Lomográfia és villámcsapás

Engem is utolért a trend. Egy ideje már foglalkoztatott a holga-lomo-lepukkantott kép. Vagy a divatot követem, vagy haladok vele, vagy nem veszek róla tudomást, de miért ne? Kísérletezni szeretek. A Hónap hordaléka bejegyzésemben néhány képet már az Internetről levadászott scriptek felhasználásával buheráltam, de az eredménnyel nem igazán voltam elégedett. Valamit még hiányoltam, jobban mondva a különféle hatáserősítő textúrákat. Ezekben Jazza volt a segítségemre, amit ezúton is köszönök neki. Ezen a hétvégén meg időm is volt rá. Bár frissítenem kéne a Zeneszót, de a Régen látott képek kiállításon készítettem két képet, amit ennek az eljárásnak akartam alávetni. Előzőleg egy próbát ejtettem meg egy másik képemmel, amihez úgy gondoltam hangulatban megy a transzformáció.
 A kép eredeti változata
(Ez a kép erősen személyes indíttatású. Gyerekkoromban sokat túráztam Apámmal a Börzsönyben, és mindig különös hatással volt rám a mély völgyeket behálózó, de már akkor elhagyott kisvasút hálózat. Később, amikor Jack Londont kezdtem olvasni, mindig a Börzsönyben látott elrozsdállt, gyommal lepett sínpárok jutottak eszembe. Ezzel a megoldással nemcsak a gyerekkori élményekre és Apámra emlékezem, hanem a számomra máig szeretett és olvasott Jack London írásokra.)

A Mai Manóban készült két kép szinte egymás után került kártyára. Előbb a csendélet, amit nem is akartam naturális formában közre adni és utána a pillanatkép. Mind a kettőt időüzenetnek gondolom. Székely A. László 1927-ben készült Táncosnő c. képe az érték állandóságát jelenti számomra. A fiatal fotográfuson lógó két öreg analóg kép meg a  hagyomány keresést és a tiszteletet, még akkor is, ha ma divat elővenni öreg gépeket.
A csendéletnél már saját magam által készített textúrát is alkalmaztam és mind a kettőnél az egyik scriptet is csak nyomokban. A képek végeredménye több lépcsős, igen bonyolult eljárás.
Kicsit azért most félre teszem ezt a dolgot. Hagyni kell leülepedni, és nem mindent belegyűrni. És persze gyűjteni a textúrákat, főleg a “filmkarcokat”. Elég hülyén nézne ki minden képen ugyanaz a karist. Persze vehetnék valami lomokütyüt, és smirglizhetném a negákat, de semmi kedvem már az analógiához. Lusta vagyok szkennelni :)

Pénteken volt egy látványos vihar. Ki is zavart az erkélyre állványostúl. Lőttem is vagy 80-90 képet, de szokásom szerint a legszebb tűzijátékokba csak belebambultam. Vagy lemaradtam róluk, vagy csak gyönyörködtem. Egynél azonban szerencsém volt. Bár velünk szemben nem volt igazán látványos az Istennek A Nyila, de a hátunk mögötti olyan intenzitású, hogy még az eget is bevilágította.