Évszakforduló - ősz búcsúztató

Az első hónak mindig az a varázsa – ha elég korán jön –, hogy a maradék őszi színekkel vegyülő fehér foltok utánozhatatlan hangulatot kölcsönöznek a tájnak. Fecóval kirongyoltunk a Pilisbe az éjszakai hóesés örömére, ám ebből jobbára elázás (kívülről!), autó kiásás és biztonsági emberrel való eszmecsere lett. Mindez azért, mert miután beláttuk, hogy  a Szurdokban nem fogunk fényképezni, Dömörkapura ruccantunk át. Amire ott eléggé összefagytunk, és Szentendre felé vettük a haza irányt, az izbégi lőtérnél ki is sütött a nap. A kerítésen kívülről meg elég lehangoló volt a komplex látvány. Hujjogtunk, hallóztunk, hogy engedélyt kérjünk bentről fotózni, de csak egy lámpa őrködött az üresnek ható terep felett. Bezzeg, amint bementünk – lesz, ami lesz alapon – kisvártatva meg is jelent egy hatósági egyed és szelíden ki is tessékelt minket. Nagyon nem bántuk, addigra megvolt, ami lehetett. Amíg az adatainkat rögzítette a tőlem kapott jegyzetfüzet lapra azon elmélkedtem, hogy mekkorát is változott a világ. 25 évvel ezelőtt ezt nem úsztuk volna meg ennyiből. Igaz, akkor meg sem próbáltam volna a behatolást...
Fecónak a felső képet, a jóindulatú biztonsági szakembernek a helyette őrködő lámpát ajánlom!

Kép a képben

A kiállítás megnyitókon megadatik az a sajátos lehetőség, hogy a sok jelenlévő és a képek között egyedi kapcsolódások alakulnak ki. Ezek erősíthetik, avagy újra értelmezhetik a kép belső tartalmát. Legutóbb a MAOE Fotóművészeti Tagozatának az elmúlt 5 évre visszatekintő, 65 kép című kiállításának megnyitóján két ilyen tovább gondolható lehetőség került a gépem keresőjébe. Az meg külön véletlen, hogy ezek képpárba rendezése még erősebb kapcsolódást eredményezett.
Baloldalt Mike Tamás Pillantás képe alatt Siklós Péter fotóművész pillant. Jobboldalon  Fekete István Smoke No. 7 képe alatt Panni Lányom rendeződik önkéntelenül a füst formációjába.
Köszönöm Péternek és Panninak is a hozzájárulásukat a képek megjelentetéséhez!

Elnyúló idő

Mennyit mesterkedünk azon, hogy az egyre fogyó időt mennyire nyújthassuk el. Bele akarunk mindent gyömöszölni egy sokkal kisebb zsákba, mint amennyi valójában járna neki. Semmire sincs időnk, főleg arra, amit valójában csinálni szeretnénk. Csak hajtjuk magunkat, hogy megelőzzük az órát, pedig nem vagyunk szuperszonikus vadászgépek, hogy elhagyjuk a saját hangunkat. Az idő nem engedi, hogy elébe menjünk, vagy mögötte sunnyogjunk. Az, hogy mit tudunk megvalósítani, nem az időn múlik, hanem rajtunk. Élünk-e az alkalmakkal, kihasználunk-e minden értékes másodpercet? Azt tudjuk-e véghez vinni kiszabott időnkben, amivel utunkra engedtek?
Minden játék az idővel: illúzió. Nyújthatjuk, vagy tömöríthetjük különféle, néha önbecsapós praktikákkal. Bemutathatjuk bárhogy, a valóságos történések ideje állandó...

Esőkirakós

Ma egy órával később keltem a képek miatt, mint terveztem, mert amikor aludni indultam, benéztem a már lekapcsolt világítású konyhába, így a lefekvést el kellett kicsit halasztani...
Szeretem az esőt, megázni is benne, ha tavasztól a vénasszonyok nyaráig tartó időszakot veszem figyelembe. Igazán azonban azt szeretem, ahogy megváltoztatja a világot és ezzel együtt a képi lehetőségeket is.
A montázsokat azért erőltetem, mert az előtér-háttér viszonyhoz teleobjektív kell. Úgy viszont meg nincs elegendő mélységélesség. Ezért két élesre állítású kép készül a témáról az ilyen esetekben.
Másfelől pedig a rétegstílusok mindig meglepetést tudnak okozni...
(Nagyítsatok!!! Köszi!)

Füstölgés helyett

Füstölés helyett megidézem a szombat hajnali füstbement napkelte élményét, amit a szarvaskői várból gyönyörködtünk végig.

Tájtanulmányok

A három kép együttes bemutatását Balogh Anita legutóbbi bejegyzése inspirálta…

Egy reggel, három pillanat

Joruba cipőjében járok. Elmúlt az október, alig bejegyzéssel. Csak fotózni volt időm. Jegyezgetni nem nagyon (még feldolgozni sem). Restellem is magam az “önkéntes száműzetés” miatt blogjaim látogatói előtt. A baráti ígéret és az áldozat Molochnak azonban elvonta az energiáimat innen. Bár időközben játékból beszálltam az 50 mm-es objektívvel fotózást trendelők közé, de az tényleg csak alkalmankénti 5 perc. Ezt és a zenei blogot azonban komolyan veszem, nem szeretem az elkapkodást, inkább maradjak csendben.

Most szusszanhatok egy percre, és visszajelentkezésül egy varázslatos zebegényi hajnal és reggel három pillanatával üzenem: megvagyok, de lehet, hogy ez a hónap is csendben telik a részemről…