Nosztalgia

Prágában sörözni???

Olyan, mint Cipruson, a langyos tengeri fövenyen, a mitológiai időkben Aphroditével szeretkezni...

Könyves

Mostanában kicsit csöndben voltam, és ennek az oka az illusztráció. Egy tabló hátteréhez vállaltam el egy elég használhatatlan panorámakép alapján a Könyves Kálmán Gimnázium homlokzatának a megrajzolását. Kicsit nagyobb lélegzetű lett a munka, mint előre gondoltam. Négy napig rontottam a szemem a számítógép előtt. A végeredményre azonban büszke vagyok, ezért is osztom meg Kedves Látogatóimmal...

Külvárosi túra

Úgy történt, hogy szombaton kiugortam a FEHOVA-ra. Mielőtt bárki elítélne (joggal), sietek hozzátenni, hogy csak azért, mert képeim voltak kiállítva, és kíváncsi voltam rájuk is meg az egész fotókiállításra. Mivel vándoroltatják, bízom benne, hogy valami szimpatikusabb helyre is elkerül. Baromi tömeg volt, hamar el is húztam. Hamarabb, mint kellett volna, még csak dél volt, nekem meg 3-tól volt programom a Ferencvárosban. Tanácstalanul elballagtam a HUNGEXPO-tól a villamos megállóig (aközben készült a kép Panni lányom IXUS-ával, nem akartam szerkót cipelni), pont jött a villamos, aztán a megérzéseimre hagyatkoztam. A Józsefvárosi pályaudvarnál jött az ihlet és leszálltam. Bolyongtam egyet a kisutcákban, nézelődtem, s ami elég volt a kis bugylinak, faragtam is vele egyet-egyet. Ebből lett aztán az a kép is, ami gyorsan fel is került az Attila bejegyzésében még csak ötletszinten elhangzó, azóta megvalósult galériába. Remélem, fotós barátaim élnek a meghívásommal, és töltögetik majd az albumot, s mindenki másnak meg tetszésére is válik majd. Egyelőre csak egy képet tettem fel, várom a meghívottak képeit, ne velem legyen tele...

Klikk a képre a nagyméretért!!! (Utólag lomozva, 2010. augusztus 18-án.)

Az időben

A minap álmomban olyan valakik, akiknek – úgy éreztem – hatalmukban állhat, feltettek egy kérdést: Akarom-e tudni, mennyi van még hátra? Még álmomban is nemmel válaszoltam.

Jó-e az, ha tudom? Nem olyan ez, mint egy izgalmas történetnek előre tudni a végét? Vagy egy fináléra épülő szimfóniának csak a végét hallanánk? Tisztában lennék egy intervallummal, és lehet, hogy fenekestől felborulna minden. Olyan dolgokat végeznék be, amit lehet, hogy nem is kéne, és olyanokat hagynék ki, amiket kár lenne. Vagy, főleg ha rövid az időm, elmenne azzal, hogy megoldjam annak a problémáját, hogy ne hagyjak szeretteimre anyagi és egyéb terheket?

Azt hiszem a sorsban az a legjobb, hogy a Nagy Regényíró tudja csak a cselekmény teljes folyamát. Mi olvasók, meg átengedjük magunkat a történéseknek, vele együtt sodródunk a megoldás felé, lépten-nyomon kellemes, vagy kellemetlen meglepetésekkel szembesülve. Minden a végén dől el. Akkor tudunk azonosulni a Szerző valós szándékaival. Ha tetszett a könyv, újra olvashatjuk, és immár ismerve a végkifejletet, tudunk a finomságokra koncentrálni, azokból okulni. Így kereshetjük tovább az új könyveket, amiknek a főszereplőivel úgyis azonosulnunk kell.

Nem akarom tudni. Nem akarok az idő foglyaként vergődni a vég tudatának rácsai között. (Csak ha valami elkerülhetetlen véggel állok szemben.) Szeretem ezt a zeg-zugos ösvényt, amit az Életnek nevezünk. Néha sűrű erdőben vergődök, néha nehéz hegyre kapaszkodok fel, ahonnan összetört lélekkel zuhanok a mélybe. De megfürdök a napsütötte, virágos rétek szerelemillatában, és elmerülök a város színes forgatagában ugyanúgy, mint a Természet puha csendjében. Nem szeretem a hosszú egyenes utakat. A kanyar mögött, elérhető távolságban várhat valami meglepetés. Van miért előre haladnom. A hosszú egyenes elriaszthat, megállásra késztethet, főleg, ha nem is látni, mi van a végén. A kanyarok lerövidítik az utakat, mégha ez ellentmondásosan is hangzik. A kanyargós úton jobban érvényesül az "itt és most" tétele. És sosem arra gondolok, hogy az Átjáró vár, de ha az, ez is az élettel jár. Azon is majd át kell keljek.

Egyik bejegyzésemben azt írtam: Az idő nem előlünk fut, velünk együtt halad. Néha kiszállok belőle. Kivűlállóként próbálom nézni azt a vonatot, amiben száguldunk kiindulási pontunktól a végcélig. Arcokat ragadok ki magamnak, vagy a magamét szemlélem mások lelkével. Bámulok az időn. Az állandón és a mégis változón. A szubjektíven. Mert a teknős béka 200 éve ugyanannyi, mint egy vörösbegynek a 2. A száguldó rakéta meg lomha csiga a fényhez képest. Időnket csak mi mérhetjük, hogy aztán megfelelően el tudjunk számolni vele, amikor megkérdezik: Hogyan használtad ki???

A fény felé - Zebegény, 2007 (1 pillanat az 55-ből)
Időben - Óbuda, 2004

Lebegés

Ki ne szeretett volna már bakszakáll, vagy pitypang termésként sodródni a levegőben az ismeretlenbe? Virágporként rábízni magát a véletlenre, hátha egy befogadó bibére talál a sors szelének jóvoltából. Ilyenkor tavasszal a zsendülő kikelet óhatatlanul átragad ránk is, a Természet hajdanvolt gyermekeire. Lelkünk a cinkékkel együtt nyitja a kéket, a virágokkal együtt akarunk mi is szépségre, csalogatásra nyílni. Az örök megújulásra. Az egyre melegebben sugárzó napból töltjük fel a lelkünkben télen pislákolásra ítéltetett fényt. Keressük a kiutat a négy fal közül, vissza Földanya kebelére. Fejünket avarszagú dombjaira hajtva érezni a szülőotthon puha melegét. Hagyni, hogy levegőkarjával simítsa el bőrünk ideges borzulásait. Hallani akarjuk dúdoló szavát a kövek nyelvére lefordítva. Lebegni akarunk a boldog tudattalanság üdvözülésében, sodródni az időben, átengedve magunkat a szépnek. A bennünket körülvevő világ acsarkodó, eszelősen rohangászó részéből a szebbiknek, az élhetőnek. Ez a tavasz, az új és a megújuló érzések évszaka.
Szárnyaljunk együtt vele...

Intuíciók

Ma a fészbúkon kértek tőlem egy régi képet, s miközben kerestem, ezt is megtaláltam. Addigra már ért egy-egy behatás, innen-onnan. Az egyik oldalról a metafizikai síkra terelt realitás, máshonnan a rossz emlékeken való túl lépésből fakadó felszabadulás. Kaptam egy érdekes, és kellemesen érintő elemzést, és megajándékoztak a szép időkre való emlékezés édes ízével. Egy új oldalról pedig a régi idők szép oldalának a fontosságáról kaptam jelzést. Úgy döntöttem, ezeket az intuíciókat sugallók megérdemlik ezt a leporolt, régi, ám nekem mégis kedves képet... ha már egyszer itt a Tavasz :)

Csizma az asztalon...

Tegye fel a kezét, aki mán látott ilyet! Mert Shámival egyetemben először csak meregettük és törölgettük a szemünket, hogy tényleg jól látunk-e? Szóval kicsit vidékinek éreztük magunkat, aztán csak röhögtünk, meg bámultunk, meg csodálkoztunk is. Az ötlet ugyanis zseniális, bár becsülöm a bent ülők bátorságát. Szívesen megnézném azért a járgány úszótestét... Mindenesetre remek a tervezés, hogy nem látni belőle semmit. Így tényleg olyan elsőre, mintha egy busz eltévedt volna. Szóval nem kell semmin sem meglepődnünk, bármi megeshet. Ha valaki repülőn utazik, ne csodálkozzék hát, ha vitorla nélküli hajó fog elsüvíteni a közelében, és az se, akit az M7-esen egy szárny nélküli F-16-os fog megelőzni. Még a fából is lehet vaskarika, nem? A fakarikát fel kell vinni a padlásra. Megvárni, míg jó szúvas lesz, aztán már csak szút kell kiirtani belőle :)
Favicc mentes, szép hetet mindenkinek!!!

Későbbi kiegészítés:
Isten bizony, nem hittem volna, hogy kétéltűről van szó, de yeti can jóvoltából erre is van bizonyíték:
http://index.hu/video/2009/09/22/jezus_tours

Keresztutak

"A Keresztút
a hely ahol a szellemek
laknak
hogy belesuttogjanak
az utazók fülébe
és felhívják figyelmüket a sorsukra"

Jim Morrison (ford.: Hobó)

2008-ban készítettem egy fotót, ami tovább gondolásra ösztönzött. Össze is ütöttem egy cikket a FotóMozaikba, ami azonban inkább a kép fotográfiai körülményeiről szólt. Kedd éjjel elkerült az álom, ilyenkor a konyhába szoktam magam száműzni. TV-hez nem volt kedvem, megteltem egy rétestészta sorozat epizódjaival. A Jim Morrison kötetet vettem magamhoz, nem is értem miért, hiszen elő kellett bányásznom, nem volt kéznél. Abban találtam a fenti idézetet. Ez nagyban passzolt a cikkben is megemlített Tolkien és Robert Johnson-Eric Clapton vonatkozásaiban fellelhető spiritualitásra. Azóta motoz bennem a Keresztutak tovább boncolgatása. Kicsit szétnéztem a saját archívumomban, és két régebbi írásomban is találtam utalásokat a keresztezésekre. Ezekből ollózva, kicsit hozzá-, meg elvéve bonyolódom bele ismét a témakörbe. (Dőlt betűkkel az eredeti szövegek.)

Minden élet egy út, ami a leszületéstől a visszalényegülésig vezet. Nem feltétlen egyenes, de épp a kanyarjai tehetik változatossá, vagy akár egyedivé. A nekünk kiszabott utat sok másik keresztezi, és az a mi döntésünk, hogy melyikeken haladunk. Töretlenül előre, vagy tétován olykor kitérve a mellék- vagy tévutakra. Mennyit töprengünk a keresztutaknál, és rájövünk-e, hogy nem az egyenes van innen kijelölve nekünk, hanem az egyik oldalirány? De melyik? Döntéseinkből eredő hibáink legalább annyira alakítják a jellemünket, mint a helyes választások. A megtett kilométereket pedig nem csak a tettek, hanem az emberek is jelentőssé teszik. Akik meghatároztak egy-egy irányt, vagy csupán mély lenyomatot véstek az emlékezetünkként végig cipelt márványtáblára, értelmet adva a rögök taposásának. Csak ezekre akarok majd visszatekinteni. Ezek az emberek útjelzők, a kilométerkövek, melyek nem csak a megtett út hosszát jelölik, hanem annak tartalmát is. Ha sok olyant hagyhattam magam mögött, melyekre még úgy is szívesen emlékszem vissza, hogy már reményem sem lehet újra látnom őket, csak belső képi emlékezetem tárházából előidézve őket, tartalmas életet hagyhatok itt az örökösök emlékkönyveibe írva.
Némelyik mellett úgy mentem el, hogy épp csak egy pillantást vethettem rá, mégis olyan szakaszt jelölt, amire örökké vissza lehet gondolni. Ezek az elmulasztott, ám mégis édesen felsejlő álomködök a múlt homályos párájában. Több az, amelyiknek már az elérésekor érezhettem, bár hamar tovább kell haladnom mellőle, mégis az ott eltöltött idő egy életre szól.
Kövük súgta pillanatuk az időtlen térben kísért...

Nem olyan régen írtam valamelyik bejegyzésemben, a Harry Potterből idézve, hogy nem a képességeink határoznak meg, hanem a döntéseink. És ahogy fentebb arra utalok, hogy mennyire inkább jellemeznek a hibázásaink, az is döbbenetes, hogy azokat az embereket szeretjük igazán, akiket – még a velünk szemben elkövetett – hibázásaik ellenére is szeretni tudunk.

utunk során sok fontos mellett megyünk el úgy hogy nem is veszünk tudomást róla talán csak az elkövetkezendő vagy a másik dimenzióba kerülő életben
fájdalmat hiányérzetet talán majd ott kelt
de mit érez a vándor mikor éhesen nem szakíthat az út mellett pompázó fa gyümölcséből
mikor fáradtan nem pihenhet le az árnyat adó kertben
szomját nem olthatja a forrás hűsében
mi ad azoknak erőt akik elfogadják a sors útját és nem térnek le róla
bátorság vagy gyávaság inkább nem tudni mi várhat az emberre ha nem szalasztja el az adódó lehetőséget
de mit lehet tenni akkor ha a nem és az igen egyformán rossz válasz
a sors e az ha hallgatásba burkolózunk
hiba e vagy erény a szótlanság
takargathatjuk-e álszenteskedve életünk ballépéseit a ránk kiszabott sors porhanyóssá durrogtatott pokrócával

<<< >>>

El fog jőni az időm, számot is vethetnék akár, állok majd elébe, minek jönnie kell. Batyum a hátamon, benne az elhagyott kilométerek köveinek emlékrögei. Súlyuk eltérő, de értékük egy. Életem magammal cipelt, boldog súlyú csillámlapkái. Fényük mind kedves nekem. Az emlékek éltettek, s újakért léptem mindig tova, még akkor is, ha tudtam, nem marad már mit learatnom, soha. Sorsom egy, életre kelni, megélni és beleegyezőn nyugodni, ha érzem, vannak utak, nem az enyémek, s azokon is ott maradt a lábam nyoma.
Egyszer eljő majd mindenki ideje, és ebben már ők is poros lábú, fáradt vándorként tekinthetnek vissza megjárt útjaikra, hátrahagyott köveikre. Az ő vállaikat is húzzák majd a tövükben gyűjtött emlékek súlya. Számot is vethetnek majd, s ők is tudni fogják majd, melyek voltak a legfontosabbak, de vajon azok megtudják-e valaha, akiknek édes terhű emlékeivel együtt megyünk neki az Utolsó Átjárónak?

Nem vágyom még az elmúlásra, csak nyitott lélekkel tekintek elébe, mert tudom, nem az, hanem a megújulás vár. Nem rég hallottam egy gondolatot: akkor nyílik ki igazán a szemünk, amikor örökre lehúnyni készülünk. Ezt az időhatárt szeretném minél jobbal kitágítani.

mi marad meg bennünk amikor az út végén visszatekintünk a megtettre
enyhíti-e majd a sok megélt szép annak a fájdalmát ami kimaradt
okolhatunk-e valakit és valamit vagy bölcsen beérjük a megadatottal és ezek megőrzésével hajtjuk örökre nyugovóra fejünk még akkor is ha azt kell elfogadnunk hogy ennyi volt amit el lehetett érni javításra soha nem adatik meg az esély
mi marad itt belőlünk és mit vihetünk magunkkal
múlhat-e azon hogyan döntöttünk amikor a keresztutaknál megadatott az egyenestől való eltérés lehetősége
mi simítja el végleg a lelket ha nem csak az elmúlás

<<< >>>

A világ, melyre születni hivattunk adott, de nem biztos, hogy álmaink szerint épült. Ha kicsit alakítani is tudunk rajta a magunk kedvére, az jobbára csak illúzió. A törvények Istentől erednek, mi legfeljebb kikerüljük őket. Utunk viszont egy – csak másképp jutunk oda –, amit az azt szegélyező, magunk kiválasztotta, vagy nekünk rendeltetett kövek elfoszló porába vésett a megingathatatlan akaratú sors, még ha olykor keserű fintorral is…

Kicsit hosszúra nyúlt elmélkedésemet a cikk végső gondolatával zárom: A jármű nélküliség lélektelenséggel telíthetné a képet, de a sínek fényes vonalának játéka akár a lelkek útját is szimbolizálhatja. És egy szerencsés pillanatban találkozó lelkek kereszteződésénél nem nagyon lehet fontosabb az életünkben. Ehhez viszont hozzá kell tennem még egy Morrison strófát:

 

"– Mi az összeköttetés?

– Amikor két – végtelennek és egymást
kizárónak gondolt – mozdulat
találkozik egy
pillanatban

– Az időben?

– Igen."

(ford.: Hobó)

Bónusz: Palotai Misi, fészbúkos cimborám révén jutottam hozzá egy mesés linkhez, ami a YouTube-ra vezetett. Amellett meg találtam egy Crossroads-ot a Creammel, de elsősorban az oldie-kat, a R&B-t, a Creamet és Claptont kedvelőknek ajánlom. Nekik viszont csemege lesz... (42 évet fiatalodtam..., már akkor odavoltam ezért a számért, most meg hozzá néztem őket :)

Blognap

Bezony ám, én is betöltöttem ma az 1 évet ezen a szent helyen. Bár be kell valljam, nem ez az első ilyen próbálkozásom. 2008-ban volt egy hirtelen felindulásból elkövetett kezdeményem egy másik szolgáltatónál. Aztán eluntam, mert a Fiamon, Lányom barátján és Mizón kívül nem igazán voltak izgalmas látogatóim, és a blogismerettségek is nagyon gyéren csordogáltak, meg az életem is bonyolulttá vált. Töröltem negyvenegynéhány nap után, és úgy gondoltam, a fene, aki ilyen időrabló dolgokba fektessen energiát.
Aztán tavaly Gyöngyi elküldte a blogcímét és a Blogger világa megtetszett. Azóta itt mutogatom a képeimet és bombázgatom az olvasókat az agymenéseimmel. A kezdeti belendülést újra lelassította az életem tovább bonyolódása, a Moloch-kal vívott szélmalomharc, és egy Kedves Ismerős által a nyakamba zúdított töménytelen tennivaló (ez nem panasz!!!).

Ennek az évnek azonban úgy mentem neki, hogy nem akarom hanyagolni ezt az oldalt. Nem is elsősorban magam miatt, hanem azok miatt a – egyre jobban szaporodó – olvasók miatt, akik rendszeresen idelátogatnak. Olyanok is, akik nem nevezik meg magukat a sidebar-on, de azért morcosan felhívnak, vagy dobnak egy mélt, ha sokáig csendben vagyok. Ezt érzem a legfontosabbnak. Aranyos emberekkel tartani a kapcsolatot, belelátni a mindennapjaikba, örömeikbe-kínjaikba, ízeikbe-képeikbe, gondolataikba-lelkükbe. Nagyot tárult a világ előttem Általatok. (Tényleg megfelelhetek a fejlécre firkantott mondatnak :) A már ismert "blogcimbik" (from Mizó) mellé egy csomó újra nyílt ki a szemem. Friss, fiatal képekre és alkotószellemiségekre, bűbáj íz-, képvadász és publikász hölgyekre, figyelemre méltó jellemekre.

Szeretek mindenkit (ezért nem is emelek ki senkit :), aki idevetődik, és akikhez én is ellátogatok. Ma esti 3 (vagy 6?) decimet a Polgári Körben Veletek együtt gurítom le, mindannyiótok egészségére!
B(l)ogozzuk tovább együtt az élet kis és nagy kérdéseit!!!

Ui.: Az éjjel gyönyörűséges módon kimúlt a tél. Sokáig bámultam az ablakból. Fotózni is lett volna kedvem, de a nőcik rossz néven vették volna, ha ezért felriasztom őket édes álmukból. De megérdemel a ravatalára egy másik képet, mi meg már tényleg a tavaszt!!!

A lélek szabadsága

Tarthatsz rabságban madarat, etetheted is, becézheted is, akár meg is gyógyíthatod, ám amint lehet, kiröppen az ablakodon, nem törődve azzal, hogy űrt hagy-e a lelkedben, talán újra megsérül, talán éhezni, fázni is fog, veszély is leselkedhet parányi életére, akkor is a szabadságot fogja keresni, a korlátlan szárnyalást az ég végtelen kékje alatt, mert erre teremtődött, a lélek szabadsága nélkül kalitba zárt testet őrzünk énünk zárt ablakú falai között, s még e testet is csak közös akarattal birtokolhatjuk, a teljes egyenjog íratlan törvényeit követve, hogy ne kihasználás, megalázás legyen a vágy kergetése, a lélek rabságban tartása a teremtés elleni vétek, mert az elengedés elfogadása az élet állandó megújulásának magasabb szintű megértése.

Kedves Hölgyeim!

Nem tudok választani a virágaim közül erre a napra Nektek. Így a tavasz reményét kívánom a szívetekbe-lelketekbe, és azt hogy minden nap Nőnap legyen az elkövetkezendőkben (is) a számotokra.
Egy virágot nem tudok választani, de egy egész csokorra valót igen. Nézzétek, hallgassátok örömmel (pasik is megtehetik)!

Utazók

Egy barátom vadászott le egy osztályfalra firkantott idézetet tablófotózás közben. Sajnos a szerző nem maradt meg az emlékezetében, de annyira jó, hogy ezt a képet ezzel szeretném kommentálni:
 "Az igazi utazónak nincs csomagja."

Terebess Gábor

Közben egy fészbukos ösmerős a szerzőt is megtalálta. Lám, Zotyó barátom az idézetre sem emlékezett pontosan, de az is lehet, hogy én vagyok a bűnös :)
Napos hétvégét Mindenkinek!

Nyomot hagyni...

Valahol egyszer azt írtam, talán Magyar Feri barátom nekrológjában, hogy a távozás sosem a távozónak nehéz. Ha úgy érezzük, megtettünk mindent, amit kiszabtak ránk az út kezdetekor, és nem hagyunk hátra elrendezetlen dolgokat szeretteinkre, könnyű szívvel tekinthetünk az Átjáró túloldalán minket váró új élet felé. Számot vetünk, mert a megjárt út tapasztalatai megajándékoznak a bölcsességgel, és ráébredünk: már nincs több teendőnk, mint felkészülni a megújulásra. Félelmünk egy lehet: hagyunk-e olyan nyomot utunk porában, amit nem fúj szét a feledés könyörtelen szele? Ez különösen az alkotót foglalkoztatja, hiszen megszállottságának egyik mozgatórugója – az önkifejezésen felül – a kitörölhetetlen emlék hátrahagyása, lehetőleg minél szélesebb körben és hosszabb ideig. Talán nehéz elfogadni, de az igazi érték általában nem a jelenben válik azzá. Szezonális jellegű művészi (vagy akár emberi) érték volt-van-lesz. Minden kornak megvoltak az összes alkotási területen fellelhető művészei. Az igaziak által teremtett művek azonban időtlenek. Átívelnek az emberiség korszakain. A jelenben keresett sikert a jólét utáni vágy hajszolja. Az anyagi szempontú alkotás azonban a prostitúció egy formája. Az önkifejezést nem lehet Moloch szolgálatába állítani, mert akkor nem önmagunknak, hanem a fizetőképes keresletnek kell megfelelni. Lehet ez is pillanatnyilag értékes, mert kiszolgál egyfajta igényt a fogyasztók felé is, de a fogyasztói szokások a korral változnak. A lélek igazi gyönyörét kereső művek azonban minden korban megtalálják a gyönyörre vágyó lelkeket. Túlélnek, amíg az emberiség is túl tudja élni önmagát. Sokat látott sírfelirat: az hal meg igazán, akit elfelednek. Ez a művekre hatványozottan igaz. És a művekben tovább él az emberiség emlékezetében az alkotó is...
Nem készülök menni, bár elég régóta elfogadtam, hogy egyszer majd kell. Még van dolgom ebben az életemben és szeretteimre sem hagyhatok lelki, és egyéb terhet. A hirtelen távozásnak ez a legszörnyűbb oldala. Nem vagyunk rá felkészülve. Megrendít bennünket a befejezetlen életmű, elkeseríthet a kényszerűségből átvállalt teher. Ha siratunk valakit, nézzünk önmagunkba, valójában kit siratunk? Nem-e magunkat? Hiszen tőlünk vettek el valamit. Ha elhagy a szerelem, akkor is sírunk. A magunk nyomorúságán, már nem szeretnek. Nekünk kell szeretni, feltétel nélkül! És akkor nincs min sírnunk, mert akit a szeretetünkkel elengedtünk – akár egy új életbe, akár egy új szerelembe – új öröme felé tart. És ha valóban Őt szeretjük, nem általa magunkat, csak ez lehet fontos.

Nem foglalkoztat, hogy hagyok-e a képeimmel tartós nyomot, csak egyszerűen néha adódik, hogy lenyomatként testem árnyát is beleexponáljam a kép fényei közé. Szeretettel tekintek a körös-körül lévő világra. Megtaláltam egy fonalat, amit felvettem és tovább fonom. Ha jól tettem a dolgom, lesz ki megtalálja e fonál hátrahagyott végét és folytatja a ki tudja mióta tartó és talán sosem véget nem érő fonást. Még anyag vagyok, csak árnyat vethetek, állhatok bármekkora fényben. Lelkem akkor nőhet fel e fényig, ha anyagtalanná válok. Ám erről már nem fogok tudni. Legalább is ezzel a tudatommal nem, de hiszen nem is ez számít...

A mai naphoz

Örülni kéne, hiszen elhagytuk a téli hónapokat, a teleholddal beköszöntött a március, meg a szép idő is, még ha most nem is igazán lehet tartós, de az ígéret benne van. Mégis, van akinek az új hónap szomorúságot lopott a szívébe, ami beárnyékolja a madárdallal átszőtt tavaszias fényeket. Az élet könyörtelen ostorcsapásait legalább olyan nehéz elviselni – majd ráébredni arra, minek mi is a célja, és talán elfogadni –, mint egy olyan hírhez hozzászólni, ami közvetlenül nem érint.

Néhol találkoztam már a blognévvel és a hozzá tartozó miegyébbel, ma azonban szembesültem a valós személlyel, aki itt hagyott – eddig azt hittem, csak Benneteket, ám az egész fotóstársadalmat is. A mai nap azzal telt, hogy jobban utána böngésztem a háttereknek. Ha valaki egész életében csak annyit tesz, hogy áldozatos munkájával egy fotótörténelmi kiállítást alapoz meg valaki másnak az életművéből, mert egyedül az iránta, munkássága iránt érzett alázat vezérli, az sosem hal meg. Hiszen velünk marad azáltal, amit létrehozott. És Veletek marad azáltal, amit kaphattatok tőle, személyesen. Ezt őrizzétek meg! Tanuljatok tőle és vigyétek tovább az Ő szellemiségét a saját képeitekben, gondolataitokban, s ha úgy adódik, tanácsaitokban, tanításaitokban.

Olyan képemet érzem itt most alkalmas kiegészítésnek, amit fájó szívvel kellett kihagynom tavalyi kiállításomból, mert nem tudott sehová sem beilleszkedni. Lám ezért, most van itt a szerepe...

Engedjük el a lelkét, hogy a szelleme velünk maradhasson!