Szellemek a jégen

Ha úgy alakul, az újévben is a Fő téren keresztül vágva igyekszem napnyugtázóra a Polgári Körbe. December elejétől február végéig a városatyák jóvoltából bárki ingyen csuszkorálhat a téren ibrikált jégpályán. (Ezért igazán jár nekik egy köszönet az idén is, nemcsak az óbudaiaktól...)
Sokszor jutnak eszembe ilyenkor kamasz éveim, midőn kicsit elidőzök emitt. Az az időszak, amikor már nem megverni akartuk azokat a lányokat, akik tetszettek nekünk. Kortársaim nagy fellengzősen mesélték városligeti kalandjaikat, hogy a fenébe ne fordult volna meg az én fejemben is, hogy csak jégre kéne tennem magam a tesztoszteron túltengést kezelendeni. Ahhoz persze gyáva voltam, hogy a nagy kerengőn debütáljak, de a közelünkben az egyik nagy belső udvar fel volt locsolva és a többiek szerint remek gyakorló hely az ilyen kezdő botladozók számára. Nosza, legyék úgy, lássuk megélek-e a jég hátán (se)! 
Felkurblizták a lábamra a vasakat, és egy laza, de erőteljes mozdulattal pályára állítottak. Ehhez azt kell tudni, hogy már akkor is 190 körül voltam (nem kilóban, abban a fele majdnem, mint ma). Kívülről a szemtanúk így látták az eseményt. Egy langaléta alak szélmalomra emlékeztető mozgású karokkal hadonászva becsúszott a jég közepére, folyamatosan egymástól távolodó lábakkal, majd a szétrepedést megelőzendő elengedte maga alól a jeget, és égnek dobott lábakkal hangos reccsenéssel landolt a seggén, majd kinyúlt mint vakmacska az autópályán. Én ebből annyit érzékeltem, hogy száguldok valahová, csendben imát rebegtem, hogy ne gázoljam le az egyik szemrevaló leányzót, de közben a lábaim arra mentek, amerre akartak, csak volt egy pont, amikor ez már számomra is kellemetlenné kezdett válni. Engedtem inkább a gravitációnak, amit napokig bánt az ülepem és a hátam csontozata. Élénk röhögésre ébredtem, szerintem, még a Ligetben is fogták a hasukat a népek, én meg igyekeztem betájolni magamat a folyamatosan változó horizont alapján, hogyan keveredhetnék le erről az istenverte módon csúszós talajról, szűnni nem akaró, harsány jókedvvel aláfestve kacifántos kiszólásaimat. Ebben persze épp a korcsolya volt a leggátlóbb körülmény. Valahogy lejutottam canossa-m színpadjáról, és rájöttem, hogy ezt a fajta téli sportot nem nekem találták ki, mint néhány nyárit sem, a rúgható és dobható labdák esetében nem érdemes a gömbérzékemről értekezni. Értekeztek szegény szüleim eleget a környékbeli üvegessel, persze utána meg a lekvár befőző kanál, szintén az ülepemmel. Ezért nem lett belőlem labdazsonglőr sem, fájt tőle a seggem, mint a koritól. Ja, meg arra is, hogy a pattanásaimra más gyógyírt kell találnom.
Szóval tegnap este is elidőzgettem, kicsit irigykedve a humán ergomóm felhozatal szemrevalóbb női kitevőivel csúszkáló (stb.) nemtársaimra, de már nem siránkozom az elillant ifjúságon, jó ez most így, ahogy van, ha futja fényképezőgépre és a 2x3 dacaj veresre a közintézményben, meg időre itt is, ott is elidőzni...

(A kép négy fotó egybeillesztése)