Helyeink

Vasárnap kinéztem a zegernye időre és a jobbik felem  orchideájával szembesültem az erkélyen. (Kirakta, hagy permetezze az eső.) Nagyon fotogén volt a homogén ég alatt. Miközben rögzítettem a CF-re, eszembe jutott egy másik növény, amit még a Magyar Fotográfia Napján fotóztam nagy igyekezetemben, hogy aznap készült képpel posztolhassak a saját felhívásom okán. Nem is tudtam még akkor, hogy miért nem ezt (a fentit) mellékeltem illusztrációnak. Most jött el az ideje.
Mert érdekes végletet képez a képen szereplő kis, csökött, az utca szédült forgatagába csöppent sarjadék az otthon melegében és szerető gondoskodásában szépelgő dísznövénnyel szemben. Ilyen végletek között élünk mi is. A sors különböző körülményeket ró ki ránk, és egyéniségeink alakulását erősen befolyásolja a közeg, a bennünket körülvevő emberek amiben nevelkedünk és később felnőttként élünk. A végletek egyre jobban távolodnak egymástól, kasztok alakulnak, és ezek között egyre kevesebb a párbeszéd. Hogy teremtődjék így egység, amiről a hangzatos szlogenek repkednek mostanában? És vajon komolyan gondolják-e….
Ha ez a két növény tudna beszélgetni egymással, biztos volna mit mondaniuk egymásnak. Én kíváncsi lennék, hogyan élte meg a kis zöld sarj, hogy hosszú percekig szegeztem rá a teleobjektívet, míg elkaptam a számomra megfelelő pillanatot. Érezne-e az orchidea irigységet, hogy őt röpke fél perc alatt elintéztem, vagy döngetné a mellét, hogy őt viszont hosszú óráig pofozgattam a számítógépben. Kinek mikor, mi kell. Mindenkinek más bánás mód. És nem azért, mint a képek esetében, hogy az egyszerű valóságot a magunk képére alakítsuk. Ezt emberekkel, vagy a Természettel nem tehetjük meg. Megérteni egymást, nem megváltoztatni, odafigyelni a Körülményekre!