Keresztutak

"A Keresztút
a hely ahol a szellemek
laknak
hogy belesuttogjanak
az utazók fülébe
és felhívják figyelmüket a sorsukra"

Jim Morrison (ford.: Hobó)

2008-ban készítettem egy fotót, ami tovább gondolásra ösztönzött. Össze is ütöttem egy cikket a FotóMozaikba, ami azonban inkább a kép fotográfiai körülményeiről szólt. Kedd éjjel elkerült az álom, ilyenkor a konyhába szoktam magam száműzni. TV-hez nem volt kedvem, megteltem egy rétestészta sorozat epizódjaival. A Jim Morrison kötetet vettem magamhoz, nem is értem miért, hiszen elő kellett bányásznom, nem volt kéznél. Abban találtam a fenti idézetet. Ez nagyban passzolt a cikkben is megemlített Tolkien és Robert Johnson-Eric Clapton vonatkozásaiban fellelhető spiritualitásra. Azóta motoz bennem a Keresztutak tovább boncolgatása. Kicsit szétnéztem a saját archívumomban, és két régebbi írásomban is találtam utalásokat a keresztezésekre. Ezekből ollózva, kicsit hozzá-, meg elvéve bonyolódom bele ismét a témakörbe. (Dőlt betűkkel az eredeti szövegek.)

Minden élet egy út, ami a leszületéstől a visszalényegülésig vezet. Nem feltétlen egyenes, de épp a kanyarjai tehetik változatossá, vagy akár egyedivé. A nekünk kiszabott utat sok másik keresztezi, és az a mi döntésünk, hogy melyikeken haladunk. Töretlenül előre, vagy tétován olykor kitérve a mellék- vagy tévutakra. Mennyit töprengünk a keresztutaknál, és rájövünk-e, hogy nem az egyenes van innen kijelölve nekünk, hanem az egyik oldalirány? De melyik? Döntéseinkből eredő hibáink legalább annyira alakítják a jellemünket, mint a helyes választások. A megtett kilométereket pedig nem csak a tettek, hanem az emberek is jelentőssé teszik. Akik meghatároztak egy-egy irányt, vagy csupán mély lenyomatot véstek az emlékezetünkként végig cipelt márványtáblára, értelmet adva a rögök taposásának. Csak ezekre akarok majd visszatekinteni. Ezek az emberek útjelzők, a kilométerkövek, melyek nem csak a megtett út hosszát jelölik, hanem annak tartalmát is. Ha sok olyant hagyhattam magam mögött, melyekre még úgy is szívesen emlékszem vissza, hogy már reményem sem lehet újra látnom őket, csak belső képi emlékezetem tárházából előidézve őket, tartalmas életet hagyhatok itt az örökösök emlékkönyveibe írva.
Némelyik mellett úgy mentem el, hogy épp csak egy pillantást vethettem rá, mégis olyan szakaszt jelölt, amire örökké vissza lehet gondolni. Ezek az elmulasztott, ám mégis édesen felsejlő álomködök a múlt homályos párájában. Több az, amelyiknek már az elérésekor érezhettem, bár hamar tovább kell haladnom mellőle, mégis az ott eltöltött idő egy életre szól.
Kövük súgta pillanatuk az időtlen térben kísért...

Nem olyan régen írtam valamelyik bejegyzésemben, a Harry Potterből idézve, hogy nem a képességeink határoznak meg, hanem a döntéseink. És ahogy fentebb arra utalok, hogy mennyire inkább jellemeznek a hibázásaink, az is döbbenetes, hogy azokat az embereket szeretjük igazán, akiket – még a velünk szemben elkövetett – hibázásaik ellenére is szeretni tudunk.

utunk során sok fontos mellett megyünk el úgy hogy nem is veszünk tudomást róla talán csak az elkövetkezendő vagy a másik dimenzióba kerülő életben
fájdalmat hiányérzetet talán majd ott kelt
de mit érez a vándor mikor éhesen nem szakíthat az út mellett pompázó fa gyümölcséből
mikor fáradtan nem pihenhet le az árnyat adó kertben
szomját nem olthatja a forrás hűsében
mi ad azoknak erőt akik elfogadják a sors útját és nem térnek le róla
bátorság vagy gyávaság inkább nem tudni mi várhat az emberre ha nem szalasztja el az adódó lehetőséget
de mit lehet tenni akkor ha a nem és az igen egyformán rossz válasz
a sors e az ha hallgatásba burkolózunk
hiba e vagy erény a szótlanság
takargathatjuk-e álszenteskedve életünk ballépéseit a ránk kiszabott sors porhanyóssá durrogtatott pokrócával

<<< >>>

El fog jőni az időm, számot is vethetnék akár, állok majd elébe, minek jönnie kell. Batyum a hátamon, benne az elhagyott kilométerek köveinek emlékrögei. Súlyuk eltérő, de értékük egy. Életem magammal cipelt, boldog súlyú csillámlapkái. Fényük mind kedves nekem. Az emlékek éltettek, s újakért léptem mindig tova, még akkor is, ha tudtam, nem marad már mit learatnom, soha. Sorsom egy, életre kelni, megélni és beleegyezőn nyugodni, ha érzem, vannak utak, nem az enyémek, s azokon is ott maradt a lábam nyoma.
Egyszer eljő majd mindenki ideje, és ebben már ők is poros lábú, fáradt vándorként tekinthetnek vissza megjárt útjaikra, hátrahagyott köveikre. Az ő vállaikat is húzzák majd a tövükben gyűjtött emlékek súlya. Számot is vethetnek majd, s ők is tudni fogják majd, melyek voltak a legfontosabbak, de vajon azok megtudják-e valaha, akiknek édes terhű emlékeivel együtt megyünk neki az Utolsó Átjárónak?

Nem vágyom még az elmúlásra, csak nyitott lélekkel tekintek elébe, mert tudom, nem az, hanem a megújulás vár. Nem rég hallottam egy gondolatot: akkor nyílik ki igazán a szemünk, amikor örökre lehúnyni készülünk. Ezt az időhatárt szeretném minél jobbal kitágítani.

mi marad meg bennünk amikor az út végén visszatekintünk a megtettre
enyhíti-e majd a sok megélt szép annak a fájdalmát ami kimaradt
okolhatunk-e valakit és valamit vagy bölcsen beérjük a megadatottal és ezek megőrzésével hajtjuk örökre nyugovóra fejünk még akkor is ha azt kell elfogadnunk hogy ennyi volt amit el lehetett érni javításra soha nem adatik meg az esély
mi marad itt belőlünk és mit vihetünk magunkkal
múlhat-e azon hogyan döntöttünk amikor a keresztutaknál megadatott az egyenestől való eltérés lehetősége
mi simítja el végleg a lelket ha nem csak az elmúlás

<<< >>>

A világ, melyre születni hivattunk adott, de nem biztos, hogy álmaink szerint épült. Ha kicsit alakítani is tudunk rajta a magunk kedvére, az jobbára csak illúzió. A törvények Istentől erednek, mi legfeljebb kikerüljük őket. Utunk viszont egy – csak másképp jutunk oda –, amit az azt szegélyező, magunk kiválasztotta, vagy nekünk rendeltetett kövek elfoszló porába vésett a megingathatatlan akaratú sors, még ha olykor keserű fintorral is…

Kicsit hosszúra nyúlt elmélkedésemet a cikk végső gondolatával zárom: A jármű nélküliség lélektelenséggel telíthetné a képet, de a sínek fényes vonalának játéka akár a lelkek útját is szimbolizálhatja. És egy szerencsés pillanatban találkozó lelkek kereszteződésénél nem nagyon lehet fontosabb az életünkben. Ehhez viszont hozzá kell tennem még egy Morrison strófát:

 

"– Mi az összeköttetés?

– Amikor két – végtelennek és egymást
kizárónak gondolt – mozdulat
találkozik egy
pillanatban

– Az időben?

– Igen."

(ford.: Hobó)

Bónusz: Palotai Misi, fészbúkos cimborám révén jutottam hozzá egy mesés linkhez, ami a YouTube-ra vezetett. Amellett meg találtam egy Crossroads-ot a Creammel, de elsősorban az oldie-kat, a R&B-t, a Creamet és Claptont kedvelőknek ajánlom. Nekik viszont csemege lesz... (42 évet fiatalodtam..., már akkor odavoltam ezért a számért, most meg hozzá néztem őket :)

Behatások

"A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok."

József Attila

Mostanában sok régi ismeretséget újítottam fel egy közösségi oldal segítségével, és sok újat találtam a blogvilágban. Egyiknek jobban örülök, mint a másiknak... Jó feleleveníteni régi eseményeket, és nagyon izgalmas új világokba bekukkantani. Raindrop színes, vidám és sokrétű oldalai, jazzapics fiatalos útkeresései, és folytathatnám a sort, nézzetek körül a kigyűjtésekben. Egy blog sarkall most írásra, feles kristina-é. Elsősorban az, ahogy a különféle művészeti ágak hogyan, milyen intenzíven hatnak az Ő alkotásaira.
Erről, a magam vetületéből tekintve már írtam egy régebbi bejegyzésemben, most – mintegy tisztelegve fk munkái előtt – egy régi, leporolt és sokak által ismert kép kapcsán egy másik oldalról, a tudatalatti azonosulásokról írnék.

1986-ban, sikereim kapujában készült a kép a Szigetközben, majd sok többi képemmel együtt ezzel is pályáztam a Nimród akkori országos természetfotó-pályázatán, a Találkozás a Természettel elnevezésűn. Első címe Egyedül az ágon volt. Az akkori zsűri tagja volt Mányoki Endre fotóesztéta, a hajdani FOTÓ egyik munkatársa. Az Ő feladata lett volna valamelyik FOTÓban értékelni a pályázatot. Ám Ő felhívott, és közölte velem, hogy nem erről, hanem a kiállítás kapcsán rólam és a képeimről akar írni. Talán kellett volna lenni bennem egy kis lelkiismeret furdalásnak, talán volt is, de valami egész más, sokkal magasabb szintű érzés annál több. (Ha valakit érdekel a teljes cikk, keresse a FOTÓ 1987/2 számát.) Én csak egy részét próbálom meg idézni – sajna a fejemből, az újság bekerült az MFSZ-hez beadott portfóliómba, és mivel felvettek, nem is kaptam vissza:

Legmegkapóbb képe a cinege (megbocsátottam neki, hogy lecinegézte a barázdabillegetőt) (...), akaratlanul József Attila gyönyörű sorai jutnak az eszembe: "A semmi ágán ül szivem"

Az előző rendszer ugyebár egész más képet festett az akkori tanuló ifjúság számára József Attiláról, és a "proletár költő" valahogy nem érdekelt. Elvoltam Villonnal, Withmannel, Shelley-vel és Jim Morrissonnal. A cikk kapcsán azonban azonnal kézbe vettem a József Attila összest, és neki álltam megkeresni a verset. Se címet, sem évszámot nem tudtam, csak az idézett sort. Először találomra lapozgattam a kötetet (mint egy novellást, amit úgy szeretek olvasni, hogy belelapozok, és amelyikbe belefutok, azt olvasom) és ha tetszett-ha nem bele kellett olvassak a versekbe. Aztán egyre jobban tetszett!!! És bele is szerettem, mire megtaláltam az egész verset (Reménytelenül). Azóta "Semmi ágán" címmel, így idézőjellel publikálom a képet.

Ehhez ugye más találta meg a fonódást a másik oldalról támadó ihlettel, de engem is ráébresztett arra, hogy egy csomó olyan behatás ér, amik az érzelmeimen keresztül hathatnak a képeimre. Ez volt az az időszak, amikortól kezdve igyekeztem ebből a szempontból is tudatosítani a képeim elkészültét. Bár azt is bevallom, hogy engem elsősorban a zene inspirál, de azt is tudom, hogy egy rakás olyan kép van az archívumomban, amit József Attila sorai ihlettek, hol tudatosan, hol "csupán" érzésből.

Azonban valamiről szeretnék még szólni. Nem titok ugye, hogy egy ideje tudatosan keresem a spirituális utakat. Amióta nyitottá váltam az égi jelekre, egyre jobban eltelít az a tudat, hogy sok azonos képet közvetítenek bizonyos embereknek, amik így-úgy a felszínre is kerülnek. És biztos azért, mert égetően fontos, hogy ezek az üzenetek arra alkalmas személyeken keresztül kerüljenek a köz felé érthető formában. Legyen az prófécia, film, könyv, zene, ne adj Isten fotó. Az utóbbi időben kezdtem el intenzíven írni, és nem egy írásomat visszaolvasva magam is meg tudok lepődni a gondolatmenetemen. Az utóbbi két év képeiben és egy diaporámájában meg nagyon is határozottan éreztem az égi vezetést és szándékot.

Ebben az évben megrendezésre kerül egy kiállításom, ami ezeknek az üzeneteknek a jegyében fogant. Az egyik kedvenc képemnek elkészültekor, 2008-ban ezt a címet adtam: A végtelen öröm tengere. 2009-ben a kezembe került egy Szepes Mária könyv. Egy bekezdésének a zárása világosította meg bennem a tudatalatti azonosulások tézisét. Nincs előttem a könyv, a címét sem tudom, csak a lényeget igyekszem a lehető legpontosabban felidézni:

... a napbárkából kiszállva jutunk el a végtelen öröm óceánjához.

A lelki gyönyör forró borzongása töltött el, és azóta is ha ránézek erre a képre, mert nemcsak a sorok jutnak az eszembe, hanem ennek a csodálatos embernek a világkincset érő hagyatéka, és az, ami ezt az egészet működteti és élteti.
 

Mesterek - Tanítványok (Idézetek és gondolatok)

Reggeli kávém mellett folytattam az éjszaka félretett Zarándoklatot, Coelho lebilincselő könyvét. Rögtön egy üzenettel találtam magam szemben, ami kicsit kapcsolódik a tegnapi bejegyzéshez.

Munkába jövet ekörül jártak a gondolataim, ezért idemásolom egy készülő könyvem egy részletét:

"A ’90-es évek elején Nagygyörgy Sándor elhívott magával fácándürgést fotózni, Hódmezővásárhely környékére. Hiába az addigra besepert számos díj, izgalommal vegyes várakozással néztem az út elé, amit még akkor is vállaltam, őszinte megbecsülésnek érezve, ha esetleg a „nagy művészt” kellett volna „kiszolgálnom”. A nagyoktól mindig lehet tanulni, még akkor is, ha nem mondanak semmit, elég a terepen látni őket. Hát, megláttam…

A hajnali rét melletti földúton vezettem óvatosan az ARO-t, mikor Sándor szólt, hogy álljak meg. Kerestem a madarakat, de szólt: „Tájat látok!”. Leszedte a Nikonról a madarászásra kihegyezett kályhacsövet, és a táskájában lévő sok objektív közül határozottan szedte elő a 200 mm-est. Gondosan feltekerte az állványra, majd kilépett a kocsiból. Céltudatosan belegázolt a harmatos fűbe, határozott irányban elment egy bizonyos pontig, középmagasra kinyitotta az állvány lábait, ráirányította a gépet a témájára, élességet állított, fényt mért, csatlakoztatta a kioldózsinórt és exponált, hármat, azonos expozícióval. Állam hangosan koppant, és egy életre megjegyeztem az etalont magamnak. Igen, ezt kell elsajátítani! Nem elég meglátni a témát, hanem rögtön érezni is kell a fotózás pontos helyszínét, a kellő gyújtótávolságot és a gép megfelelő magasságát."

Ez pedig az idézet a Zarándoklatból:

"A tanítvány nem tudja egy az egyben utánozni vezetője lépteit. Mivel mindenki a maga módján látja a világot, a maga módján éli meg a nehézségeit és a sikereit. Tanítani annyi, mint megmutatni a lehetőséget. Tanulni annyi, mint élni a lehetőséggel."

1991-ben voltam először és utoljára Sándorral együtt fotós úton. Mégis, elég volt, hogy egy életre szóló tanítást kapjak tőle. Azóta igyekszem ebben a szellemben megközelíteni a tájakat, amikben gyönyörűséget találok.
Megmutatta a lehetőséget, én meg igyekszem élni vele.
A mellékelt képet is az ebből fakadó alázattal igyekeztem elkészíteni.

(Kicsit bővebben Nagygyörgy Sándorról, és a hozzá való viszonyomról)

Kép: Légritmus, Majsapuszta - 2005

Mélypont

Pongyolán idézgetek, ezért nem jelezgetek...
Előbb Coelhot:
Minden jóhoz a rosszon keresztül vezet el az út.

Ez megfordítva is igaz.
A rosszhoz meg a jón át.

Hullámvasútban ülök.
A felröppenés katarzisát a mélybezuhanás gyomorkavarása követi.
Csak remélem, hogy a zuhanás ereje hamar tovalök a mélyből.

És bolyongok is.
A sötétekből a fények felé.
A rosszak fojtogató homályában a jók irányát keresem.
Szinte ennek az énemnek a tudatára ébredése óta...

Minél nagyobb fénytől fosztanak meg, vagy oltom én magam ki, mert hibázok, annál sötétebbnek érzem az űrt, ami egyszerre csak körülvesz.

Magamat idézve:
Az ember jellemét nem az erényei, hanem az elkövetett hibái alakítják. Az, hogyan tud belőlük tanulni.
Kunderából kiindulva:
Ami az életben csak egyszer történik meg, olyan, mintha meg sem történt volna.
Az számít tehát hibának, amit nemcsak egyszer követünk el?

A halmozott hibák kergetnek a sötétbe, vagy csak fizetek. A jóért? Előre, vagy utólag?
Ez aztán olyan mindegy...
Az a hiba, ha nem akarok kikecmeregni mélypontjaim gödreiből.
Ha az önsajnálat gyáva depressziójába menekülök.

Áldozatot kell hoznom!
Már megint, mint mindig.

Eric Clapton vall valahogy így az életrajzi könyvében:
Ahhoz, hogy megszerezhessek valamit, előbb meg kell tudni váljak tőle.
Ő aztán tudja. Saját bálványságát kellett lerombolnia ahhoz, hogy megtalálja magában azt a kifinomult művészt, akivé vált. És az embert...
Mennyivel egyszerűbb az én dolgom.

Elhagyottnak érzem magam. Nem emberek által.
Vannak kik körülvegyenek. Most én nem akarom őket.
Az angyalok hagytak magamra. Ha a démonok erősebbé válnak bennem, az az én hibám?
Az én sorozatosan elkövetett hibám?

A magány talán segít. A tudatosan felvállalt.
Tisztán látni. És talán utat is mutat. Felfelé.

A hasznos holmik a kedves holmik?
Ám némelyik visszahúz.
Az áldozat, amivel a megszereztem?
Vagy a kitüntetett törődés, hogy a magaménak maradhasson?

A kifelé út első lépése lehet, ha meg tudok válni tőlük?
Hogy újra az enyémek lehessenek?
Egyszer, valamikor, ha megint fényre tévedek.
A visszatért angyalok jóvoltából, vagy a saját akaraterőm által?
Mindegy, mert a kettő ugyanaz.

Ha még nem tettétek, olvassatok Coelhot! Mindet!
Kóstoljatok előbb bele:

http://www.citatum.hu/szerzo/Paulo_Coelho/
De ez olyan ám, mint egy szimfóniából csak egy-egy részletet meghallgatni.
Kezdjétek az Alkimistával! És hagyjátok utoljára a Tizenegy percet!

De jól jöttek volna 30 évvel ezelőtt...