A látásról

A tiszteletet rögvest megelőlegezve a kivételeknek, de egyre inkább azt kell észre vegyem, hogy a szenvedélyes fekete-fehérezők sandán nézegetik a színes képeimet, a jobbára színesezők meg nem értik, vagy nem kedvelik a fekete-fehér képeimet. Most nem akarok belemenni a két oldal fotográfiai vonzataiba, elég helyen értekeztem már erről, csupán ebből kiindulva általános tanulságokat vélek mostanság felfedezni.
A világ összességében ilyen is, olyan is. Nem lehet sem fekete, sem fehér, sokszor még színes sem, hanem unalomszürke, vagy koszos ködszínű. Részei azonban valóban vagy sokszínűek, vagy akár monokrómok, illetve feketék is, fehérek is. A bennünket körülvevő dolgok, elemek, emberek mind mások. Nem csak külsőleg, belsőleg is. (Hiszem, hogy a tárgyaknak is van egyéniségük és természetük, azaz lelkük.) A jó univerzális fotográfus az expozíció pillanata előtt fel tudja mérni, hogy a kiszemelt téma milyen tálalást igényel majd a későbbiekben. Ebben tapasztalata és belső vizualitása vezérli. Valamint a mindenre való érzékenység. A bölcs ember pedig felméri egy találkozáskor, hogy a másikban mi lakozik. Nem hallgat mások ítéletére. Hagyatkozik a megérzéseire, majd a tapasztalataira. Már az első beszélgetésből sok mindent tud lemérni. A szemkontaktus alatt nem csak azt keresi, mi van a másik szeme mögött, hanem, hogy megfelelő tükröt tart-e feléje a másik tisztán látása. Hiszen ezen múlik minden az életben, a tisztán látáson. A feketék komorában felfedezhető formák és fények lényegének a szépsége, míg a színekben a hamisság, vagy a látszat keltés, a hatásosság, azaz az eredendő szépség mellett.
Manapság könnyen ítélünk meg másokat. Egyszerűbb elfogadni kívül állók véleményét, mint felkutatni a megérzéseink mögött felfedezhető valóságot, vagy mellé fogást. Azt gondolom, azok keresik mások véleményét, akiknek nincsenek megérzéseik. Nem csak emberekkel vagyunk így. Vásárlási, olvasási, zene hallgatási, még utazási szokásainkat is befolyásolhatja mások véleménye. És fotózási szokásainkat is. Mit preferál egy pályázat zsűrije, mit vesz meg a kiadó, milyen képtől kapok sok like-ot a Facebookon, mire kapok sok véleményt a blog világában, stb.? Sokan félnek megmutatni magukat, akármilyen formában…
Az elkötelezetten saját világ orientált fotós ugyanolyan ember, mint az amelyik csak a saját tapasztalatai alapján ítél. Belső szemükkel néznek a világra. A felszín alatt meglátják, vagy felkutatják a mélyben rejlő valóságot. Annak alapján döntenek. A fotósnak könnyebb dolga van, ez sokszor csak egy pillanat műve. Ugyanakkor előre fel is lehet készülni arra, hogy a kép nem biztos, hogy az lesz, amit valójában szeretett volna. Ma könnyű, egy delete a digitális kamera gombjával. (Az emberek zömét azonban nem lehet egy törléssel elintézni…) Van mikor jobb, mint azt elképzeltük, de ez a ritkább. Ha az elvárásaink alá kerülünk, az rendszerint csalódással jár. Ezek azonban legalább olyan fontosak az életünkben, mint a sikerélmények. Talán fontosabbak. A siker elhomályosíthatja a tisztán látásunkat, a kudarc azonban csiszolhatja. Mert ezek mind leckék, amikből tanulnunk lehet és kell is.
Az emberi kapcsolatokban az ítélethez eljutás sokszor nagyon hosszú idő. Nagyobb türelemre van szükség, mint egy ritka állat felkutatásához és kiemelkedő szintű lefényképezéséhez. És több időre is. A látszatra “fekete-fehér” ember lehet, hogy színes, és megfordítva. Nem elég, mint a fotónál a saját belső világomból kiindulni. Sőt, háttérbe kell szorítani. A másik szemével kell megpróbálnom kívülről látni magamat. Hogy észre vehessem, mi kell belőlem ahhoz, hogy közel kerülhessek a másikhoz. Nem taktikázásra gondolok, hanem arra, hogy más észre vehet bennünk olyan tulajdonságokat, amiket mi eddig nem. Ezeket a felszínre kell hoznom a másik segítségével. Nem ismert jót és rosszat is. Ezzel tárom fel magamat is előtte. Bizalommal válaszolok a bizalomra. Ha a megérzéseink vezetnek, nem lehetünk gyanakvók. Hiszen a színes világra ránézve is érezhetem, ez fekete-fehérben az igazi. Mert abban leszek benne én is. De színessé is varázsolhatok egy látszatra színtelen képet, mert benne van a lehetősége. Egy elrontott képért csak magamat okolhatom, még a körülményeket sem nagyon, mert akkor vagy nem vettük figyelembe, vagy nem jól használtuk ki az időt. Egy elrontott emberi kapcsolatban viszont sosem csak az egyik fél a hibás. A dolog kettőn áll, a felelősség is közös. Az emberekkel szemben nem lehet elkapkodni az “expozíciót”...