Bejegyzések
Végre, hosszú idő után a múlt héten vasárnap kikeveredtem a természetbe. Ilyenkor, október elején két kedvenc helyem van, ahova búcsújáró helyként zarándoklok, áldozni képrögzítési szenvedélyemnek. Az egyik a Vértes cserszömörcéktől lángoló dolomit vonulatai, a másik pedig a Visegrádi-hegység egyik legszebb útvonala. Dömökaputól a Bükkös-patak mentén Piliszszentlászlóig, majd onnan az Apátkúti-völgyön keresztül Visegrádig. A fenti kép még 2007-ből származik innen, de címképként visszanyúltam hozzá a közelmúltba. A bejegyzés további része azonban a legutóbbi út szüleménye.
Szeretem a vizet. Minden megnyilvánulását. Legyen az egy lusta folyó, befagyott patak, tükörsima tó, vagy haragvó, partot ostromló tenger. Hosszú órákig képes vagyok egy helyből szemlélni pillanatonként változó arcait. Megpróbálok azonosulni azzal, ami a felszínen és azalatt sodródik. Az időtlenségben átengedem magam az idő sodrának.
Ősszel az erdei patakok a kedvenceim. A vízbe hullott, vagy a parton sorsukra váró levelek különös üzeneteket hordoznak számomra a kövektől vetett, szeszélyesen fodrozódó vízfelületekkel. Az őselemek találkoznak a szemem előtt. A tűz ilyenkor a lelkemből tévődik melléjük, hogy kilegyen a négy… Ki voltam éhezve rájuk. Szükségem volt a föld energiáira. A levegő ellazítására. A víz nyugtató csobogására. Ezek élesztették bennem a ragaszkodás tüzét. A természetben fotózásra is ki voltam éhezve. Gazdag anyaggal tértem meg. Alig vártam, hogy bemutathassam.
Érdekes a víz ilyen fotózása. Főleg rossz fényviszonyok között, amikor ha tetszik, ha nem hosszú záridőzni kell. Eleve úgy kell megválasztani a témát, hogy passzoljon mellé. Nem szeretem az unos-untalan elkent vizeket. És sokat kell lőni. Kiszámíthatatlan, hogy mit alakít az expozíció a valóságból. Különösen, ha csak egy kis szűk részletet ragadok ki az előttem terülő lehetőségekből. Az LCD meg sok mindent rejt is, csak a kép egészét lehet megítélni belőle. Az igazi izgalom ilyenkor a számítógépes feldolgozás. A nagy felbontású monitor addig láthatatlan világokat tár a szem elé. Így volt ez most is. Szép sorban mentem végig a képeken. Válogattam mi kerül a kukába, mi az, ami megérdemli az archiválást és a kidolgozást. Mi kerül más mappába textúrának, vagy egyéb újra hasznosításra. Az anyag vége felé fényképeztem egy témát. Így én is csak az addigi sok válogatás után jutottam el idáig. A meglepetés egy kép láttán döbbenetesen hatott. A szétkenődötten sodródó víz tetején bukdácsoló buborékok egyikéből egy arc tekint vissza rám. Én nem lehetettem, arcomat a gép takarta. Más nem volt mellettem. A Természet rajzolta oda véletlen kedvének játszi könnyedségével, vagy más erők üzentek így? Ezen töprengek azóta is, mert a kép (egy másikkal összemontázsolt változata) azonnal ki is került a tálcára.
De végül is mindegy, ha csak időlegesen megállásra és meditálásra késztet munka közben, már megvan a Sodródó Üzenetek egyik megfejtése. 
Épp kikerült a monitorra a kép, amikor beállított hozzám következő kiállítónk néhány részletet pontosítani a megvalósítással kapcsolatban. Egy papírra írt gondolatot adott át, hogy készítsek a képek elé egy táblát ennek. Meg volt nyitva egy program, de mikor elolvastam a sorokat, letettem a tálcára és megmutattam neki a képet. Megint az együtt rezgés valakivel…
“Miközben a látható világot figyelem, egyre jobban feltárul előttem egy láthatatlan világ…” (Somos Zsuzsa festőművész)
Neki (is) ajánlom az út utolsó motívumának két változatát. 
Az út képeinek bővebb válogatása
