A pohár feneke

A vasárnapi hóesést bámultam a konyhaablakból, aminek az volt az oka, hogy megszomjaztam, és a vízlelőhely az ablak közelében van. Ahogy a szomjoltás vége felé jártam, óhatatlanul vetettem egy pillantást a pohár fenekén keresztül a kinti világra. Az meg olyannyira megtetszett, hogy másokkal is megkívántam osztani e képi élményt, így előkerült a fényképezőgép is, aminek röviden kommentált eredményét az előző bejegyzésben már láthattátok.

Ennek az egy képnek a kapcsán viszont beindultak az agytekervényeim, ezért nem is tettem a többi közé, csak az alkalmat kellett megvárnom, hogy legyen időm leírnom a kép végső formájába öntése közben fejemben megszületett gondolatmeneteket.

A 8 perc kapcsán már eltöprengtem a valóság és az illúzió közötti vékony pengeélen. Ott azonban az idő relativitása volt a lényeg. Most meg az ütött szeget a memória tárhelyembe, hogy milyen egyszerű a valóságot átalakítani, a magunk képére formálni. Szavakban ezt hazugságnak minősíthetnénk, de ez sem ilyen egyszerű, mert vannak olyan hazugságnak minősíthető szavak, mondatok, amiknek van igazság tartalma, és vannak olyan igazságok is, amik könnyen lehetnek átejtések. Egy a magunk elképzeléseire alakított kép lehet a valóság elferdítése, de ha nem öncélú a tarnzformáció bizony őszintén vallhat magáról benne az alkotó.

A világot és a benne lezajló történéseket – elsősorban azokat, amik bennünket érintenek – sajátságos szemüvegeken keresztül szemléljük. Olyan sokszor nem veszünk tudomást az objektivitásról, mert bizony az sokszor okozhat kellemetlen felismeréseket önmagunkkal szemben. A lelkünk mélyén többnyire mindannyian tisztában vagyunk azzal, kik is vagyunk valójában. Csak azt nem szeretjük, ha ezt mások időnként az orrunk alá dörgölik, főleg ha kellemetlen igazságok ezek. A szembe dícsérést pedig hajlamosak vagyunk sandán nézni, keresve benne az esetleges önző érdekek álságát, még akkor is, ha ezt nem mindig kellene. (Egy eszembe ötlő, már nem tudom kitől való idézetet vetnék ide, aminek nem a pontossága, hanem a tartalma a lényeg: Ha hülyének titulálnak, nem kell feltétlenül megsértődnöd. Mérlegeld, hogy ki nevezett annak! Saját gondolatommal kiegészítve: Nem az a lényeg, hogyan szólítanak, hanem az, ki hogyan.)

Vannak veszélyes szemüvegek, amit gyakran hajlamosak vagyunk a szemünk elé helyezni. Azok, amelyeken keresztül nem a világot látjuk másképp, hanem az embereket. Olyan képességeket, tulajdonságokat látunk vele bennük, amiknek nem biztos, hogy a birtokában vannak, és olyanokat nem veszünk észre – mindegy, hogy jókat, vagy rosszakat – amik mellett nem szabadna elmennünk. Hajlamosak vagyunk a számunkra ezért-azért-amazért fontos embereket egy általunk meghatározott sablonba kényszeríteni. Még akkor sem veszünk erről tudomást, amikor épp az illető kéri tőlünk, hogy nézzük már őt a realitás talajáról. Aztán amikor valaki más elvonja róla a tekintetünket, azonnal az addigi szemüveg nélkül nézünk vissza rá és jöhet is a csalódás, vagy a meglepő felismerés.

Emberi kapcsolataink, főként a baráti és az egyéb érzelmi indíttatásúak csak akkor lehetnek őszinték és ezért tartalmasak, ha érzéseinket nem önmagunkból, hanem a másikból tápláljuk. Ha nem önmagunkat szeretjük a másikban, hanem őt magunkban. Ha minden jó és rossz tulajdonságukat el tudjuk fogadni, mert az arányok kiegyenlítettek. Ha nem őt kell kompromisszumokra kényszerítenünk, hanem mi vállalunk önmagunkkal szemben megalkuvásokat a másikért. A szerelem első időszakában kivédhetetlenül szemünk elé kerülő rózsaszín szűrő nem enged bennünket tisztán látni. Ez nem is szerelem, hanem a birtoklási vágy felülkerekedése. Bölcs ember ebben az időszakban nem is hoz ezzel kapcsolatosan visszavonhatatlan ígéreteket. Tartós kapcsolat, a valódi szerelem a lila köd szertefoszlása után alakulhat ki. Amikor tisztán láthatjuk ki felé is vonzódunk, ha mind a ketten őszintén kinyitják a lelküket. Amikor pontosan érezzük, hogy mi az a jó, ami ki tudja oltani a rosszat. Amikor feltétel nélkül tudjuk elfogadni a másikat olyannak, amilyen. Amikor nem az kezd számítani, hogy nekem mi a jó vele, hanem, hogy neki mi a jó, akár nélkülem is...

A művészet megengedi az illúzió keltést, sőt elengedhetetlen eszköze. Az élet művésze azonban kerüli ezt. A bölcs ember csak a szemét használja ahhoz, hogy a lelkével lássa a világot, az embereket benne. És ha néha valami valóságferdítő szűrő kerül a szeme és a világ közé – például a pohár feneke, főleg ha az előzőleg valami bódító hatású ital tartalmazott, nem is keveset – inkább tartózkodik a kijelentésektől, konzekvenciák levonásától.
Szóval, jó dolog a pohár feneke, csak nem mindegy, hogy mikor és mire...