Mennyi az előre és meddig a vissza?

Mostanában foglalkoztatott is a dolog, meg néhány barátommal polemizáltunk is a napokban a lomográfia térnyeréséről. Fregoli barátomnak már régebben mondtam a likképek kapcsán, hogy annak is akkor látom értelmét, ha olyan témára van emelve, ami még többet fog mondani azáltal , hogy a camera obscura sajátságos technikai adottságai változatják meg a látványt. Itt nem elsősorban a rosszabb vonalélességre és részlet visszaadó képességre gondolok, hanem – még totál napfényben is – a hosszú expozíciós időből keletkező festői hatásokra. Ugyanakkor Kömöz Gerely blogján elég rendesen lehet találkozni ilyen képekkel, azzal a különbséggel, hogy neutrál szűrőzött digitális készséggel készülnek a képek, és az elmosások  mellett azért van élesség és részlet is a képen.
No most, a lomográfiában is ott látom a lényeget, hogy lehetőleg arra alkalmas eszközzel már a helyszínen készítsünk, lehetőleg elkefélt képet. A negatív kezelésére se fordítsunk gondot, sőt, ha elég elvetemültek vagyunk, akár smirglizzük is meg. Még tovább megyek. Valami gagyi, alacsony denzitású lapszkennerrel digitalizáljuk a filmeket.

Csak legyen is hozzá megfelelő téma!!!

Még emlékszem azokra a pályázási időszakokra, amikor még a filmekről sokszorosított papírképeket kértek be a tisztelt bírákok, és bizony undorral dobták félre a szürke, kiégett-besült, RETUSÁLATLAN kópiákat.
Ma meg a divat errefelé tereli az esztétikai igényt. No hát akkor mondom, én is beállok a sorba, felkutakodtam néhány lehetőséget. Azt hamar láttam, hogy a kész alapelemek ismételgetett használata még akkor is egysíkúvá teszi a low quality-t (ezt most találtam ki a low/high key mintájára), ha amellett azért indokolt a megjelenő tartalom.

Hát szóval! Készítettem egy képet, amit már a fényképezésekor annak szántam, hogy elrontsam. A téma adta magát. Kicsit erőszakot veszegettem magamon, mert valahogy nem áll rá a kezem a döntött horizont tudatos használatára. Szándékosan műfényre állítottam a színhőmérsékletet, levettem az élesítést, csökkentettem a szaturációt. Elég hányadékul nézett ki már a löcödön és ezért nagyon elégedett is voltam. A RAW konverterben juszt se csináltam vele semmit, csak kibontottam a megfelelő méretre. Aztán felforgattam a lomokat, és találtam egy régi képkeretből kiszedett üveget, ami elég koszos volt ugyan, csak nem elég karcos. Elő az üvegvágót, tudok én karistozni! Aztán tököltem egy csomót a szkennelési eljárással, majd a Shopban a sok trágya összelapátolásával, hogy ez jöjjön ki belőle:

Miközben keresgéltem az alkalmas rétegstílusokat, átlátszóságokat, maszkokat buheráltam, azon is töprengtem, hogy elment az eszem. Régen azért izzadtam vért, hogy hibátlan képet adjak ki a kezem közül, ma meg órákat vakarózok egy kép elrontásán. Még akkor is, ha minden szerénytelenség nélkül a képet alkalmasnak találtam az elbarmolásra.
Elég rendesen hasadozott a tudatom. Lehet, hogy nem vagyok elég skizofrén a dolgok helyes meglátására?
Elgondoltam: felvesznek a legmodernebb 24/192-es technikával egy remek zenét, aztán az utómunkáknál az 5.1-es hangsávba bekeverik a lemezjátszó sercegését és a csöves erősítő alapzaját, és ha elég elvetemültek még az alacsony sebességű szalagzajt is. Mi a f…szért nem veszik egyből MP3-ba, alacsony bitrátával?
Megmondom: a jóból lehet csinálni rosszat, fordítva azonban nem működik…

A fenti képben összességében van legalább 3-4 óra munka. Ebben az alsóban (ugyanabból a RAW-ból) 2 perc. A konverterből egyből idejött. Ezzel azonban a konzervativizmust képviselem(?), holott szerintem ugyanannyit mond a siralmas környezetről, mint a “felerősített” változat.

A napsütés meg legalább akkora kontraszt, mint a lepukkantó átalakítás.

Érdekes átalakuláson megy át nemcsak a fotográfia, hanem a fotók értékítélete is. Viszont semelyik művészeti ágban sem lehet  ekkora visszafelé fordulással találkozni. Számomra ellentmondásos is. Visszafordulok azért, hogy előbbre juthassak.
Minden tiszteletem azon keveseké, akik ezt a műfajt tényleg autentikusan művelik. Nem az én utam, csak időnkénti kitérőm…