Rejtőzködő arcok - Elrejtett múlt

Nem hiszek a véletlenekben… Mindennek oka van, a “véletlennek” tűnő találkozások sorszerűek. Nem mindig rengetik meg, de mindenképpen formálják életünk akár rövid távú menetét is. Sok részük azonban életre szóló.
Tegnap, talán az átvonuló frontok miatt nem bírtam a számítógép előtt és a négy fal között. Jóval előbb tettem le a kalapácsot, mint kellett volna. Városkapunál hirtelen leszálltam a metróról, és a Duna felé vettem az irányt. Úgy is kell új képanyag az új hétre. Az idő azonban nem az volt, amire igazán fájt a fogam. A séta azonban jól esett. A déli oldalon sétáltam át a hídon. Az öböl túlpartján le is jöttem róla, a Népszigethez volt kedvem. Azonnal nosztalgikus hangulatba is kerültem. Valamikor nagyon régen itt voltam első éves ipari tanuló, de nem rég bontották le a régi épületet, ahol a villanykodás rejtelmei kezdtek belevezetni. Kiballagtam inkább a nagy-dunai partra. Ehhez meg a gyerekkorom kötődik. Sokat időztünk itt nyaranta. Szüleim munkahelyének volt egy hétvégi üdülőjük itt. Én nem szerettem a zárt kertet, sokat kóboroltam a szigeten. Az időhöz épp passzolt a hangulatom. Nem jó látvány a sok elhagyott, romlásnak indult épület, a gazzal benőtt sétányok és a valamikori zajló életnek még a nyoma sem. Az alsó végi hídnál időztem el egy kicsit. Egyik oldalt a lakópark ellentmondásos épületei, az öbölben meg gyér evezős sportélet. Itt kezdtem evezni is. Alig fértünk el a vízen… Haza felé vettem az irányt, még elérhetem a polgári csatlakozást.
A Meder utcán azonban földbe gyökerezett a lábam. A volt darugyár utolsó, még el nem bontott épülete mellett visz az út. Előbb az előtte felnőtt gaz között itt-ott virító virágokra figyeltem fel. Élet és elmúlás ellentétje a háttérül szolgáló koszlott falakkal, betört üvegekkel. Utána figyeltem fel a falakra függesztett portrékra. Már jártam itt előbb is, eddig miért nem láttam ezeket? Hiszen az állapotukból kiindulva elég régóta itt viríthatnak. Talán mert sosem nyáron jártam erre. Máskor nincs gaz előttük. Ha nem rejtőzik valami, ennyivel nehezebb észre venni? Mintha a titkok jobban érdekelnének bennünket, mint az orrunk előtt lévő dolgok…
Valaha itt egy jól működő gyár volt. Apám le is húzott benne több, mint 30 évet. Anyám meg még többet.  Én is jártam a még elő falak között. Szerettem bemenni hozzájuk, ha lehetett. Itt is dolgoztam először életemben, nyári szünidősként…
A múltammal, és másokéval találkoztam ezeken az arcokon keresztül, ahogy így-úgy lesekedtek ki a gaz mögül a megváltozott világra. Olyan sok minden rohant át rajtam, míg a Götucat kattogott a kezemben. Nemcsak a múlt, a jelen is, egy új találkozás, ami szintén ilyen rejtőzve tárult elém, s a jövő is kérdezett belül. Az első ötletem ez a montázs volt, még ott.

Nagyon a hatása alá kerültem ezeknek a képeknek. Megrendítőnek éreztem az élményt a felemelő értelmében. A katarzis mindig megrendítő élmény. Egész este ez foglalkoztatott.  Ebben a tálalásban viszont túl tömény, nagyon egyben van, az intimitásához képest. Nincs benne az arconkénti felfedezés élménye. Már reggel egy bemutatót gondoltam inkább hatásosnak (hiszen az egyenkénti megnézéssel meg a folyamat vész el), egy olyan zenével, amihez régóta kerestem képanyagot. S lám, hát ebben benne van a kapcsolódás sok mindenhez, ahhoz a számhoz is. Nem is hagyott ma nyugodni, bár lett volna mit tennem, ki kellett adjam magamból a tegnapi és az elmúlt napok benyomásait.
Nem tudom beágyazni ide a videót, mert a YouTube letiltja a hangsávot a szerzői jogok miatt, honlapomon készítettem egy oldalt, ideklikkelve lehet megnézni.
…
Tegnap este, mintegy tetézésül, gyönyörű színjátékkal búcsúzott a Nap. Még, hogy nincs Isten…

Szigetközi napló

Történt egy érdekes fordulat, és a hétvégére tervezett erdélyi túra  helyett a Szigetközben kötöttünk ki. Csütörtök este Mosonmagyaróváron töltöttünk egy whisky-telt éjszakát, ami után kicsit nehézkesen indult a hajnal, meg is elégedtünk egy könnyed sétával az ébredő városban.
A nehézkességhez az első benyomások is hozzájárultak, de “betévedve” a Malom-ági Lajta-partra igazi kis fotóparadicsomban találtuk magunkat. Érdekes volt a számomra, hogy bár nálam volt a “komolyabb” készség, valahogy az egész intim hangulathoz elegendőnek éreztem a Götucat diszkrécióját. Ezzel a hangulattal tértünk vissza az utcákra, és igen kellemes emlékeket hátrahagyva vettünk irányt tényleges állomáshelyünkre.
A reggel teljes képanyaga ide kattintva tekinthető meg.

A napközbeni meleg elégedett sörözéssel, táplálkozással telt, valamint a szépfények órái helyének megtalálásával telt. Viszonylag közel a dunaszigeti szállásunktól találtunk is az Öreg-Dunához utat, és kilövést, Cikola-szigettel átellenben.

Igazán szép estében és reggelben volt részünk, pedig annyira nem is volt látványos a Nap éjszakai útját megelőző és befejező szertartása. A hely nyugalma, a finom esti fények, a madárdal csendje kárpótolt az égi fényjáték elmaradásáért.
Képek itt!

Kutya meleg nap lett. Árnyékból  lehetett lövöldözni csak a Szelle Lovasudvar lakóira. Egyébként igen kellemes vendéglátó intézmény, pihenésre, lovaglásra és vízitúrázásra kiváló, s mindez egy helyben, szép fekvéssel.

Meleg ellen kilátogattunk vízközelbe. Kis, védett szakaszt találtunk a Mosoni-Dunán, kicsit szocialista korszak idézéssel, egyszerű tájazási lehetőséggel.

Délutáni kávészünetünk után kihasználtuk a panzió kenukölcsönzési lehetőségét, és búcsúként egy koraesti evezéssel ajándékoztuk meg magunkat. Varázslatos élmény volt. 1980-ban eveztem végig a Mosoni-Dunát, azóta egyszer, 1986-ban voltam Cikola-szigeten a Nimródosokkal. Nosztalgiával vegyes érzelmekkel eveztünk a lehető legcsendesebben a nyugalmától méltóságos erdők között kanyargó szelíd vízen.

Vissza akarunk menni…
Kenuval a Mosoni-Dunán, klikk ide!

Szent Iván éjén

Szent Iván éj, újra a szabadban, Kisorosziban, a Sziget északi csúcsán. A felső kép este 9 óra körül készült. A Nap már a horizont alatt, és egyszer csak a vár felett megjelent ez a röpke ideig tartó fény-színjelenség. Mire a Götucat előkerült, hogy lekaphassam a tájban guggoló Héddét, már el is illant. Csak a “delejezett kék” (a la D-Vektor) maradt, ami lassan az éjbe fordult.
Varázslatos volt. Az alkony, s a reggel is. A  welcome pálinkázás, a közös sütögetés, iszogatás, tűzugrás, majd az éjjeli egyedül- és ébrenlét is. Cesar Franck volt a társam, összes orgonaművével egyetemben. Nagygyörgy Sándor járt a fejemben, miközben az eget, a csillagokat és az éji fényekben nyugvó Duna-kanyar alsó kapuját nézegettem. Hideg volt, de volt mi elvonja róla a figyelmemet. A reggel hamar eljött, s mint mindig, most is újra elámultam az új nap ébredésének csodáján. Az első tájrészletek varázsütésre történő megjelenése, majd fokozatos kitárulkozása minden alkalommal más látvány, de ugyanaz az érzés…

Viharos éj

A vihar mindig kicsalogat az erkélyre, ha hajnalban dühöng, akkor is. Az égi vakuzást viszont annál nehezebb elkapni. A reflexeket el lehet felejteni, a sok vak lövés meg néha bosszantó tud lenni. A múlt éjjel szerencsén volt…


Nyugodt Szent Iván éjt, jó hétvégét!

Csendszilánkok

Jazza Barátom a minap udvariasan figyelmeztetett, hogy elég nagy a csend ezen a tájékon. Hiába, ha az ember egy új vállalkozásra szánja el magát, annak beindítása az egyebek mellett elég sok időáldozattal is jár. Ezt nem panaszkodásként, csak magyarázatként jegyzem meg. Azért valamiféle magára adó fotográfus a munka jellegű fotózások mellett hagy teret a saját képeinek az elkészítésére is. Csak a feldolgozásra és a bemutatásra nem nagyon marad ideje. Ma szusszanok egy keveset és egy csokrot gyűjtöttem az elmúlt, majdnem két hónap privát terméséből.

A fenti képek egy baráti találkozóra menet készültek. Alább meg a találkozó alatt lencsevégre kapott látványok, szinte egy helyből fényképezve.

Erkélyem állandóan szolgáltatja a fotótémát. A közelben repült ki ez a szarkafióka, és ezt az ostorlámpát szemelte ki magának állandó etetőhelyül, én meg valamelyik reggel majdnem el is késtem a kép miatt.

A Fényecset Fotóklub május 19-én ünnepelte 10 éves születésnapját. A képeken Fodor Emese összesíti a zsűrizési eredményeket. Az anyaság és a társadalmi élet így fér össze. Baricz Kati és Gáti Gyuri művészbarátaim mindig hálás fotóalanynak bizonyulnak, csak köszönettel tartozhatom nekik…

Mint ahogy Máté Zsuzsinak is ezekért a képekért. Shámi tavaszi Örömtáncán táncolt önfeledten a dobosok bemelegítő futamaira.

Munkahelyem Újpesthez köt. A következő képcsokor napközbeni és hazafelé tartó pillanatok emlékei.

Hajdrák Timi remek macskaképeire gondoltam, mikor ráemeltem egyik kedves barátom kedvencére a gépem, nem is olyan régen.

A posztot záró kép pedig a tegnap esti hazatérés eredménye, lomografált hangulat a villamos ablakának köszönhetően…

Közben ugye Pacsmagon is jártam, láthattátok is az előző (elég régi) bejegyzésből. Ma felkerült egy válogatás a teljes anyagból a Picasa-ra. Nem akartam agyon zsúfolni ezt az oldalt. A Nézőkébe beleklikkelve azt is megtekinthetitek. Nem tudom, mikor jövök hamarosan, de igyekszem, és figyelem is a bejegyzéseiteket.

Pacsmag fényei

Nem csak nyugalommal, kikapcsolással, teljes feltöltődéssel, barátokkal - jó emberekkel, hanem mindig különleges fényekkel is megajándékoz....

Kinek a, minek a valósága?

A Facebookra hamarjában felraktam tegnap egy albumot, Valóság? címmel. A hétvégi fotós út néhány képét alakítottam a magam ízlésére, ezzel a megjegyzéssel: A valóság azért teremtődik, hogy a magunk képére alakítsuk...
Azt gondolom, hogy ha belemélyedünk a fotográfia mai lehetőségeibe, vannak olyan esetek, amikor igenis használnunk kell azokat, hogy azt mutathassuk meg, amit mi képzelünk el egy adott látvány kapcsán. A valóság nem igazán érdekes, csak ha nem valami véres, vagy szaftos eseményről van szó. A mi valóságunk viszont érdekes lehet, ha hatásosan sikerül tálalni. Nem hozzájuk hasonlítva magunkat, sem föléjük, alájuk rendelődve, de a festők és egyéb képzőművészek is ezt teszik. Kiragadnak egy részletet egy komplex látványból, és azt tesznek hozzá, vagy vesznek el belőle, amit belső világuk sugall...
A kép eredetije itt!

Hó alatt, hó alól

Esti havazás

Az EXIF szerint: 19:22:14-kor (by G12)

Esőkirakós

Ma egy órával később keltem a képek miatt, mint terveztem, mert amikor aludni indultam, benéztem a már lekapcsolt világítású konyhába, így a lefekvést el kellett kicsit halasztani...
Szeretem az esőt, megázni is benne, ha tavasztól a vénasszonyok nyaráig tartó időszakot veszem figyelembe. Igazán azonban azt szeretem, ahogy megváltoztatja a világot és ezzel együtt a képi lehetőségeket is.
A montázsokat azért erőltetem, mert az előtér-háttér viszonyhoz teleobjektív kell. Úgy viszont meg nincs elegendő mélységélesség. Ezért két élesre állítású kép készül a témáról az ilyen esetekben.
Másfelől pedig a rétegstílusok mindig meglepetést tudnak okozni...
(Nagyítsatok!!! Köszi!)

Egy reggel, három pillanat

Joruba cipőjében járok. Elmúlt az október, alig bejegyzéssel. Csak fotózni volt időm. Jegyezgetni nem nagyon (még feldolgozni sem). Restellem is magam az “önkéntes száműzetés” miatt blogjaim látogatói előtt. A baráti ígéret és az áldozat Molochnak azonban elvonta az energiáimat innen. Bár időközben játékból beszálltam az 50 mm-es objektívvel fotózást trendelők közé, de az tényleg csak alkalmankénti 5 perc. Ezt és a zenei blogot azonban komolyan veszem, nem szeretem az elkapkodást, inkább maradjak csendben.

Most szusszanhatok egy percre, és visszajelentkezésül egy varázslatos zebegényi hajnal és reggel három pillanatával üzenem: megvagyok, de lehet, hogy ez a hónap is csendben telik a részemről…

Szűkületek

 

Fényvártozatok…

…avagy egy esküvő melléktermékei

Szombaton esküvőre voltam hivatalos. Nem fotósként, családtagként, de a vénát nem lehet letagadni, azért fotóztam is. Az esküvőből nem mutatok semmit, mert nem ebből élek, így nem is tartozik másra, mint akinek a pár meg akarja mutatni.
Melléktermék viszont lett bőven, alkalom adtán be is mutatok belőlük még többet is, csak legyek túl a naptár kötelezettségeken.
A vacsora a Nagyvillám étteremben volt. A szombati idő érdekes fényeknek kedvezett, elég sokat időztem a teraszon.

  Nagyvillám – Visegrád, 2010. szeptember 4.
50D, EF 4/70-210 (1-3), EF 1,8/85 (4)
Köszi Zotyó és Fotó-M a technikát!