A mai naphoz

Örülni kéne, hiszen elhagytuk a téli hónapokat, a teleholddal beköszöntött a március, meg a szép idő is, még ha most nem is igazán lehet tartós, de az ígéret benne van. Mégis, van akinek az új hónap szomorúságot lopott a szívébe, ami beárnyékolja a madárdallal átszőtt tavaszias fényeket. Az élet könyörtelen ostorcsapásait legalább olyan nehéz elviselni – majd ráébredni arra, minek mi is a célja, és talán elfogadni –, mint egy olyan hírhez hozzászólni, ami közvetlenül nem érint.

Néhol találkoztam már a blognévvel és a hozzá tartozó miegyébbel, ma azonban szembesültem a valós személlyel, aki itt hagyott – eddig azt hittem, csak Benneteket, ám az egész fotóstársadalmat is. A mai nap azzal telt, hogy jobban utána böngésztem a háttereknek. Ha valaki egész életében csak annyit tesz, hogy áldozatos munkájával egy fotótörténelmi kiállítást alapoz meg valaki másnak az életművéből, mert egyedül az iránta, munkássága iránt érzett alázat vezérli, az sosem hal meg. Hiszen velünk marad azáltal, amit létrehozott. És Veletek marad azáltal, amit kaphattatok tőle, személyesen. Ezt őrizzétek meg! Tanuljatok tőle és vigyétek tovább az Ő szellemiségét a saját képeitekben, gondolataitokban, s ha úgy adódik, tanácsaitokban, tanításaitokban.

Olyan képemet érzem itt most alkalmas kiegészítésnek, amit fájó szívvel kellett kihagynom tavalyi kiállításomból, mert nem tudott sehová sem beilleszkedni. Lám ezért, most van itt a szerepe...

Engedjük el a lelkét, hogy a szelleme velünk maradhasson!