Bejegyzések
Megjegyzések
Ártéri harcosok 
Partvonalak 
Szélkristályok Jégálarcok 
Fényzúgó (Werkfotó by FényFaragó) 
Elmúló üzenetek
-
A képek Ipolydamásd közelében készültek az Ipoly árterében és partján, 2011. január 23-án..
A képek sorrendje a felvételezés időrendje.
Vajon miért a Nap jelképezi a férfit, és a Hold a nőt? Vajon miért helyezte Donovan is a dalban (előbb volt, mint a film), meg Zefirelli is műve címében a férfit a nő elé? Ha azt gondoljuk, hogy a Nap fontosabb a Föld számára, mint a Hold, akkor alaposan tévedünk. Az igaz, hogy a Nap fénye nélkül szépen lassan elmúlna az élet, de ha nem lenne a Hold, a Nap körüli pályánk lenne kiszámíthatatlan, és az abból adódó katasztrófák talán előbb is kiirtanának bennünket. Szóval mindennek megvan az egyenlő értékű helye az Univerzumban, és ahogy vélhetőleg Donovan is az énekelhetőség miatt döntött e sorrend mellett, én is azért helyeztem Napfivért Holdnővér fölé, mert a világosabb képnek kell mindig felül lennie.
Tegnap reggel kimentem megnézni, végül is, már annyian beszéltek róla és fotózták is. Hm, tényleg jó hely, oda fogok szokni... Egyelőre csak ízelítő, ami persze így olyan, mint a bableves illata, hogy meg is kóstolhasd, klikkelj 1et a képre! Hamarosan felteszem az összes használhatót egy albumba. Ott talán jól is lehet lakni belőle, remélhetőleg gyomor megfekvés nélkül...
Tegnap ebédidőben kiugrottam a Dunához, mi a pálya? Az Újpesti-öböl felett kóvályogtam az Északi összekötőn. Az egyik részen a víz befagyásai felülről nagyon érdekes látvány mutattak. Kitartottam a Kicsit (milyen jól jött a flexiLCD) és, egyet elbír felkiáltással "képloptam" :)
Ma, idő kitöltésként elővettem a képet. A monitoron elsőre nem sokat mutatott, de éreztem, hogy nem csak ennyi. A Ps-ban elkezdtem a hátteret önmaga fölé pakolgatni és játszadozni a rétegstílusokkal. Aztán tágra kerekedett a szemem. A Természet az időjárás és az idő változásaival kalákában sok meglepetésre képes.
Annyi mindent lehet itt találni... 
Ha úgy alakul, az újévben is a Fő téren keresztül vágva igyekszem napnyugtázóra a Polgári Körbe. December elejétől február végéig a városatyák jóvoltából bárki ingyen csuszkorálhat a téren ibrikált jégpályán. (Ezért igazán jár nekik egy köszönet az idén is, nemcsak az óbudaiaktól...)
Sokszor jutnak eszembe ilyenkor kamasz éveim, midőn kicsit elidőzök emitt. Az az időszak, amikor már nem megverni akartuk azokat a lányokat, akik tetszettek nekünk. Kortársaim nagy fellengzősen mesélték városligeti kalandjaikat, hogy a fenébe ne fordult volna meg az én fejemben is, hogy csak jégre kéne tennem magam a tesztoszteron túltengést kezelendeni. Ahhoz persze gyáva voltam, hogy a nagy kerengőn debütáljak, de a közelünkben az egyik nagy belső udvar fel volt locsolva és a többiek szerint remek gyakorló hely az ilyen kezdő botladozók számára. Nosza, legyék úgy, lássuk megélek-e a jég hátán (se)!
Felkurblizták a lábamra a vasakat, és egy laza, de erőteljes mozdulattal pályára állítottak. Ehhez azt kell tudni, hogy már akkor is 190 körül voltam (nem kilóban, abban a fele majdnem, mint ma). Kívülről a szemtanúk így látták az eseményt. Egy langaléta alak szélmalomra emlékeztető mozgású karokkal hadonászva becsúszott a jég közepére, folyamatosan egymástól távolodó lábakkal, majd a szétrepedést megelőzendő elengedte maga alól a jeget, és égnek dobott lábakkal hangos reccsenéssel landolt a seggén, majd kinyúlt mint vakmacska az autópályán. Én ebből annyit érzékeltem, hogy száguldok valahová, csendben imát rebegtem, hogy ne gázoljam le az egyik szemrevaló leányzót, de közben a lábaim arra mentek, amerre akartak, csak volt egy pont, amikor ez már számomra is kellemetlenné kezdett válni. Engedtem inkább a gravitációnak, amit napokig bánt az ülepem és a hátam csontozata. Élénk röhögésre ébredtem, szerintem, még a Ligetben is fogták a hasukat a népek, én meg igyekeztem betájolni magamat a folyamatosan változó horizont alapján, hogyan keveredhetnék le erről az istenverte módon csúszós talajról, szűnni nem akaró, harsány jókedvvel aláfestve kacifántos kiszólásaimat. Ebben persze épp a korcsolya volt a leggátlóbb körülmény. Valahogy lejutottam canossa-m színpadjáról, és rájöttem, hogy ezt a fajta téli sportot nem nekem találták ki, mint néhány nyárit sem, a rúgható és dobható labdák esetében nem érdemes a gömbérzékemről értekezni. Értekeztek szegény szüleim eleget a környékbeli üvegessel, persze utána meg a lekvár befőző kanál, szintén az ülepemmel. Ezért nem lett belőlem labdazsonglőr sem, fájt tőle a seggem, mint a koritól. Ja, meg arra is, hogy a pattanásaimra más gyógyírt kell találnom.
Szóval tegnap este is elidőzgettem, kicsit irigykedve a humán ergomóm felhozatal szemrevalóbb női kitevőivel csúszkáló (stb.) nemtársaimra, de már nem siránkozom az elillant ifjúságon, jó ez most így, ahogy van, ha futja fényképezőgépre és a 2x3 dacaj veresre a közintézményben, meg időre itt is, ott is elidőzni...
(A kép négy fotó egybeillesztése)
Alig múlt 10 óra. Az éjféli háború elől meghitt baráti társaságba menekültem, a város túlvégébe. Kicsit álmosan, még emésztő gyomorral és lélekkel kocogtam reggel haza. A Gellért téren át kellett szállnom, de kissé enyhült a fagy. Sétára jött kedvem, szellőztetni az agyam a hídon, a déli oldalon, majd az északin vissza. A szállókból kirajzott külföldiek tévelyegtek jobbára. Nekik elkezdődött, önfeledten nézték és fényképezték a mámorából ébredő várost. Szinte idegennek éreztem magam közöttük, alig találtam hasonszőrű céltalant. Talán őt, a korlátnak dőlve, valamire meredve hosszan, amit nem tudok, mi lehetett, de nem is számított?
Tovább léptem, még ott volt, a mobilját bűvölte. Később hátra fordultam még, s lehullt a lepel: csak az utat kereste, csupán megállt egy időre, valami számára fontosért… Addig egyformák voltunk… 
