2010. március 18., csütörtök

Keresztutak

Fénykeresztezés - Ferencváros, 2008 "A Keresztút
a hely ahol a szellemek
laknak
hogy belesuttogjanak
az utazók fülébe
és felhívják figyelmüket a sorsukra"

Jim Morrison (ford.: Hobó)

2008-ban készítettem egy fotót, ami tovább gondolásra ösztönzött. Össze is ütöttem egy cikket a FotóMozaikba, ami azonban inkább a kép fotográfiai körülményeiről szólt. Kedd éjjel elkerült az álom, ilyenkor a konyhába szoktam magam száműzni. TV-hez nem volt kedvem, megteltem egy rétestészta sorozat epizódjaival. A Jim Morrison kötetet vettem magamhoz, nem is értem miért, hiszen elő kellett bányásznom, nem volt kéznél. Abban találtam a fenti idézetet. Ez nagyban passzolt a cikkben is megemlített Tolkien és Robert Johnson-Eric Clapton vonatkozásaiban fellelhető spiritualitásra. Azóta motoz bennem a Keresztutak tovább boncolgatása. Kicsit szétnéztem a saját archívumomban, és két régebbi írásomban is találtam utalásokat a keresztezésekre. Ezekből ollózva, kicsit hozzá-, meg elvéve bonyolódom bele ismét a témakörbe. (Dőlt betűkkel az eredeti szövegek.)

Minden élet egy út, ami a leszületéstől a visszalényegülésig vezet. Nem feltétlen egyenes, de épp a kanyarjai tehetik változatossá, vagy akár egyedivé. A nekünk kiszabott utat sok másik keresztezi, és az a mi döntésünk, hogy melyikeken haladunk. Töretlenül előre, vagy tétován olykor kitérve a mellék- vagy tévutakra. Mennyit töprengünk a keresztutaknál, és rájövünk-e, hogy nem az egyenes van innen kijelölve nekünk, hanem az egyik oldalirány? De melyik? Döntéseinkből eredő hibáink legalább annyira alakítják a jellemünket, mint a helyes választások. A megtett kilométereket pedig nem csak a tettek, hanem az emberek is jelentőssé teszik. Akik meghatároztak egy-egy irányt, vagy csupán mély lenyomatot véstek az emlékezetünkként végig cipelt márványtáblára, értelmet adva a rögök taposásának. Csak ezekre akarok majd visszatekinteni. Ezek az emberek útjelzők, a kilométerkövek, melyek nem csak a megtett út hosszát jelölik, hanem annak tartalmát is. Ha sok olyant hagyhattam magam mögött, melyekre még úgy is szívesen emlékszem vissza, hogy már reményem sem lehet újra látnom őket, csak belső képi emlékezetem tárházából előidézve őket, tartalmas életet hagyhatok itt az örökösök emlékkönyveibe írva.
Némelyik mellett úgy mentem el, hogy épp csak egy pillantást vethettem rá, mégis olyan szakaszt jelölt, amire örökké vissza lehet gondolni. Ezek az elmulasztott, ám mégis édesen felsejlő álomködök a múlt homályos párájában. Több az, amelyiknek már az elérésekor érezhettem, bár hamar tovább kell haladnom mellőle, mégis az ott eltöltött idő egy életre szól.
Kövük súgta pillanatuk az időtlen térben kísért...

Nem olyan régen írtam valamelyik bejegyzésemben, a Harry Potterből idézve, hogy nem a képességeink határoznak meg, hanem a döntéseink. És ahogy fentebb arra utalok, hogy mennyire inkább jellemeznek a hibázásaink, az is döbbenetes, hogy azokat az embereket szeretjük igazán, akiket – még a velünk szemben elkövetett – hibázásaik ellenére is szeretni tudunk.

utunk során sok fontos mellett megyünk el úgy hogy nem is veszünk tudomást róla talán csak az elkövetkezendő vagy a másik dimenzióba kerülő életben
fájdalmat hiányérzetet talán majd ott kelt
de mit érez a vándor mikor éhesen nem szakíthat az út mellett pompázó fa gyümölcséből
mikor fáradtan nem pihenhet le az árnyat adó kertben
szomját nem olthatja a forrás hűsében
mi ad azoknak erőt akik elfogadják a sors útját és nem térnek le róla
bátorság vagy gyávaság inkább nem tudni mi várhat az emberre ha nem szalasztja el az adódó lehetőséget
de mit lehet tenni akkor ha a nem és az igen egyformán rossz válasz
a sors e az ha hallgatásba burkolózunk
hiba e vagy erény a szótlanság
takargathatjuk-e álszenteskedve életünk ballépéseit a ránk kiszabott sors porhanyóssá durrogtatott pokrócával

<<< >>>

El fog jőni az időm, számot is vethetnék akár, állok majd elébe, minek jönnie kell. Batyum a hátamon, benne az elhagyott kilométerek köveinek emlékrögei. Súlyuk eltérő, de értékük egy. Életem magammal cipelt, boldog súlyú csillámlapkái. Fényük mind kedves nekem. Az emlékek éltettek, s újakért léptem mindig tova, még akkor is, ha tudtam, nem marad már mit learatnom, soha. Sorsom egy, életre kelni, megélni és beleegyezőn nyugodni, ha érzem, vannak utak, nem az enyémek, s azokon is ott maradt a lábam nyoma.
Egyszer eljő majd mindenki ideje, és ebben már ők is poros lábú, fáradt vándorként tekinthetnek vissza megjárt útjaikra, hátrahagyott köveikre. Az ő vállaikat is húzzák majd a tövükben gyűjtött emlékek súlya. Számot is vethetnek majd, s ők is tudni fogják majd, melyek voltak a legfontosabbak, de vajon azok megtudják-e valaha, akiknek édes terhű emlékeivel együtt megyünk neki az Utolsó Átjárónak?

Nem vágyom még az elmúlásra, csak nyitott lélekkel tekintek elébe, mert tudom, nem az, hanem a megújulás vár. Nem rég hallottam egy gondolatot: akkor nyílik ki igazán a szemünk, amikor örökre lehúnyni készülünk. Ezt az időhatárt szeretném minél jobbal kitágítani.

mi marad meg bennünk amikor az út végén visszatekintünk a megtettre
enyhíti-e majd a sok megélt szép annak a fájdalmát ami kimaradt
okolhatunk-e valakit és valamit vagy bölcsen beérjük a megadatottal és ezek megőrzésével hajtjuk örökre nyugovóra fejünk még akkor is ha azt kell elfogadnunk hogy ennyi volt amit el lehetett érni javításra soha nem adatik meg az esély
mi marad itt belőlünk és mit vihetünk magunkkal
múlhat-e azon hogyan döntöttünk amikor a keresztutaknál megadatott az egyenestől való eltérés lehetősége
mi simítja el végleg a lelket ha nem csak az elmúlás

<<< >>>

A világ, melyre születni hivattunk adott, de nem biztos, hogy álmaink szerint épült. Ha kicsit alakítani is tudunk rajta a magunk kedvére, az jobbára csak illúzió. A törvények Istentől erednek, mi legfeljebb kikerüljük őket. Utunk viszont egy – csak másképp jutunk oda –, amit az azt szegélyező, magunk kiválasztotta, vagy nekünk rendeltetett kövek elfoszló porába vésett a megingathatatlan akaratú sors, még ha olykor keserű fintorral is…

Kicsit hosszúra nyúlt elmélkedésemet a cikk végső gondolatával zárom: A jármű nélküliség lélektelenséggel telíthetné a képet, de a sínek fényes vonalának játéka akár a lelkek útját is szimbolizálhatja. És egy szerencsés pillanatban találkozó lelkek kereszteződésénél nem nagyon lehet fontosabb az életünkben. Ehhez viszont hozzá kell tennem még egy Morrison strófát:
 
"– Mi az összeköttetés?

– Amikor két – végtelennek és egymást
kizárónak gondolt – mozdulat
találkozik egy
pillanatban

– Az időben?

– Igen."
(ford.: Hobó)
Két út között - Salföld, 2007
Bónusz: Palotai Misi, fészbúkos cimborám révén jutottam hozzá egy mesés linkhez, ami a YouTube-ra vezetett. Amellett meg találtam egy Crossroads-ot a Creammel, de elsősorban az oldie-kat, a R&B-t, a Creamet és Claptont kedvelőknek ajánlom. Nekik viszont csemege lesz... (42 évet fiatalodtam..., már akkor odavoltam ezért a számért, most meg hozzá néztem őket :)

13 megjegyzés:

  1. Huh! Hát igen, ez zene! Semmi felturbózás, semmi stúdió utómunka, mégis tökéletes! Köszi, ez jó ötlet volt!:-)
    A gondolataid elindították az enyémeket is. Lehet, hogy majd egyszer lesz belőle egy bejegyzés!

    VálaszTörlés
  2. Nagyon örültem ( ismét ) ennek a bejegyzésnek tegnap, biztos a napsugár tette, de nagyon hasonló írányba kalandoztak a gondolataim egész nap. :) A képet ( Keresztutak ) pont az üressége tölti meg tartalommal, erős városiassága ellenére is szerethető ettől.Grat !

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó fotó és kiváló írás.
    Jó volt erre járni.
    Üdv

    VálaszTörlés
  4. Régi szép grafikus kép. Emlékszem még a Fmozaikos írásra is a kép elkészültéről. Számomra az a kép erénye, hogy bár rengeteg vonal és elem található a képen, amelyek minden irányba futnak vagy keresztezik egymást, mégis tetten érhető a kompozíció finomsága: a sok képi elem a fotós keze és szeme által áll össze renddé.

    VálaszTörlés
  5. Eddig nem ismertem egyik képet sem. A Fénykeresztezés számomra nagyon dinamikus és izgalmasan szerkesztett kép. A két út között egy jóval csendesebb és elgondolkodtatóbb.
    Az írás is kitűnő, és mint minden képhez és íráshoz hozzákapcsolódnak saját élményeim. Eckhart Tolle (akit az egyik legnagyobb spirituális írónak tartanak) írt egy könyvet A most hatalma címmel. Azt mondja, hogy rengeteg energiát veszítünk a múltunk hibáinak boncolgatásával és a jövő félelmeinek latolgatásával. A jelent áldozzuk fel. Szinte soha nem vagyunk jelen időben. Talán az lenne a megoldás, ha elkalandozunk a jelenből csak a szépre emlékezzünk. :)

    VálaszTörlés
  6. Kedves János, csatlakozom az előttem szólókhoz és szeretettel gratulálok a képhez!A gondolatok illenek a képhez vagy a kép a gondolatokhoz, remek bejegyzés, mindenesetre. Elgondolkodtató. Nálam is renddé alakul a rengeteg vonal, ahogy Attila írja. :o)

    Kristina

    VálaszTörlés
  7. Timi :o) pont egyszerre írtunk :o)!!

    VálaszTörlés
  8. Nagyon szép a salföldi kép, gyönyörű a szerkesztése, a felhők, úgy ahogy van, de az első az az ami az én szívemhez igazán közel áll, remek.

    VálaszTörlés
  9. Hát, jó sok mindenre kell reagálnom, de igazán nem esik nehezemre... :)

    Libuc, nagyon kíváncsian várom a továbbgondolataidat (az egyebek mellett is) és örülök, hogy zenében is "találkoztunk" :)
    Gyöngyi, sok mindent mnegbeszéltünk telefonon, de gyors kommented, igazolja azt a várakozásomat, hogy nem fogsz szó nélkül hagyni :)
    Attila, mostanában ritkán nyilatkozol, általában jól is esik, még akkor is, ha kicsit netán visszafogott. Ez a véleményed azonban rendesen melegíti a lelkemet :)
    Timi, örülök, hogy észerveszed a két kép közötti belső kontrasztot. Sajnos a tájkép ebben a méretben nem hozza azt a hatást, ami benne van, csak annak, aki igazán a mélyére tud ilyen méretben is tekinteni. Köszönöm a tippet, keresni fogom az írót és a könyveit :)
    Kristina, köszönöm, hogy meglátogattál, a képzőművész véleménye nagyon fontos a számomra.
    Zsuzsi, Béla Nektek is köszi, ismeretlen mellracom-nak is a multisimle-t. (Jó kis talányos az avatar – sajnos a nick is – kár, hogy nincs mögötte valami internetes tartalom, szívesen szétnéztem volna ott is :)

    VálaszTörlés
  10. Először is megemlítem az új profil képedet, nekem nagyon tetszik! :)
    Nevetni fogsz, és remélem nem sértelek meg vele, de sokszor jutott eszembe rólad Hobo lehiggadt nyugodtsága. Olyan "lassú" ember...
    Persze a hangod még nem hallottam, és a beszédstílusodat sem, de olyan nagyon biztonságot adó, megnyugvást keltő embernek tűnsz.
    Hobot nagyon szeretem, a koncertjein leülök törökülésbe valahol és csak hallgatom, hallgatom. Nem csak a zenét, nagyon kedvelem a gondolatait!
    Ahogy a te írásaidat is.
    A fotók csodásak, de ezt szerintem nem kell mindig leírnom. A témáid fantasztikusak!
    Nekem a második kedvenc!
    A kis bolondos kacskaringós keresztezi, a komoly, egyenes aszfaltost. :)

    VálaszTörlés
  11. A Fotómozaikból emlékeztem a képedre. Elég sok fotót megnézek naponta, ezért csak az igazándiból emlékezetesek maradnak meg bennem. Ez pedig megmaradt, mert valóban (szerkesztés, a kontrasztok!) zseniális fotó!

    A másik talán kevésbé, az viszont elgondolkodtat. A ragyogó minőségű és nyílegyenes aszfaltcsík, a girbegurba földút, és a fel-fel oszló, imbolygó felhőzet hármasa lehet három különböző életút szimbóluma. Mind egy irányba tartanak, de mennyire más módon is jutnak oda... Hm, valóban elgondolkotató..

    VálaszTörlés
  12. Köszönöm Joruba!
    Te vagy a második, aki nem mész el a második kép mellett, legyintve, csak egy tájkép. Neked (is) bevallom. Számomra a kettő közül az a "kedvesebb". Az első nagyon direkt, és egyértelmű. A második felszíne alatt sokkal több van...

    VálaszTörlés

Related Posts with Thumbnails