Keresztutak

"A Keresztút
a hely ahol a szellemek
laknak
hogy belesuttogjanak
az utazók fülébe
és felhívják figyelmüket a sorsukra"

Jim Morrison (ford.: Hobó)

2008-ban készítettem egy fotót, ami tovább gondolásra ösztönzött. Össze is ütöttem egy cikket a FotóMozaikba, ami azonban inkább a kép fotográfiai körülményeiről szólt. Kedd éjjel elkerült az álom, ilyenkor a konyhába szoktam magam száműzni. TV-hez nem volt kedvem, megteltem egy rétestészta sorozat epizódjaival. A Jim Morrison kötetet vettem magamhoz, nem is értem miért, hiszen elő kellett bányásznom, nem volt kéznél. Abban találtam a fenti idézetet. Ez nagyban passzolt a cikkben is megemlített Tolkien és Robert Johnson-Eric Clapton vonatkozásaiban fellelhető spiritualitásra. Azóta motoz bennem a Keresztutak tovább boncolgatása. Kicsit szétnéztem a saját archívumomban, és két régebbi írásomban is találtam utalásokat a keresztezésekre. Ezekből ollózva, kicsit hozzá-, meg elvéve bonyolódom bele ismét a témakörbe. (Dőlt betűkkel az eredeti szövegek.)

Minden élet egy út, ami a leszületéstől a visszalényegülésig vezet. Nem feltétlen egyenes, de épp a kanyarjai tehetik változatossá, vagy akár egyedivé. A nekünk kiszabott utat sok másik keresztezi, és az a mi döntésünk, hogy melyikeken haladunk. Töretlenül előre, vagy tétován olykor kitérve a mellék- vagy tévutakra. Mennyit töprengünk a keresztutaknál, és rájövünk-e, hogy nem az egyenes van innen kijelölve nekünk, hanem az egyik oldalirány? De melyik? Döntéseinkből eredő hibáink legalább annyira alakítják a jellemünket, mint a helyes választások. A megtett kilométereket pedig nem csak a tettek, hanem az emberek is jelentőssé teszik. Akik meghatároztak egy-egy irányt, vagy csupán mély lenyomatot véstek az emlékezetünkként végig cipelt márványtáblára, értelmet adva a rögök taposásának. Csak ezekre akarok majd visszatekinteni. Ezek az emberek útjelzők, a kilométerkövek, melyek nem csak a megtett út hosszát jelölik, hanem annak tartalmát is. Ha sok olyant hagyhattam magam mögött, melyekre még úgy is szívesen emlékszem vissza, hogy már reményem sem lehet újra látnom őket, csak belső képi emlékezetem tárházából előidézve őket, tartalmas életet hagyhatok itt az örökösök emlékkönyveibe írva.
Némelyik mellett úgy mentem el, hogy épp csak egy pillantást vethettem rá, mégis olyan szakaszt jelölt, amire örökké vissza lehet gondolni. Ezek az elmulasztott, ám mégis édesen felsejlő álomködök a múlt homályos párájában. Több az, amelyiknek már az elérésekor érezhettem, bár hamar tovább kell haladnom mellőle, mégis az ott eltöltött idő egy életre szól.
Kövük súgta pillanatuk az időtlen térben kísért...

Nem olyan régen írtam valamelyik bejegyzésemben, a Harry Potterből idézve, hogy nem a képességeink határoznak meg, hanem a döntéseink. És ahogy fentebb arra utalok, hogy mennyire inkább jellemeznek a hibázásaink, az is döbbenetes, hogy azokat az embereket szeretjük igazán, akiket – még a velünk szemben elkövetett – hibázásaik ellenére is szeretni tudunk.

utunk során sok fontos mellett megyünk el úgy hogy nem is veszünk tudomást róla talán csak az elkövetkezendő vagy a másik dimenzióba kerülő életben
fájdalmat hiányérzetet talán majd ott kelt
de mit érez a vándor mikor éhesen nem szakíthat az út mellett pompázó fa gyümölcséből
mikor fáradtan nem pihenhet le az árnyat adó kertben
szomját nem olthatja a forrás hűsében
mi ad azoknak erőt akik elfogadják a sors útját és nem térnek le róla
bátorság vagy gyávaság inkább nem tudni mi várhat az emberre ha nem szalasztja el az adódó lehetőséget
de mit lehet tenni akkor ha a nem és az igen egyformán rossz válasz
a sors e az ha hallgatásba burkolózunk
hiba e vagy erény a szótlanság
takargathatjuk-e álszenteskedve életünk ballépéseit a ránk kiszabott sors porhanyóssá durrogtatott pokrócával

<<< >>>

El fog jőni az időm, számot is vethetnék akár, állok majd elébe, minek jönnie kell. Batyum a hátamon, benne az elhagyott kilométerek köveinek emlékrögei. Súlyuk eltérő, de értékük egy. Életem magammal cipelt, boldog súlyú csillámlapkái. Fényük mind kedves nekem. Az emlékek éltettek, s újakért léptem mindig tova, még akkor is, ha tudtam, nem marad már mit learatnom, soha. Sorsom egy, életre kelni, megélni és beleegyezőn nyugodni, ha érzem, vannak utak, nem az enyémek, s azokon is ott maradt a lábam nyoma.
Egyszer eljő majd mindenki ideje, és ebben már ők is poros lábú, fáradt vándorként tekinthetnek vissza megjárt útjaikra, hátrahagyott köveikre. Az ő vállaikat is húzzák majd a tövükben gyűjtött emlékek súlya. Számot is vethetnek majd, s ők is tudni fogják majd, melyek voltak a legfontosabbak, de vajon azok megtudják-e valaha, akiknek édes terhű emlékeivel együtt megyünk neki az Utolsó Átjárónak?

Nem vágyom még az elmúlásra, csak nyitott lélekkel tekintek elébe, mert tudom, nem az, hanem a megújulás vár. Nem rég hallottam egy gondolatot: akkor nyílik ki igazán a szemünk, amikor örökre lehúnyni készülünk. Ezt az időhatárt szeretném minél jobbal kitágítani.

mi marad meg bennünk amikor az út végén visszatekintünk a megtettre
enyhíti-e majd a sok megélt szép annak a fájdalmát ami kimaradt
okolhatunk-e valakit és valamit vagy bölcsen beérjük a megadatottal és ezek megőrzésével hajtjuk örökre nyugovóra fejünk még akkor is ha azt kell elfogadnunk hogy ennyi volt amit el lehetett érni javításra soha nem adatik meg az esély
mi marad itt belőlünk és mit vihetünk magunkkal
múlhat-e azon hogyan döntöttünk amikor a keresztutaknál megadatott az egyenestől való eltérés lehetősége
mi simítja el végleg a lelket ha nem csak az elmúlás

<<< >>>

A világ, melyre születni hivattunk adott, de nem biztos, hogy álmaink szerint épült. Ha kicsit alakítani is tudunk rajta a magunk kedvére, az jobbára csak illúzió. A törvények Istentől erednek, mi legfeljebb kikerüljük őket. Utunk viszont egy – csak másképp jutunk oda –, amit az azt szegélyező, magunk kiválasztotta, vagy nekünk rendeltetett kövek elfoszló porába vésett a megingathatatlan akaratú sors, még ha olykor keserű fintorral is…

Kicsit hosszúra nyúlt elmélkedésemet a cikk végső gondolatával zárom: A jármű nélküliség lélektelenséggel telíthetné a képet, de a sínek fényes vonalának játéka akár a lelkek útját is szimbolizálhatja. És egy szerencsés pillanatban találkozó lelkek kereszteződésénél nem nagyon lehet fontosabb az életünkben. Ehhez viszont hozzá kell tennem még egy Morrison strófát:

 

"– Mi az összeköttetés?

– Amikor két – végtelennek és egymást
kizárónak gondolt – mozdulat
találkozik egy
pillanatban

– Az időben?

– Igen."

(ford.: Hobó)

Bónusz: Palotai Misi, fészbúkos cimborám révén jutottam hozzá egy mesés linkhez, ami a YouTube-ra vezetett. Amellett meg találtam egy Crossroads-ot a Creammel, de elsősorban az oldie-kat, a R&B-t, a Creamet és Claptont kedvelőknek ajánlom. Nekik viszont csemege lesz... (42 évet fiatalodtam..., már akkor odavoltam ezért a számért, most meg hozzá néztem őket :)