Egy kő meséje, avagy néhány mondat a barátságról és az adott szóról...

Timi bejegyzése a jó barátokról eszembe juttatott egy történetet, amit már régóta szeretettem volna elmesélni. Hétvégére küldöm Nektek, jó kívánságomul.

Amikor az a "szerencse" ért, hogy a Nimród Fotóklub titkára lehettem, 1993-ban, valamelyik klubtársunk ajánlására meghívtuk Szendrő Szabolcsot egy előadásra. Bevallom, addig nem hallottam róla semmit, de többen is erősítgették, hogy nem bánjuk meg. Hát nem... Egy szerény ember, akinek bőven lenne mire odalennie magától. Életét egy szerencsétlen baleset irányította arra az útra, amit aztán elképesztő önmagán felülkerekedéssel jár a mai napig példamutató elszántsággal. Birkózó karrierjét egy életre elvágta a lábát levágó vonat. Ő azonban megtalálta magának azt a bizonyítási lehetőséget, amivel mindannyiunk számára azt üzenheti: nincs az a fogyaték, amin ne lehetne felül emelkednünk. Az ország egyik legkiválóbb hegymászója lett. Nem véletlenül került bele a Göncz Árpád elnök úr által fémjelzett Megszállottak Klubja könyvbe.

Ám neki nem volt elég, hogy műlábbal, és a dög cuccokkal kapaszkodjék fel a legmagasabb és legnehezebb csúcsokra. Fényképezésre is adta a fejét, és nem ám a hegymászókra jellemző könnyű kompakttal vértezte fel magát, hanem a 6x45-ös Mamiya rendszerrel. Aki ismeri, tudja, milyen plusz súly ez 2-3 optikával együtt. Az előadása remek volt. Ámulatba ejtő képek, humoros előadásmód és szerénység a végtelenségig. Engem különösen az fogott meg, hogy nemcsak az önmagukban is bámulatba ejtő hegyekről láthattunk remek diákat, hanem a magyar tájakról is. Méghozzá egy nagyon sajátos szemszögből. Gyorsan be is szerveztük klubtagnak, és közöttünk egy sajátos barátság alakult ki. Talán erre a barátságra vagyok a legbüszkébb a mai napig, és nem Szabi különleges személyisége miatt, hanem azért mert kölcsönösen nézünk fel egymásra.

1999-ben az első magyar Mount-Everest expedíció tagja volt. Kora tavasszal benézett hozzánk a Nimródba, elbúcsúzni. Azon pár hely közül a világban, ahová szeretnék eljutni, hát ez az egyik. No, nem a csúcsra, de legalább a nepáli oldal alaptáboráig, vagy a tibeti fennsíkra. Felbámulni a hegyre... De azt hiszem, ez ebben az életemben nem fog sikerülni. Mielőtt távozott, csendben félre vontam, és megkértem, hozzon nekem egy követ a Hegyről, mindegy honnan, csak már a tömbhöz tartozzon. Csak annyit mondott, megpróbálom nem elfelejteni. Akkor esett le, hogy azért ez nem egy séta a János-hegyre...

A Ház őszi kiállítási idényét Ihász Zoli Barátom első kiállításával nyitottuk. Népes Nimródos csapat segített az installálásban. A jó kedvbe és a munkába egyszer csak berobbant Szabi is. Hallottuk a híreket, nem jutottak fel, de elég magasra az északi gerincen, ami mindenképpen komoly teljesítménynek számított, mivel szabad lélegzéssel másztak. Volt ki körül rajongja Őt a többiek közül, én meg amúgy is a képek lógatásával voltam elfoglalva. Aztán, amikor kicsit megpihentem, Szabolcs félrevont: Kedves barátom, hoztam neked valamit! Én már meg is feledkeztem a saját kérésemről... Benyúlt a zsebébe és szétnyitott tenyerén felém nyújtott egy lapos gránitdarabot.

Életemben olyan meleg érzések nem rohantak még rajtam végig. Én, akinek semmi olyan különleges dolga nem volt azonkívül, hogy abban az évben meg kellett váljak egy 28 éves munkahelytől, és rekordidő alatt vertem el a végkielégítésemet meg tudtam feledkezni a saját kérésemről. Ő meg, aki felküzdötte magát 7800 méterig nem feledkezett meg rólam. És ha nem is feledkezett meg rólam, hozhatta volna akárhonnan a követ. Megtudom én valaha, hogy honnan van valójában? Azt döntötte el, hogy a lehető legmagasabbról hoz követ. Amikor visszafordult 7800-ról, akkor hajolt le. És teljesen mindegy, hogy ezt az egyet csak, vagy amennyit elbírt a másoknak is tett ígérete. Ezt az egyet nekem szánta. Egy életre leckét kaptam a Barátságról és az Adott Szó Erejéről.

Időközben néhány rendrakáson és átalakításon esett át lakunknak az a része, ahol a becseimet tartogatom, és nem találtam a követ. Nagyon elkedvetlenített. Nem olyan régen, úgy egy évvel ezelőtt találtam meg, s talán az sem véletlen, hogy nem sokkal előtte futottam össze vele a 64-es buszon. Én egy kedves ismerősömmel mentem egy könnyű sétára, ő meg mászóedzésre a Francia-bányába. Nagy örömmel forgattam a követ a kezemben és tettem a legkiemelkedőbb helyemre, CD-s vitrinem Mahler CD-i elé. A Mount-Everest kép nagyméretű nagyítása munkahelyi szobám falának az egyik féltett dísze. Nagyon előttem van mindig a Hegy képe. Valamelyik este nézegettem a követ. Visszaemlékeztem Író Zotyó Barátomra. Amikor a kezébe nyomtam, a füléhez emelte és hallgatta, mit üzen. Egyáltalán nem voltam meglepve, én is megtettem már. És akkor eszméltem rá, a kő mennyire hasonlít a hegyre...

Nincs sok barátom, nem is bánom. Azt vallom, hogy akinek sok barátja van annak egy sincs, csak haverjai. Az a kevés ember, akit ténylegesen a barátomnak mondhatok, viszont mind ilyen. Nektek is csak ilyeneket kívánok! Jó hétvégét!