Lebegés

Ki ne szeretett volna már bakszakáll, vagy pitypang termésként sodródni a levegőben az ismeretlenbe? Virágporként rábízni magát a véletlenre, hátha egy befogadó bibére talál a sors szelének jóvoltából. Ilyenkor tavasszal a zsendülő kikelet óhatatlanul átragad ránk is, a Természet hajdanvolt gyermekeire. Lelkünk a cinkékkel együtt nyitja a kéket, a virágokkal együtt akarunk mi is szépségre, csalogatásra nyílni. Az örök megújulásra. Az egyre melegebben sugárzó napból töltjük fel a lelkünkben télen pislákolásra ítéltetett fényt. Keressük a kiutat a négy fal közül, vissza Földanya kebelére. Fejünket avarszagú dombjaira hajtva érezni a szülőotthon puha melegét. Hagyni, hogy levegőkarjával simítsa el bőrünk ideges borzulásait. Hallani akarjuk dúdoló szavát a kövek nyelvére lefordítva. Lebegni akarunk a boldog tudattalanság üdvözülésében, sodródni az időben, átengedve magunkat a szépnek. A bennünket körülvevő világ acsarkodó, eszelősen rohangászó részéből a szebbiknek, az élhetőnek. Ez a tavasz, az új és a megújuló érzések évszaka.
Szárnyaljunk együtt vele...