Isten virágos kertjében

Az Újlaki-hegy dél-keleti lejtőjét nevezte el így egy Kedves Ismerősöm. Két éve voltunk ott együtt (jómagam rendszeresen feljárok, hol egyedül, hol Zotyóval), ilyentájt. Akkor korán mentünk. A szemünk láttára nyíltak ki az éledő fényben a virágok. A törpe nőszirmok mellett a kései kökörcsinek, epergyöngyikék, köztük a szinte közönségesnek számító korai kankalinok és tömegesen a pimpók. A harmat csillogásában millió apró tündér tündöklött az éltető fényben. A lejtő fölött, egy arra alkalmas mészkőtömbön egy csillogó ősz hajú néni ült. Mozdulatlanul, mintha meditálna, de a szeme a virágokkal beszélgetett. Derűs szemével felénk nézett, és csengő hangon kívánt szép napot. Ugye milyen mesés? – kérdezte tőlünk. Válaszként én csak hümmögni tudtam, valami nagyon fennkölt érzés volt ez így együtt, nem nagyon jött szó a számra. Isten virágos kertje – válaszolt a társam. Valami átsuhant az arcán, a Fény, amire mindannyian vágyunk, és szemét visszafordította a lejtőre. Nem zavartuk imáját, elköszöntünk és tovább mentünk utunkra. És nem akartunk visszanézni, mert lehet, hogy már nem is láttuk volna ott...

Tegnap ugyanazzal a Kedves Ismerősömmel készültünk egy könnyed sétára. F-1 volt, engem érdekel, így déli indulás lett a dologból. De nem is terveztem nagy utat. Hűvösvölgy - Reptér - Virágos-nyereg - Guckler-sétány - Fenyőgyöngye. Elég így elsőre. Már nagyon él a természet. Minden zöld, és a reptér után a rét és a hegyek találkozásánál vezető út mente már tiszta virág volt. Minden sárgában-kékben vírított a héricsektől, pimpóktól és a gyöngyikéktől, s mint fehér gyöngyök egy díszes ruhán, úgy csilingeltek közöttük a kőtörő füvek apró, fehér szirmai. Önfeledten zengő madárdal kísérte a látványt. Ha a nap is kisütött, kimondottan meleg is lett.

Szép volt.

A Guckler-sétány vége felé ismerek egy kis, rejtettebb részt, ami remek virág élőhely. Ott láttuk az első nőszirmokat. Aztán egyre többet, mintha a szemünk láttára, valami varázslatra bújtak volna elő. Egy kézilabda pályányi területen több gyöngyikét számolhattunk volna, mint előtte az egész úton. Pedig már a vége felé jártunk. Kicsit el kellett időznünk. Töltődni a látvánnyal. Eközben figyeltem fel a színes kavalkádból kiváló, már termésbe fordult kökörcsinekre. A sok színes, magakellető ifjú hetéra között színtelenül, de fehér szálaiktól fénybe borulva álltak büszkén a káprázatos sokaságban. Szál egyenesen, egyszerűen és mégis, valami többet hordozva magukban, mint a pompázó, illatozó virágszőnyeg. Ők már megtették a magukét. Csak a fény vár már rájuk és azontúl a megújulás. A nénire gondoltam, a két évvel azelőtti napra, amikor felemeltem a fényképezőgépet, meg arra, hiszen az egész Föld Isten virágos kertje...