Ahogy egy nap alakul

Egy nagyon húzós hét után úgy kellett már egy kis kimozdulás, mint egy falat kenyér az éhezőnek. Az emberek, az események fotózása után tájban, természetben lenni, a pörgést nyugalommal feloldani.
Fehérváron vettek fel, addig a vonat maradt. A BKV jól kicseszett velem. Hiába keltem félháromkor, kedélyesen integethettem a menetrend szerint 3 perccel előbb, az orrom előtt elhúzó éjszakai busznak. Félóra kényszerpihenő, és az előttem kihúzó  vonat lett az ajándék. Újabb, most már óra semmittevés. Legalább itt vehettem magamnak egy kis reggelinek való sört.
Már a pályaudvaron, beülve a szerelvénybe, adódtak lehetőségek arra, hogy a bugylival szórakozzak, mivel a fejhallgatót meg nagy siettemben otthon hagytam, a zene elmaradt. Ahogy elhagytuk lassan a várost, úgy idomult még zaklatott állapotomhoz az elsuhanó táj.

Tihanyban lassan lecsendesedtem belül. A félsziget belső része mindig jó hatással van rám, most a virág megtalálása a holdas bűvészkedésemhez végképp helyre billentette a középpontomat.

Átruccantunk a Káli-medencébe. Az meg szeretemhelyeim között is az elsők között vagyon. Kevés helyen érzem annyira intenzíven Föld Anya jótékony energia simogatásait, mint például itt. Talán még a csákvári Haraszt dolomitjain, vagy a bükki Veres-oldal meredélyén.
A romtemplomokat kajtattuk, ám Kékkút felé vetődve új érzésekkel álltam meg több, mint három év után az útmenti kőkereszt előtt. Elnéztem a kereszt és az út között, arra van van az enyém is...

Fehérvárig visszavittek, megint a vonat maradt, az meg folytatta a reggeli trendet, és ki is ment az orrom előtt. Kaptam még egy órát. Szerencsémre, gondoskodtak a sörömről, bár ebből majdnem elalvás lett már az indulásra váró vonaton. Szerencsémre, megint adódott téma, így elő is halásztam a hajnali indulás óta kuksoló kisgépet.
Olyan megkapó volt az ormótlan fémszerkezetek között vidáman billegő virág, és olyan erőteljesen hatott még rám a nemrég elhagyott hely, valahogy ebben a képben summázva érezhettem sok mindent. Nemcsak annak a napnak az egész folyamatát, hanem sok mindenét. Honnan, hová lehet jutni...

- - -

(Még tart egy kicsit az időszak, ami távol tart innen, ezért ezzel a bejegyzéssel mindenkinek, aki idevetődik egyben Kellemes és Vidám Húsvéti Ünnepeket is kívánok!)

Két oldal, három pillanat

Végül is, egy hazamenet három pillanata, amit a véletlen képsorrá rendezett, és bár látszólag azonos momentumok, mégis már történetek...

Együtt állás

Polgári vizit

Szeretek néha csak egy géppel, és egy objektívvel – lehetőleg fix gyújtótávolságúval – neki indulni a környéknek. Így volt ez tegnap is, abban az igazán tavaszi időben. A Fő tér üres volt, javítgatták a korcsolyaidény visszamaradt sérüléseit, elég hamar a Polgár felé vettem az utam.
Az óbudai Flórián borozót mindenki csak a Polgári Kör néven emlegeti, lévén a Polgár utcában helyezkedik el már elég régóta. Mikor Apám a Szőlő utcába költözött a harmincas években, már működött, és én is emlékszem, hogy sok óbudai túrát fejeztünk ott be vele. Máig a számban érzem a málnaszörpöket, amiket ott kaptam. Jövőre 30 éve lesz, hogy Óbudán élek, azóta része az életemnek ez a borozó, és nem feltétlen a bor, hanem a hangulata miatt.

Vasárnap délelőtt különösen szeretem. Családias a hangulata, jobbára a törzsvendégek térnek be újságjaikat elolvasni, vagy csak egy beszélgetésre, legalább nem lábatlankodnak a konyhában odahaza.

  Megfordul itt, foglalkozására nézve mindenféle ember (a szemüveges úr például művészember, a törzsvendégekről készült portréi alatt szeret leginkább álldigálni), egy a közös bennük a boron felül, Óbuda szeretete. Az állandó  vendégek közül még senkit nem láttam "beállva". Sokat hallani régi történeteket, de azért a prímet a sport és a napi politika viszi el. Az igényesebb törzsvendégek saját pohárhoz, vagy korsóhoz ragaszkodnak. Idegen csak úgy tud megmaradni, ha elég hamar megérzi, hogy ez a hely elsősorban a környékbelieké, és csak akkor fogadják be szívesen, ha ezt figyelembe veszi és nem kapaszkodik még véletlenül sem valaki(k) nyakába, még beszélgetés ürügyén sem.

 
  Tőlem már megszokták, hogy csendben meghúzódom valamelyik ficakban, és néha fényképezőgép is van nálam. El is fogadják, talán a polgári farsang alatt készült sorozatomért, vagy az évek óta kint lógó naptáraimért, de jubileumi kiállításom egyik óbudai képe is ott díszeleg a böhöm LCD-TV mellett. A lentebb látható, szemüveges olvasó úrtól pont tegnap hallottam úgy félfüllel, ahogy odaszól valakihez: "Ez ott miért fényképez?" A fenti, szigorú tekintetűnek látszó úr védett meg: "hagyd csak, jó gyerek"! Hát Ő is, olyan friss, illatozó krumplis pogácsa halmazzal tért le, ihaj! Nem is sajnáltam tőle érte egy laza fröccsöt.

  Gyöngyike, a tulaj vasárnap 1 órakor könyörtelenül haza zavar mindenkit. Ezt azonban meg sem vártam, a pogácsa meghozta az étvágyamat, haza ballagtam az ebédemhez úgy dél körül. Aztán otthon végig futva az anyagot, már éreztem, hogy ez a délelőtt megér egy többképes posztot...