Szokásrabságok

 
Megfigyelted már magadon? Mész a metróból felfelé. Az aluljáró szintből kisebb mozgólépcsőn is felmehetsz. Ha látod, hogy működik, és lusta vagy lépcsőt mászni, felé veszed az utad. Ha azt látod, hogy valaki rálépett előtted, ám a lépcső nem indult el, ösztönösen a lépcső felé indulsz. (Ha jelzik, hogy nem működik, nincs választásod.) És azt megfigyelted, ha gyanútlanul rálépsz az éppen álló lépcsőre és az nem indul el, ahogy szokott, milyen hülyén érzed magad egy pillanat alatt? Úgy lépdelsz felfelé, hogy nem érzed magad biztonságban, minden  mozdulatodat megfontolod, és bánod, hogy az első meglepetés után nem léptél vissza a hagyományos felé. Ha az ingatagnak szokott talaj megállapodik, miért érezzük magunkat egyből kiszolgáltatottnak? És ha a szilárd lépcső indulna meg felfelé veled teljesen váratlanul? Hagynád-e magad sodortatni, vagy rémülten ugranál vissza a biztos talajra, még ha tudod, hogy sehová sem visz?
Az életben ugyanígy van. Ha olyan útra lépsz, amitől az várható, hogy visz magával, és mégsem úgy történik, elbizonytalanodsz. El kell indulnod a magad erejéből, de résen is kell lenned, ha mégis indul, hová visz, és hogyan? Ha meg a szilárdnak hitt talaj indul meg alattad? Vállalod-e a kihívást, hogy változtatnod kell, pedig az eredmény bizonytalan is lehet, vagy visszalépsz a szilárd alapokra, mert a szokásaid rabjaként inkább a melletted elsuhanó időt nézed a vélt, ám álságos biztonságból…