szimpatikusak voltak. Ám, mielőtt belemélyedhettem volna a meccsbe, Fagyöngy hívott, hogy látom-e a “világító tejszínhabokat”. Bizony nem láttam őket, pedig elég jó a periferiális látásom, bele is esett ebbe a szögbe az erkély előtti látvány. Viszont tényleg gyönyörű volt, így átmenetileg a fotósszenvedély vett rajtam erőt.

Sajnáltam a ghánaiakat, ugyanakkor örültem Forlánéknak. Az egyetlen szimpatikus dél-amerikai csapat volt, Forlán pedig a magasan a leszimpibb fickó számomra az egész VB-n (talán még a spanyol Piquét). Szeretném, ha megnyernék a bronzot, megérdemelnék, miként a németek is, főleg az argentinok elpáholásáért. Jó volt látni a színészkedő kisembert tényleg összemenni.
Szóval a szombat focilázban telt, bár az estinek már nem igazán volt tétje, lefutottnak tűnt előre, az is lett.
Vasárnap lébec volt, meg Csillagközizés, de végre délután tudtam időpontot egyeztetni a tízhuszonkettő tulajával, így át is zötyögtem Zuglóba. Az odaútból, meg egy ki ligeti sétából lett is néhány kép.

Hazafelé meg olyan szépek kezdtek lenni a fények, hogy eggyel előbb le is szálltam. Előbb egy lámpa mutatta meg két arcát, utóbb a hídon gyönyörködtem a Nagy Falu és a Folyó harmóniájában.

Kedden elsirattam az urukat, de a hollandok nem véletlenül adták az útlevelet oda a braziloknak. Nehezen aludtam el, aztán éjfél felé kinéztem az erkélyre, és bizony összeraktam az állványt. Ezért szeretem a a nagy városokat. Fényeik izgalmasan festik meg az alacsonyan úszó felhőket.

Másnap aztán a spanyolok végre igazi ellenféllel kerültek szembe és meg is mutattak valamit abból, amit eddig gondosan pihentettek. A VB előtt spanyol-holland döntőt jósoltam. Bár másban is így tudnék. Megint azt mondom, győzzön a jobb! A régi holland focit nagyon szerettem, bár ez a csapat már messze nem az, végre vihetnének már aranyat a két ezüst mellé, a spanyolok meg tényleg nagyon jók, annak meg kell mutatkozni vasárnap. Ha nem, nem érdemlik meg az első aranyukat. Európai magyarként illene holnap a németeknek szurkolnom, és félek, fognak is győzni… nagyon fogom sajnálni az uruguayiakat.
Aki szereti a focit, jó szurkolást, nyerjenek azok a csapatok, akiket szeret! Aki meg nem, az töltse kedvére örömben a hétvégét!
Jövő héten nem nagyon leszek gép közelben, talán csak a bejegyzéseket fogom tudni átfutni. Bár szabira zavartak, nem pihenéssel, munkával telik az idő, csak nem a megszokott helyen.