Alig múlt 10 óra. Az éjféli háború elől meghitt baráti társaságba menekültem, a város túlvégébe. Kicsit álmosan, még emésztő gyomorral és lélekkel kocogtam reggel haza. A Gellért téren át kellett szállnom, de kissé enyhült a fagy. Sétára jött kedvem, szellőztetni az agyam a hídon, a déli oldalon, majd az északin vissza. A szállókból kirajzott külföldiek tévelyegtek jobbára. Nekik elkezdődött, önfeledten nézték és fényképezték a mámorából ébredő várost. Szinte idegennek éreztem magam közöttük, alig találtam hasonszőrű céltalant. Talán őt, a korlátnak dőlve, valamire meredve hosszan, amit nem tudok, mi lehetett, de nem is számított?
Tovább léptem, még ott volt, a mobilját bűvölte. Később hátra fordultam még, s lehullt a lepel: csak az utat kereste, csupán megállt egy időre, valami számára fontosért… Addig egyformák voltunk…
-
Jó volt együtt a "menekülttáborban"! :)
VálaszTörlésaz első képnek nagyon jó a szerkesztése! persze a 2. is tetszik, főleg a szöveggel együtt :-)
VálaszTörlésJó bizony Zsolt! Köszi Nektek a vendéglátást!
VálaszTörlésKöszönöm Vivien :)
Kellemes írások, nyugalmat ébresztő képek. Örülök, hogy itt jártam.
VálaszTörlésÖrülök László, hogy idetaláltál. Köszönöm a véleményedet, gyere máskor is!
VálaszTörlésIgen, én is ezt a nyugalmat érzem, valahányszor betérek hozzád. Kellemes nálad:)
VálaszTörlésKedves Lili, nagyon köszönöm...
VálaszTörlés