A csodáról

Valamit kerestem. A Világhálón. És belefutottam egy cikkbe. Mindegy miről szól. Az is, hogy kikről. Nem ez a lényeg. Hanem az alábbi mondat az egyik cikkalanytól. Megnevezés nélkül, ne legyen helye itt se ilyen, se olyan reklámnak:

"Az ember nagy dolgokra képes, de a természet csodákra."

(???) Had vitatkozzak, legalább itt!

A természetnek nem kell megteremtenie a csodákat, hiszen a természet maga a csoda. Meghatározott isteni rend szerint működik, minden öncélúságtól mentesen. Nincs szüksége tetszelgésre, alakoskodásra, ármánykodásra. A szépség, vagy a rondaság, a vadság, vagy a szelídség nem jellemvonás, hanem egyszerűen szükségszerűség. Ettől működik, hogy minden a helyén van, és a neki kiszabott módon illeszkedik bele az evolúció során kialakult rendszerbe. Azt gondolni, hogy az Iguacu vízesés holdszivárványa, a kolibri színezete és röpte, vagy egy virágos rét illata nagyobb csoda, mint Michelangelo freskói, Mahler szimfóniái, vagy egy vágyakozóan szerelmes nő illatfelhőbe burkolt szépsége, hát... óriási tévedés.

A természetben minden pillanatban lezajló folyamatok nélkülünk is megtörténnek. Sőt, akkor csak igazán! Semelyik úgymond "természeti csoda" nem a másik természeti elem érzelmi elkápráztatását, lelki vagy szellemi felemelkedését szolgálja. A gazella az életéért fut a gepárd elől, nem egy olimpiai aranyéremért, miként a gepárd pedig az élelméért. A vöcskök násztánca önmaguknak szól, a tökéletes párválasztásról a fajfenntartás érdekében. Nem egy színpadon járják zsöllyékben ülő és tapsoló nézők gyönyörűségére. A harmat akkor is díszíti a hajnali növényzetet, ha a felkelő nap fényétől nem válik kápráztatóvá. Melyik nő öltözik csak önmagának, a lakásának ékszerbe???

Az ember csodaként élheti meg a szeme előtt lejátszódó természeti történéseket. De a csoda valójában benne játszódhat le azáltal, ha felismeri a helyét ebben a rendben, és ráébred arra, hogy a csodának ő is része, hiszen önmaga is ugyanannak az erőnek a teremtménye. Ha felismeri, úgy juthat a természeti jelenségek közelébe, ha azonosul velük. Az alázat nem azonos a megalázkodással. A középkor vallási szemlélete az ember kicsinységét hirdette az isteni erőt megnyilvánító egyházzal szemben. A templomok méretei, az orgonák mennydörgése is ezt szolgálta leginkább. Az embert meghajlásra kényszerítette az oltár előtt. A templomban vagy az olvasóra kellett meredni előre hajolva, vagy túl magasra ahhoz, hogy az ember megtalálhassa a középpontját, az egyensúlyát benne. A mai kor spirituális érzékenységű emberei Istent nem a templomokban keresik, mert eljutottak önmagukban a mindenkiben ott élő teremtő erőhöz.

Ha a természethez is azzal az alázattal közelítünk, hogy eggyé akarunk vele válni, sem leereszkedni, sem felemelkedni, egyezni, felismerhetjük a helyünket ebben a zseniális rendszerben, és rájövünk, a természet a csodatevő képességet ránk, az emberre ruházta. Talán pont azért, hogy az eddig inkább a rombolásban jeleskedő eleink hibáit a csodával határos módokon tehessük jóvá.

Az idézett mondat - talán rossz fogalmazás miatt - azt közvetítheti, mint évszázadokon át a katekizmus. Borulj le - jelen esetben - a természet nagysága előtt! A tisztelet és az alázat nem leborulás, hanem elfogadó azonosulás. A természetben az nem csoda, amikor virágba borul májusban egy kaszáló rét - hiszen megette ezt akkor is, amikor még sehol sem voltunk -, hanem az, hogy vannak emberek, akik ilyenkor odazarándokolnak gyönyörködni a látványban, feltöltődni pozitív élményekkel. Ha azért fekszik valaki az augusztusi éjszakai égbolt alá, hogy a csillagok súlya alatt ne saját kicsinységét, hanem a helyét a rendben kutassa.

Az ember képes a csodára! Elég a szuperszónikus repülőgépekre, a szitárra, a frissen őrölt kávé illatára, a Nobel-díjasokra, Shakespeare szonettjeire, Bartók Concerto-jára vagy a somlói galuskára gondolni. A piramisok, a Csalagút, a Sixtusi kápolna, Mozart Requiemje, a Mona Lisa, Miles Davis trombitajátéka, egy megpatkolt tojás, CSODÁK! Miért? Mert nem kellenek, nem szükségesek az emberiség fennmaradásához. Az emberi alkotószellemiségének, az alkotásban és az alkotás élvezetében megtalált életöröm, saját korlátaink áthágásának a bizonyítékai.

Az emberiség önmagában is csoda, hiszen a csodálatos természet része - volt valamikor teljes egészében. Ezért kell a lelkünkkel is visszatérnünk hozzá, megtérni újra Földanya kebelébe, és akkor végrehajthatjuk azt a mindennél nagyobb csodát, hogy fennmaradhatunk.