Ünnep után

Még vagy két nappal az Este előtt – szokásom szerint az utolsó pillanatra halasztva az ajándék beszerzést – szaladtam bele ebbe a látványba a vörösvári úti rendelő mögött. Kisgép nálam, pukk egy lövet rá. Aztán olvastam BLOGDOG Barátom frenetikus bejegyzését, és ez bennem további gondolatokat ébresztett. Közben hozzá jöttek a faszbukos szösszenetek is, de valahogy nem akartam az Ünnep fényét senkinek sem elhomályozni. A Tiétek, éljétek magatok szerint. Én is úgy tettem, de most már szólhatok róla…

Néztem ezt a magányos fát, körbevéve egy itt ragadt örökség mementóival, a betontömbök közé paszírozott lelkek nyomorúságával. Büszkén állt, büszkébben, mint kellene neki a sivár, beskatulyázott környezetben,amire a takony-nyúló időjárás jó néhány lapáttal  rá is tett. Ez a helye, ide teremtetett, itt kell élnie, megélnie mindazt, amit kiszabtak rá. Mint azok, akik magányosan, akár a szobájukban egyedül, vagy valahol menhelyen, híd alatt, aluljáróból kirekesztve hasonszőrűek között voltak egyedül.
IGAZÁN SOKAK KÖZÖTT VAGY EGYEDÜL, HA NEM VAGY JÓ HELYEN
Az Ünnep alatt sokat gondoltam a Gyermekre. Nemcsak arra, aki akkor született a kereszténység időszámításának kezdetén. Mindre. Mivé teszi őket a Világ. Mi, szülők és a körülmények. Melyik mekkora előnnyel indul neki az Életnek. Ha tönkre nem tesszük őket. Meg kell élnie az embernek azt a kort, amikor rá tud ébredni ki, miben hibázott egy élet sínre tételekor. A szülőké a legnehezebb ez a tükörbe nézés, ha felismerik utódaik hibáikat a magukéban. A meglelt erényekre kell kihegyezni érzéseinket. Akkor minden széppé alázatosul. A legszürkébb ködben felsejlő sivárság is. A lélek ezek felett áll. Csak gondoljunk azokra is, akik nem tudnak ebből kivergődni…

Már vége volt, tegnap éjfél körül. Elmúlt ez is, mint minden évben. Kinéztem az ablakon egy silány Jézus-film nézése közben (de ebből a témából minden érdekel, ki, hogyan éli meg), vízszintesen jön-e még az égből a hó? Az alant álló kis fára meredtem. Ott áll már vagy tízegynéhány éve. Még sosem láttam így. Mintha helyére ült volna az a másik. Széttárt ágai könyörületet kérve néztek fel. Nem rám, csak talán én vettem észre. Az ablak a macskák és a kiszáradás elől a zserbót védő fóliát tükrözte vissza. Két fény között élnek a kinti lények. A városok hamis és a minket melengető, otthon mezsgyéjén. Isten adja, hogy az se legyen hamis! Elvágynak-é, de honnan? A Megváltó tudta. Az Ő karjait is így feszítették szét, de tudta, melyik az igazi fény…