Döntők előtt világító tejszínhabokról és egyebekről

Régen írtam, de egy kicsit lefoglalt ez-az, főleg a hétköznapjaimat, hétvégén meg nem igazán szeretek gép elé ülni, eleget teszem a többi napon. Kicsit azért fotózgattam is, így lesz mivel illusztrálnom rövid bejegyzésemet.
Lassan egy hete, hogy a hollandok igazi örömmel leptek meg, és hazaküldték a meglehetősen öntelt szambacsapatot, amely leginkább bájgúnárjuk nevének felelt meg. Le is ugortam nagy vígságomban a meccs után egy körre a Fő térre. Buli készült, megnézni mi lesz az, hát nem fogott meg, hogy kivárjam, inkább a Polgár felé vettem az utat, és végre alakkal fényképezhettem azt az utca részletet, amire már régóta fájt a fogam. Nem tudtam az esti meccsen kinek szurkolni. Az uruk, meg a ghánaiak is szimpatikusak voltak. Ám, mielőtt belemélyedhettem volna a meccsbe, Fagyöngy hívott, hogy látom-e a “világító tejszínhabokat”. Bizony nem láttam őket, pedig elég jó a periferiális látásom, bele is esett ebbe a szögbe az erkély előtti látvány. Viszont tényleg gyönyörű volt, így átmenetileg a fotósszenvedély vett rajtam erőt.
 
Sajnáltam a ghánaiakat, ugyanakkor örültem Forlánéknak. Az egyetlen szimpatikus dél-amerikai csapat volt, Forlán pedig a magasan a leszimpibb fickó számomra az egész VB-n (talán még a spanyol Piquét). Szeretném, ha megnyernék a bronzot, megérdemelnék, miként a németek is, főleg az argentinok elpáholásáért. Jó volt látni a színészkedő kisembert tényleg összemenni.
Szóval a szombat focilázban telt, bár az estinek már nem igazán volt tétje, lefutottnak tűnt előre, az is lett.
Vasárnap lébec volt, meg Csillagközizés, de végre délután tudtam időpontot egyeztetni a tízhuszonkettő tulajával, így át is zötyögtem Zuglóba. Az odaútból, meg egy ki ligeti sétából lett is néhány kép.
 
Hazafelé meg olyan szépek kezdtek lenni a fények, hogy eggyel előbb le is szálltam. Előbb egy lámpa mutatta meg két arcát, utóbb a hídon gyönyörködtem a Nagy Falu és a Folyó harmóniájában.

Kedden elsirattam az urukat, de a hollandok nem véletlenül adták az útlevelet oda a braziloknak. Nehezen aludtam el, aztán éjfél felé kinéztem az erkélyre, és bizony összeraktam az állványt. Ezért szeretem a a nagy városokat. Fényeik izgalmasan festik meg az alacsonyan úszó felhőket. 

Másnap aztán a spanyolok végre igazi ellenféllel kerültek szembe és meg is mutattak valamit abból, amit eddig gondosan pihentettek. A VB előtt spanyol-holland döntőt jósoltam. Bár másban is így tudnék. Megint azt mondom, győzzön a jobb! A régi holland focit nagyon szerettem, bár ez a csapat már messze nem az, végre vihetnének már aranyat a két ezüst mellé, a spanyolok meg tényleg nagyon jók, annak meg kell mutatkozni vasárnap. Ha nem, nem érdemlik meg az első aranyukat. Európai magyarként illene holnap a németeknek szurkolnom, és félek, fognak is győzni… nagyon fogom sajnálni az uruguayiakat.
Aki szereti a focit, jó szurkolást, nyerjenek azok a csapatok, akiket szeret! Aki meg nem, az töltse kedvére örömben a hétvégét!
Jövő héten nem nagyon leszek gép közelben, talán csak a bejegyzéseket fogom tudni átfutni. Bár szabira zavartak, nem pihenéssel, munkával telik az idő, csak nem a megszokott helyen.

Vasárnapi vízjelek

Munka várt a “pihenőnapon”. Egy Kedves Barátom új honlapját tervezgettük, rakosgattuk össze. Időre kellett mennem, de elég korán kisütötte a szememből az álmot a nap. A család nő tagjait ez nem zavarta, ők aludtak édesdeden. Ez az én mozgásteremet viszont erőteljesen tudja korlátozni. A kávé után összeszedtem magam, felkaptam a fotócuccot és elindultam valamerre. Ilyenkor nincs célom, míg döntési helyzetbe kerülök az elindulási irány okán, addigra meg is jön az ihlet. Lusta voltam felkutyagolni a hídra a villamoshoz, a HÉV-nél maradtam. Az áradó Dunához nem volt kedvem, erősen befolyásoltak az északi események, de rábíztam magam a véletlenre, mi adódik. A Komjádi uszodánál kipillantottam a Duna felé és a HÉV töltés oldalában csinos pipacsfoltok vigyorogtak rám vissza. Le is szálltam a Margit-hídnál, és elindultam visszafelé. Bármennyire is igyekeztem nem tudomást venni a folyó kényszerű vízbőségéről, azért a látvány túl erőszakosan tolakodott a szemembe. De most nem így érdekelt. Valami mást akartam. Elértem a viruló természetű partszakaszhoz és fokozatosan közelítve találtam meg a képet…

Túlparton/Kusza lebegés/Oltalom

Visszaballagtam a Kolossy térig. Kicsit el is szaladt az idő, de még mindig volt időm bőven a megbeszéltig. Nem baj, majd a Batthyányn kitalálom. Felmentem a villamos megállóba, hogy megyek vele valameddig, aztán majd meglátom. Az meg az orrom előtt húzott ki, másik meg sehol. Akkor séta valameddig, jött az ötlet. A rakpart tele volt a korai óra ellenére bámészkodókkal, fotózókkal és fotózkodókkal. Nagyon nem akartam beállni sorba, inkább a kész Mátyás templom vonzott a Szilágyi Dezső tér környékéről. Meglepetéssel vegyes meleg érzésekkel fedeztem fel a 2006. augusztus 20-i vihar áldozatainak emlékére állított festett fafaragást (erről később), aztán eszembe jutottak a Bódva áldozatai és csak került néhány dunai vízjel is a memóriakártyára.

Halmazok/Nézőpontok/Örökségek

Ahogy tudunk segítsünk, ha máshogy nem fohásszal, együttérzéssel a szerencsétlenül jártakon, rájuk gondolj, mikor a képeket nézed, még az is segít…

Vízjelzés (Képek: 2010. június 6.)

Rendezett kuszaság

Ezt a hétvégét ellébecoltam.
Nagyon nem engedhetem meg magamnak. Volna mit dolgoznom a saját céljaim érdekében. Mostanában azonban ezt jobbára másokért teszem, ráadásul kicsit vesztesként, nem minden esetben a saját anyagi felépülésem javára...

Mégis. Azt mondtam magamnak, kicsit eressz ki!

Szép idő volt, remek fotózós fényekkel. Viszketett is az ujjam rendesen szombaton, míg az ebéd főzés rám testált teendőivel voltam elfoglalva. A gondolataim kint jártak, valahol a terepen, csak nem tudtam hova kéne mennem, mire elér a délután? Ja, az FTN-re is el kellett kezdeni a továbbjutott képek nagy állományainak a feltöltését. Lányom is bekavart egy kicsit. Szakvizsgáira készül, az ő és néhány kollégája friss munkáit kellett volna fotózni. Hová is tervezem a délutánt?

Az utolsó pillanatban aztán le is fújta az akciót, mondván: sehol sem tart senki.
Akkor már csak megvártam, míg haza esik. Jól esik neki, ha valakivel azonnal el tudja csacsogni az eseményeket a családból. Az anyja a telkén élte ki földműves hajlamait. A bátyja sem bitorolja már a szobája jobbik felét. Csak én maradtam a családból erre a hétvégére, aki azonnal meg tudja hallgatni.
Így aztán a délutánra tervezett fotózás helyett le is tudtam a szombatot egy laza kocogással felérő távgyaloglással az Óbudai-szigeten.

Aludni viszont nem tudtam, így a vasárnap kora hajnali ébredés helyett a 9-es misére invitáló harang emelt vissza a hétvége hétköznapi unalmas valóságába.
Akkor legyen villás reggeli, döntöttünk a lánnyal. Az meg kívánt valami tisztességes folyadékot.

Délig jól elvoltam Polgárban. Délután F-1, alig tettem valamit és a Nap már megint a leszálló ág felé vette az irányt. Mivel az uralkodó bolygóm, az én lelkem is követte az útját, aminek egyáltalán nem örültem. Főleg a kiváltó okok miatt. De ebbe most had ne bonyolódjak bele, ahogy ezt mostanában Valaki elég sokat kéri tőlem.

Ahogy tegnap baktattam visszafelé a Szigetről, már megint megfogott az Óbudai Kis-Duna megkapó hangulata. Mivel elég rendesen elpazaroltam az időt egyáltalán nem látványos dolgokkal, a hétvégére már csak ez maradt.

Nem is igen fényképezni akartam, csak kint lenni. Elfeküdni a földön, bámulni a vizet. A fotóstatyóba ezért belekerült az ismét használatba vett pipakészség. Zenét is tettem, meg útban odafelé egy 2 dekányi Turistát, pipafüst öblögetőnek.

Van az Óbudai Kis-Dunának egy megkapó szakasza. Ahogy véget ér a kiépített rakpart a Mozaik utca közelében, a "K"-hídig megmaradt a hajdani partszakasz erdeti állapotában. Árnyas öregnyárak, vastag, magas aljnövényzet, érintetlen part. Reméltem, hogy nem lesz tele a halakat abajgató jóemberekkel. Szerencsém volt. Találtam egy kis zugot, ahol viszonylagos izolációban áldozhattam bűnös és kevésbé bűnös szenvedélyeimnek.

Kicsit töprengtem, kell-e a természet hangjai helyett a fejemen szóló zene, de az alsó-rakparti út nem volt olyan távol, hogy ne tolakodjék le a Dunáig a hangja. Akkor már inkább Franck orgonamuzsikája.

Összeraktam magam mellé a gépet. Megtömtem a pipám. Elindítottam a zenét. Könnyítettem a Turista tartályában lévő súlyon. Rágyújtottam, és el kezdtem bámulni kifele a fejemből.
Olyan jól kezdtem magam érezni.

A szép késő délutáni fényben fürdő híd nagyon izgalmas tükrözésekben nézegette magát a csendesen fodrozódó vízban. Nagyon szürrealisztikus látvány volt. Az én vizuális élményemet a pipafüst játéka még tovább növelte. Franck hullámzó érzelmekkel ható zenéje nagyon különös világba repített. A Tours meg kellemesen lazított.

Ahogy a füstön át a vízre meredtem a lelkem a játékosság szabálytalanságának ellentmondó rendezettségeket fedezett fel az előttem kialakult képben. A rendületlenül tovább haladó víz, ami az útját szegélyező világok ruháit képes minduntalan magára venni, és mi, a helyben szemlélők - mint a kép előterében a finom zöld, ám kusza növényzet - akik mégis csak mindig azt látjuk benne, ahonnan éppen szemlélődünk.

Folyóként kell mindig odébb állni, hogy változatosak maradjunk? Vagy nem kell bedőlnünk az illuziónak? Hisz a víz mindenütt ugyanaz, csak mást tükröz vissza. Mi mennyi mást tükrözünk abból vissza, ahol éppen vagyunk, amit megélünk?

...

Amikor tegnap megnéztem a képeket, elámultam a fényképezés varázsán. Az öt század másodpercbe fagyasztott pillanat a víz és a fény olyan találkozási pontjait tette láthatóvá, amit szabad szemmel képtelenség felfedezni. Az egész, szinte kuszának ható képbe itt-ott belevillanó szabályosan ismétlődő formák a természet alapvető kiszámítottságára hívják fel a figyelmet. A minden öncélúságot elvető törvényszerűségeken alapuló rendet, ami a legliánosabb dzsungelban is ott van, miként a DNS molekulában.

Merülj bele César Franck 3. Koráljának zsenialitásába!