2011. július 7., csütörtök

Látens felek

Félfordulat - 2008/2011

Mostanában sokféle megélés az osztályrészem. Pozitív is és az ellentettje szintén. Néha ugyanazon az “ügyön” belül. Mert például hasznos dolog a virtuális világ, hiszen időt takarítunk meg, ugyanakkor szélesítjük is az ismeretségi kört. Ha elég önzők vagyunk, értelmezhető ez úgyis, hogy többen tudnak rólunk a nagyvilágban. A másik oldal pedig az, hogy mi is többet tudunk a világról. A személyes kontaktust azonban nem pótolja. A szemek párbeszéde minden leírt szónál többet ér. Szembesültem, nemcsak a magam, hanem mások sikereivel és kudarcaival is. Úgy az emberi kapcsolatok, mint az egzisztenciális, vagy épp az alkotói pálya terén is. Közösségekbe léptem, és közösségeket hagytam ott. Mindegy miért. Folyamatos átalakulást érzek a környezetemben. Nagyon nem is volt időm eddig eltöprengenem ezeken. Tegnap este azonban megnéztem a Fekete Hattyú című filmet, és ez elindított bennem egy gondolatsort.
Leginkább azt, hogy a felszín alatt lévő dolgok a láthatók látens felei. Ha ezek emberekhez kapcsolódnak, milyen sok mindenen múlik az, hogy mi “hívódik elő” a felszínre, s válik láthatóvá, érezhetővé, megfoghatóvá. És, hogy sokszor mennyire az ellenoldala az a mindenki által láthatónak. A rossznak ítéltben néha kellemesen csalódunk, a jónak hittről meg kiderülhet az ellenkezője. Minden bennünk van, egy egészben. Az angyal és a démon is. Ennek a kettősségnek a belső harca alakítja az egyéniséget, és visz előre utunkon. A film felmutatott egy fikciót, amit sűrűn lehet tapasztalni valóságként. A siker érdekében az ember hajlamos felébreszteni magában az addig esetleg nem is ismert negatív erőket. A talmi siker megrettenthet, de akkor már lehet, hogy késő leszámolni vele. A vége főcím alatt ez a kérdés fogalmazódott bennem: Ha legyőzöd a démont, akkor már az angyalodra sincs szükség? A fenti kép kapcsán pedig az átalakítás eredményére először rápillantva a középszürke lényege: így is, úgy is ugyanolyan…

7 megjegyzés:

  1. Hát, igen, sok minden változik és kényszerít arra, hogy többet figyeljünk "befelé". A középszürke a kiegyenlítődés színe, ami az összes többi tónus együtt, harc nélkül, mert az egység csak akkor jön létre, ha a feszültség, a küzdelem, az ellentmondás feloldódik, átlényegül megbékéléssé, elfogadássá, szeretetté.

    VálaszTörlés
  2. Drága Barátom! Sokat kanyarogtál a szavak között, mire leírtad ezt a pompás kulcsmondatot: Ha legyőzöd a démont, akkor már az angyalodra sincs szükség?
    Nagy kérdés, vagyis: Te győződ le a démont, egyedül?
    Az angyalod semmiképp ne engedd! Micsoda dísz lelked fölött a két szárnya maga!
    És micsoda logo virtuális névjegyeden, hogy neked van Angyalod!

    VálaszTörlés
  3. Igazad van Kati, az álláspontom azonban ennek ellenére az, hogy a középszürke unalmas. Elegáns, ha öltöny, vagy paszpartu, de képen dögunalom, és emberben is. Nincsenek indulatok, számomra meg épp ezek tesznek valakit emberivé. Az Ádám almái című filmben pedig meg is van fogalmazva ez. Érdemes megnézni, bitang jó film.

    Köszönöm Barátom! Két dolog jutott az eszembe, aztán meg egy harmadik is:
    A vicc csak a poént elmesélve nem biztos, hogy hatásos. Másodjára pedig, az orgazmus mértéke egyenes arányban van az azt megelőző események hosszával.
    A harmadik? Már értem, miért sütöm be az árnyékaimat. Mert nem érdekel a sötétség átrajzoltsága, sokkal inkább a fényé. Ettől vagyok idealista :)
    Nagyon köszönöm a véleményeteket!

    VálaszTörlés
  4. ...jó volt olvasni a bejegyzést az elgondolkodás még tart :o)

    VálaszTörlés
  5. Vajdus, lehet, hogy a középszürke unalmas, de az indulatokat viszont nem feltétlenül tudja az ember kordában tartani. Amellett az indulat olyan, mint a feldobott kő. Senki nem akarja, hogy a fejére essen, ezért távolodik. Az erős ingerektől embertárs menekül, gynegére közeledik; ez talán ösztönös és biztosan az őserdőből származtatható. Persze a konfliktus heve hiányozhat az indulatos embernek. Én magam is az vagyok. Látom a fiaimon, hogy az indulatom csak ijedtséget és szorongós megfelelni vágyást szül. Felnőtt embertársaim, pedig a (jobbító szándékú is) indulatot agresszivitásnak és tolakodásnak veszik. Ami nem feltétlenül az én hibám, legfeljebb annyiban, hogy nem kellően alkalmazkodom a konzervatív és fontolva haladó, vagy éppen megújulni képtelen barátokhoz. Egy szó, mint száz, a Hozzád hasonló világító elmék mindig is úttörők lesznek. A járatlan pedig a legrögösebb út.

    VálaszTörlés
  6. Péter, köszönöm hosszas véleményedet! Azt gondolom, hogy a szélsőségekből fakadó indulatok is fontosak lehetnek. A visszatartott indulat hosszan mérgezi a légkört, míg a vihart sokféleképpen lehet lecsitítani. Ez jellemzi az embert, az indulatos embert, miként kezeli...
    Azt meg le kell szögezni, hogy alkotás nincs is indulat nélkül. Nem minősítettem a középszürkét unalmasnak, hanem ugyanolyannak, és ez nem mindegy. A rögös, járatlan utakról pedig annyit, azokért érdemes élni :)

    VálaszTörlés

Related Posts with Thumbnails