Első reggel

Alig múlt 10 óra. Az éjféli háború elől meghitt baráti társaságba menekültem, a város túlvégébe. Kicsit álmosan, még emésztő gyomorral és lélekkel kocogtam reggel haza. A Gellért téren át kellett szállnom, de kissé enyhült a fagy. Sétára jött kedvem, szellőztetni az agyam a hídon, a déli oldalon, majd az északin vissza. A szállókból kirajzott külföldiek tévelyegtek jobbára. Nekik elkezdődött, önfeledten nézték és fényképezték a mámorából ébredő várost. Szinte idegennek éreztem magam közöttük, alig találtam hasonszőrű céltalant. Talán őt, a korlátnak dőlve, valamire meredve hosszan, amit nem tudok, mi lehetett, de nem is számított?
Tovább léptem, még ott volt, a mobilját bűvölte. Később hátra fordultam még, s lehullt a lepel: csak az utat kereste, csupán megállt egy időre, valami számára fontosért… Addig egyformák voltunk…