Látóhatár

Tegnap a fotózás tudományára éhes barátaimnak tartottam valami előadásfélét a kompozíció alapjairól. Ott került szóba a horizont jelentősége az ábrázolási művészetekben. Többek között az is, hogy nemcsak az a fontos, hogy egy képen, vagy bármin hol helyezkedik el, hanem hogy azon mi található. Ugyanis a horizonton elhelyezkedő elemek – függetlenül a máshol fellelhetők méretétől és színétől – önkéntelenül vonzzák a szemet (lásd a szemléltető ábrát!), így nem mindegy az egész kép szempontjából, hogy ott mi található. Lehetne ezt a témát ábrázolási szempontok alapján tovább tárgyalni, de a gondolataim már tegnap tovább görögtek, egy ma reggeli levélváltás pedig végképp írásra ösztökélt.

Általános meghatározásban a horizont az ég és a föld, vagy víz találkozási vonala, ábrázolási szempontból pedig két domináns felületé. A zárt tér mindig az ég hiányát, vagy a felület egyneműségét jelenti. Szerintem létezik lelki látóhatár is. Az ellentétes, vagy jobb esetben különböző gondolatok, érzések és érzelmek határa. És ahogy a képzőművészetben jelentősége van az ezen elhelyezkedő elem(ek)nek, úgy lelki horizontunkon is az ott megjelenő megélések határozhatják meg belső harmóniánkat, vagy rendezetlenségünket. Egy kép szempontjából akkor jó a kompozíció, ha a horizonton olyan elem található, ami – lévén megfelelő helyen, a súlypontban, vagy annak közelében van – képes ott tartani a szemet, és arról szemmozgás nélkül áttekinthető az egész kép. Az arányok csak így válhatnak áttekinthetővé és egymáshoz mérhetővé. A különböző felületeket és elemeket csak így érzékelhetjük együtt, saját szerepükben, vagy jelentőségükben. Lelki látóhatárunkon is kell lennie egy olyan jelzésnek, amely el tudja nyugtatni a bennünk dúló érzések viharát, meg tudja szabni gondolataink és tetteink irányát, harmonikussá teheti érzelmi kapcsolatainkat.

Ha a kép horizontján több hangsúlyos elem található, sokkal zagyvábbá teszi azt, mint a bárhol máshol elhelyezkedő esetleges többi. Ha lelki horizontunkon felbukkan egy zavaró tábla, legyen az egy velünk ellenkező gondolat, egy más irányba mutató kéz, vagy a párkapcsolat mellett megjelenő harmadik személy, belső egyensúlyunk olyan döntésre kényszerülhet, ami nem biztos, hogy a lelki nyugalom biztos támaszából születik meg. Tovább is gondolom ezt a mondatot, ilyenkor kerülünk döntési helyzetekbe. Hiszen amíg csak egy tábla vezet bennünket, addig a minket körülvevő dolgokat ehhez viszonyítva tudjuk felmérni, és ha az a tábla a megfelelő, akkor ezek a dolgok is rendre a helyükre tudnak kerülni. És nekünk nics miért elmozdulnunk innen.

Nem igazán értem szemünk és agyunk zseniális kombinációjának ezt a mechanizmusát. Talán az ősidőkből hoztuk magunkkal? Amikor ösztöneink mellett a látóhatáron felbukkanó ismert tárgyak vezettek bennünket tovább egy megkezdett úton, vagy vezettek az újak megismerésére. Ha nincs előttünk horizont mi is egy helyben topogóvá válhatunk. Gondolj csak bele! Mész fel egy hegyre sűrű erdőn keresztül. Amig nem pillantod meg a fák törzse között a látóhatárt, nem is tudod, hogy jó helyen vagy-e, de legalább azt nem, hogy milyen magasan. Meddig kell még felfelé kaptatnod. A felvezető úton szinte gépiesen halad a lábad, de szemed egyfolytában felfelé néz, várva ennek a vonalnak a felderengését. A reményt, az út végét, fáradalmaid jutalmát az jelenti. Mindegy, hogy vaksötétben, vagy káprázatos fényben vagy. Amíg nem látsz irányt, csak tapogatózol. És egy, vagy több felvillanó kis pontnál mennyivel többet jelent a számodra az a vízszintes vonal. Megadja a helyzetedet. A csillagos eget is ehhez a vonalhoz mérjük.

Jó elmerülni az egyféle felületekben, vagy érzésekben, de tudjuk, hogy igazán előrehaladást csak a horizont jelent a számunkra. A materiális világban és a képzőművészetben is ez a találkozási vonal jelenti azt az örökös konfliktust, amiről tudjuk, hogy a megoldás azon túl van, de túljutnunk rajta, vagy csak odáig (!) az önmagunkkal megvívott harc árán van módunk. Mert azon a vonalon csak egy lehetséges nyugvópont van. Lelkünkben démonunk és angyalunk vív állandó csatát. Ki, melyik az erősebb éppen, az határozza meg életünk egyes állomásai között az út milyenségét. Akármelyik válik egyedülivé, nem biztos, hogy a továbblépés válik fontossá a számunkra. A rossz oldal leránt a mélybe, az üdvözülés felemel a mennybe. Mind a kettő addigi létünk végét jelenti. Nincs már tovább miért előre menni. (Addig jövünk vissza, amíg úgy érezzük – vagy épp a visszaküldők tudják –, van még miért megküzdenünk? Hiszen ez az önmagunkkal megvívott harc formálja az egyéniségünket. És ezért a küzdelemért jönnek le közénk az égi lények, vagy választják az öröklét helyett az állandó megújulást?) Ezért lehet az, ha épp nincs semmi problémánk, hát teremtünk magunknak? Igen, megteremtjük a választóvonalat jó és rossz oldalunk között. És ha tudunk, abba a jó helyre került gyökerünkbe kapaszkodunk, aminek a segítségével eljuthatunk lelkünk pillanatnyi nyugalmába. És az ilyen célok, vagy emberek mindig az ellentétek határán bukkannak fel először.

Érezhetjük azt, hogy előre megyünk, de ha megnyílik előttünk a horizont, akkor már tudjuk is. A hajósok is, ha lehet a mai napig azt kémlelik. Az iránytű jelzi ugyan, merre kéne mennünk, de nem vagyunk igazán biztosak addig, míg fel nem bukkan a távolban, azon a vonalon egy tájékozódási pont, aminek a helyzete már bizonyosságot jelenthet a megfelelő irányról. Ha több, az ismert lesz az utunk. Ha nincs ilyen, akkor választanunk kell. A hajós kénytelen újra a műszerére és a térképére hagyatkozni. Életünk fordulatot jelentő kérdéseiben, ha épp horizont és tábla nélkül kell navigálnunk, a mi iránytűnk a lelkünk. És a mágnes, ami arra hivatott, hogy mindig észak felé mutatva kijelölhesse nekünk a helyes irányt, kiszabott sorsunkba vetett hitünk.

Amikor a (más, vagy maga által) sötétbe keveredett ember előtt feldereng a horizont, lehet az akár magasan, vagy alacsonyan, tudja, hogy indulhat. Nem biztos, hogy tudja, előre egyenesen, vagy valamelyik oldalirányba. Ha lelki iránytűjére hagyatkozik előbb-utóbb megjelenik látóhatárán egy pont, ami megkönnyíti a tovább haladás irányának eldöntését. És ha addig eljut, lehet, hogy nyugalmat talál, vagy egy újabb táblát, ami felé érdemes tovább mennie.
Egy útra nem szabad lépni, vissza...