Ami belülről jön

Ma is a városból indultam Újpestre. Előbb azon az ellentmondáson tűnődtem el az úton, hogy télen a természet lemeztelenedik. A föld is, a fák is elveszejtik ruháikat, csak nagy ritkán takaróznak lenge dérfátyolba, vagy súlyosabb hólepelbe. Az ember meg felöltözik. Aztán ahogy tavaszodik és tovább melegedik az idő, úgy kerül le egyre több ruha mirólunk, és úgy lesz a természet egyre felöltözöttebb. Mindez annak a kapcsán kezdett el motoszkálni az agytekervényeim között, hogy mennyi szép nő rohangászik ebben a városban. (Persze az egész országban!) Ez meg azért tűnt fel, mert ugye a jó idő beköszöntével lekerülgetnek a nagykabátok és az egyéb formatakaró öltözeti kellékek. Ahogy a virágok kibomlanak a harmatos reggeleken, úgy nyílnak meg szemeink láttára a tavasznak viruló lányok, asszonyok. És ez lesz még jobb is. Ha valamiért ki tudnak manapság strandra csalni, az csak a látvány...

Aztán a szépség kezdett el foglalkoztatni. A fogalom. Mi a szép? Mitől válik valami, vagy valaki a számunkra széppé? Van-e, lehet-e egyáltalán egyetemes szépségről beszélni? Hiszen akit én szépnek látok, azt más nem biztos, hogy annak. Amíg más el tud andalodni egy szép harmónián, attól lehet, hogy én a világból ki tudnék futni. Egy rigónak gyönyörűség egy giliszta, még egy horgásznak is, az "Istenek a fejükre estek"-ben meg úgy nézett a kis bushman a fehérneműben tüskék között szambázó szőke bigére, mint egy szürkegém a francia krémesre.
Ezek szerint azt mondhatjuk, hogy a szépséget a szükség alapvetően behatárolja? Ha szomjas vagy, ne igyál bort? Nemcsak azért mert a víz a legjobb szomj oltó, hanem azért, mert az íze másodlagos lesz. (Jó borból úgysem lehet annyit inni, hogy eltelj vele. Vagy a pénztárcád nem bírja, vagy te.) Az élvezetnek pont ez a lényege: a "dolgokat" magukért szeretni. A használati tárgy nem ajándék, és kiéhezetten mindegy kivel elégíted ki magad, nem a másik számít, hanem önmagad. Igazán az a szép, akit/amit a szívünkkel látunk. A tanyán felnőtt embernek Budapest egy börtön, nekem meg a világ legszebb helye, mert nemcsak a szükség köt ide, hiszen odébb állhatnék, hanem a szívem. Az igazi szépség belülről fakad, csak belülről láthatjuk is meg. És csak az, akinek szól, vagy aki megérti. Vagyis abban találsz gyönyörűséget, amit nemcsak szeretsz, meg is érted, vagy elfogadod, hiszen azért szereted.
Egy tájat láthat a szemed szépnek, ha átrohansz rajta, nem kapsz tőle többet, mint egy egyéjszakás kalandtól. Ha elidőzöl benne, beszívod az illatát, megérzed a különböző hangjait, amit a játszi szelek keltenek együtt a madarak dalával, már nem a szemeddel, hanem a lelkeddel látod. És ha fotózol, egész más képet is hozol haza onnan.

Számtalan nőt látok ilyennek-olyannak. Lehet, ha megismerhetnék egy az utamba akadt, lélegzet elállító szépséget, egy pillanat alatt mázként töredezne le róla a belsejéből sugárzó negatív erők miatt. Míg egy kevésbé figyelem felkeltőt egy órás beszélgetés után mindennél szebbek láthatnék. És nemcsak azért nem szólítok le olyan szép, vagy érdekes arcú embereket, akiket szívesen fotóznék, mert gátlásos vagyok. Azért is, mert ahhoz, hogy képileg közel tudjak hozzájuk kerülni, előbb emberileg kell. Nem a külseje felől akarom megközelíteni. Az első, kívülről jövő benyomás azonban sok mindent takar. Nem akarom annak a lehetőségét megadni, hogy a saját rossz felismerésem kapcsán más becsapottnak érezze magát.
A belső szépséget a lelki harmónia és az ebből táplálkozó szeretet teremti meg. Ez nagyon sok összetevőből áll. A külső behatások megfelelő feldolgozásának és a belülről fakadó démoni erők elfojtásának a képességéből. Vigyázni kell, saját érzéseink elhomályosíthatják szemeinket, a lelkieket is. A rózsaszín ködben hallott angyali szavak a képzeletünkből jönnek, nem a másik lelkéből. És a rózsaszín ködben sokszor nem a másikhoz szólunk, hanem magunkhoz. Azért nem vesszük észre a hibákat, mert nem akarjuk. Holott az igazi szeretet csak a hibák elfogadásán keresztül érhet tartóssá. A barátaink azért a barátaink, mert a hibáikkal együtt szeretjük őket. A szerelmünk meg azért az szerelmünk, mert azt hisszük, hogy nincs hibája. Aztán a kémia felszívódása után úgy válnak láthatóvá a hibák is, mint hajnalban a nap első sugarára a réti virágok. Ekkor dől el mennyire időtállóak az érzéseink. A baráti szeretet örök. És ez az alapja minden mély emberi kapcsolatnak. Azt csak az emberségen keresztül lehet megtalálni. Frank Zappa fogalmaz erről nagyon találóan: "A szerelmem az a barátom, akivel le is fekszem."

Szóval, csak gyönyörködöm a külsőkben. Fáj néha a szívem, ha érzem a jó kép, vagy egy érdekes ismerettség lehetőségének az elmulasztódását, de így is van rendjén. Ha egy találkozás elrendeltetett, az égiek úgyis megteremtik erre a lehetőséget. Az igazi figyelmet közvetlen környezetemre kell irányítanom, hogy akik fontosak a számomra, vagy én nekik, a szívemmel láthassam őket, és ők is az enyémet. De szeretem a szemem rajta felejteni a világon. Talán azt is másképp tudom nézni. Mindig meg kell próbálni a felszín alá nézni, vagy ha nem lehet, legalább érezni. Sok mindennel lehet így találkozni, amivel sokan nem. A legromosabb külsejű ház ablakából a bent élők világító szelleme világíthat felénk...