2010. február 26., péntek

Ablalakzatok

A tegnapi tavaszias idő már megbizsergette az ujjaimat, lábaim is mocorogtak, hogy el kéne hajítani a mindennap kalapácsát és inkább fotótémák után kajtatni. Ma tettek róla az égiek, hogy csak az archívumban legyen kedvem kotorászni. Készülök egy kisebb tárlatra, aminek központi témája az ablak. Mivel a nézőképeket már egy mappába szórtam, könnyű volt innen egy előzetes és meglehetősen sajátságos – pillanatnyi lelkiállapotból fakadó – válogatást prezentálni...
Máriabesnyő - 2005Máriabesnyő - 2005
Óbuda - 2008 Kardoskút - 2008Sopron - 2007
Ha valaki kíváncsi az ablakokhoz fűződő sajátos viszonyomra, a linken talál olvasnivalót is...
http://www.fotovj.hu/html/write/50_50/mirrors/index.htm
Szép hétvégét mindenkinek!

2010. február 24., szerda

Behatások

"A semmi ágán" - Szigetköz, 1986 "A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok."

József Attila

Mostanában sok régi ismeretséget újítottam fel egy közösségi oldal segítségével, és sok újat találtam a blogvilágban. Egyiknek jobban örülök, mint a másiknak... Jó feleleveníteni régi eseményeket, és nagyon izgalmas új világokba bekukkantani. Raindrop színes, vidám és sokrétű oldalai, jazzapics fiatalos útkeresései, és folytathatnám a sort, nézzetek körül a kigyűjtésekben. Egy blog sarkall most írásra, feles kristina-é. Elsősorban az, ahogy a különféle művészeti ágak hogyan, milyen intenzíven hatnak az Ő alkotásaira.
Erről, a magam vetületéből tekintve már írtam egy régebbi bejegyzésemben, most – mintegy tisztelegve fk munkái előtt – egy régi, leporolt és sokak által ismert kép kapcsán egy másik oldalról, a tudatalatti azonosulásokról írnék.

1986-ban, sikereim kapujában készült a kép a Szigetközben, majd sok többi képemmel együtt ezzel is pályáztam a Nimród akkori országos természetfotó-pályázatán, a Találkozás a Természettel elnevezésűn. Első címe Egyedül az ágon volt. Az akkori zsűri tagja volt Mányoki Endre fotóesztéta, a hajdani FOTÓ egyik munkatársa. Az Ő feladata lett volna valamelyik FOTÓban értékelni a pályázatot. Ám Ő felhívott, és közölte velem, hogy nem erről, hanem a kiállítás kapcsán rólam és a képeimről akar írni. Talán kellett volna lenni bennem egy kis lelkiismeret furdalásnak, talán volt is, de valami egész más, sokkal magasabb szintű érzés annál több. (Ha valakit érdekel a teljes cikk, keresse a FOTÓ 1987/2 számát.) Én csak egy részét próbálom meg idézni – sajna a fejemből, az újság bekerült az MFSZ-hez beadott portfóliómba, és mivel felvettek, nem is kaptam vissza:

Legmegkapóbb képe a cinege (megbocsátottam neki, hogy lecinegézte a barázdabillegetőt) (...), akaratlanul József Attila gyönyörű sorai jutnak az eszembe: "A semmi ágán ül szivem"

Az előző rendszer ugyebár egész más képet festett az akkori tanuló ifjúság számára József Attiláról, és a "proletár költő" valahogy nem érdekelt. Elvoltam Villonnal, Withmannel, Shelley-vel és Jim Morrissonnal. A cikk kapcsán azonban azonnal kézbe vettem a József Attila összest, és neki álltam megkeresni a verset. Se címet, sem évszámot nem tudtam, csak az idézett sort. Először találomra lapozgattam a kötetet (mint egy novellást, amit úgy szeretek olvasni, hogy belelapozok, és amelyikbe belefutok, azt olvasom) és ha tetszett-ha nem bele kellett olvassak a versekbe. Aztán egyre jobban tetszett!!! És bele is szerettem, mire megtaláltam az egész verset (Reménytelenül). Azóta "Semmi ágán" címmel, így idézőjellel publikálom a képet.

Ehhez ugye más találta meg a fonódást a másik oldalról támadó ihlettel, de engem is ráébresztett arra, hogy egy csomó olyan behatás ér, amik az érzelmeimen keresztül hathatnak a képeimre. Ez volt az az időszak, amikortól kezdve igyekeztem ebből a szempontból is tudatosítani a képeim elkészültét. Bár azt is bevallom, hogy engem elsősorban a zene inspirál, de azt is tudom, hogy egy rakás olyan kép van az archívumomban, amit József Attila sorai ihlettek, hol tudatosan, hol "csupán" érzésből.

Azonban valamiről szeretnék még szólni. Nem titok ugye, hogy egy ideje tudatosan keresem a spirituális utakat. Amióta nyitottá váltam az égi jelekre, egyre jobban eltelít az a tudat, hogy sok azonos képet közvetítenek bizonyos embereknek, amik így-úgy a felszínre is kerülnek. És biztos azért, mert égetően fontos, hogy ezek az üzenetek arra alkalmas személyeken keresztül kerüljenek a köz felé érthető formában. Legyen az prófécia, film, könyv, zene, ne adj Isten fotó. Az utóbbi időben kezdtem el intenzíven írni, és nem egy írásomat visszaolvasva magam is meg tudok lepődni a gondolatmenetemen. Az utóbbi két év képeiben és egy diaporámájában meg nagyon is határozottan éreztem az égi vezetést és szándékot.

Ebben az évben megrendezésre kerül egy kiállításom, ami ezeknek az üzeneteknek a jegyében fogant. Az egyik kedvenc képemnek elkészültekor, 2008-ban ezt a címet adtam: A végtelen öröm tengere. 2009-ben a kezembe került egy Szepes Mária könyv. Egy bekezdésének a zárása világosította meg bennem a tudatalatti azonosulások tézisét. Nincs előttem a könyv, a címét sem tudom, csak a lényeget igyekszem a lehető legpontosabban felidézni:

... a napbárkából kiszállva jutunk el a végtelen öröm óceánjához.

A lelki gyönyör forró borzongása töltött el, és azóta is ha ránézek erre a képre, mert nemcsak a sorok jutnak az eszembe, hanem ennek a csodálatos embernek a világkincset érő hagyatéka, és az, ami ezt az egészet működteti és élteti.
A végtelen öröm tengere, 2008 (Az Élet Kertje sorozatból) 

2010. február 22., hétfő

Két állapot

Üres fény - Óbuda, 2010
Egyedül költöttem el vasárnapi ebédfélémet. Megkívántam rá a hűtőben dekkoló muskotályból. Az első tavaszias nap bolond erővel dőlt be konyhaablakon. Ahogy a hűtőre raktam az üres poharat a fény varázsos táncba kezdett az üvegen keresztül megtörve. El is ballagtam a gépért. Aztán megtelt a pohár, és a fény is mintha megnyugodni látszott volna, hogy színt festhetett a borral egyesülve. Ha már ott volt a gép, ez is megért egy képet. A két állapot közötti különbség most meg néhány kérdést.

Lehet-e közös vonást találni a tiszta fény hatására egy üvegpohár és az ember lénye között? Hasonlíthatom-e a testemet hozzá? Ami ha üres, lélektelen. Mivel kell megtelnie a testben lakozó léleknek, hogy a Teremtő Fényt kisimulva törje meg? A sok minden benne rejlő lehetőségből a minél építőbbet, lelkünk üdvét adhassa. Hiszen nem mindegy, mi van belül, és milyen fény éri. Üres vagyok-e, ha csak gondolatok töltenek s érzések nem? Vagy elég-e az érzések halmaza gondolatok nélkül? Hol a kettő között az egyensúly? Mi teremti meg? A külső Fény juttat el minket a belsőhöz, vagy fordítva? Minek kell belül lennie, hogy a Fény a legkevésbé törjön meg? Hogy a megvilágító szándék töretlenül érvényre juthasson.

Nem tudom... Csak azt, ha üresnek érzem magam belül, akármilyen fény ér, kuszának látom a világot. Egy jó van benne: mindig tovább lépésre ösztönöz. És ez nem azonos azzal, hogy teletöltök egy szép üvegpoharat valami jó itallal, és a fénybe állítom...

Telt fény - Óbuda, 2010

2010. február 19., péntek

Fények

Hamis fények – Budapest, 2008
A fény az életünk, nekünk pedig ezentúl a festékünk a képeinken.
Mindenki a fényt keresi, bár néha el is bújunk előle. Ha úgy érezzük, hogy sötét fellegek borítják a lelkünket, nem veszünk tudomást a kinti fényről, sötétet teremtünk magunk körül is. Pedig a legsötétebb éjszakában is van egy gyenge fénypont a lelkünk mélyén, amihez csak le kell merészkednünk. Alá kell szállnunk önnön mélységeinkbe. Ez a kis fény újra látni taníthat bennünket. Rávilágíthat az önmagunkkal szemben elkövetett hibákra, és ez elvezethet bennünket újra a világosra. Másban, vagy a körülményekben keresni az okokat, hamis fények kergetése csupán. És a fényt nem a sötétben a legnehezebb megtalálni. Lélegző kövek c. írásom záró gondolatát had idézzem itt: A nap aranyát csak Isten fehér ragyogása árnyékolhatja be! A legvakítóbb fényözönben is van egy mindennél erősebb fénypont. Az Univerzum Teremtő Erejét megtestesítő istenség. A Világmindenség részei vagyunk. Ez a fény mindannyiunkban ott van. Ám leginkább akkor keressük, amikor sötét vesz körül bennünket. Ha fényben fürdünk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, vagy nem is akarjuk észre venni. Pedig ilyenkor sokkal fontosabb. És ez nem a velünk született, vagy kifejlesztett képességeken múlik. Mostanában Harry Potteres időszakom van. Zárszóként innen idéznék: "Nem a képességeink határoznak meg bennünket, hanem a döntéseink".

2010. február 12., péntek

A szerelem napja elé

Hadd köszöntsek mindenkit – akinek fontos a szerelem (szeretet), amit nem önmaga, ingó-ingatlan értékei, a munkája vagy ne adj Isten a Szerelem, hanem egy másik ember iránt érez – Miles Davis megkapó My Funny Valentine szerzeményének egy varázslatos tolmácsolásával.



Valahogy mi idegenkedve fogadjuk ezt a napot...
Talán a meglehetősen amerikás hajcihő miatt. Pedig hagyománya a római korból ered, és elég sokáig megvolt a magyarországi ünnepi megfelelője. Igaz, az a formája, ahogy ma megemlékezünk róla, angolszász szokás. Az irodalma elég áttekinthetetlen és ellentmondó, ezért nem is akarok ebbe belebonyolódni. Hiszen, nem ez a lényeg! A szerelem megérdemel egy olyan napot, amikor megünnepeljük ezt a csodát, amivel a Teremtő megajándékozott bennünket. Formáljuk a magunkévá, ne a külcsín, hanem a megbecsülő szeretet legyen a főszereplő! A szerelmünket azonban ünnepeljük meg minden nap. Mizo blogjának fejléc üzenetét a magam nyelvére átírva: Lehet szerelem nélkül élni, de minek!

Évekkel ezelőtt készítettem egy Bálint napi üdvözlőlapot. Régebbi ismerőseimnek nem lesz új, tőlük elnézést is kérek önmagam ismétléséért, de nemcsak a vers érdemli meg az illusztrált közzétételt, hanem mindenki, akinek a szerelem és minden, ami ennek járuléka, fontos!

Boldog Bálint napot!

A grafikán Homoki szegfű - Kiskunmajsa, 1990
Shelley:To

Music, when soft voices die,
Vibrates in the memory -
Odours, when sweet violets sicken,
Live within sense they quicken.

Rose leaves, when the rose is dead,
Are heaped for the belove's bed;
And so thy thoughtr, when thou art gone,
Love itself shall slumber on.

2010. február 9., kedd

Látóhatár

Tegnap a fotózás tudományára éhes barátaimnak tartottam valami előadásfélét a kompozíció alapjairól. Ott került szóba a horizont jelentősége az ábrázolási művészetekben. Többek között az is, hogy nemcsak az a fontos, hogy egy képen, vagy bármin hol helyezkedik el, hanem hogy azon mi található. Ugyanis a horizonton elhelyezkedő elemek – függetlenül a máshol fellelhetők méretétől és színétől – önkéntelenül vonzzák a szemet (lásd a szemléltető ábrát!), így nem mindegy az egész kép szempontjából, hogy ott mi található. Lehetne ezt a témát ábrázolási szempontok alapján tovább tárgyalni, de a gondolataim már tegnap tovább görögtek, egy ma reggeli levélváltás pedig végképp írásra ösztökélt.
horizont2
Általános meghatározásban a horizont az ég és a föld, vagy víz találkozási vonala, ábrázolási szempontból pedig két domináns felületé. A zárt tér mindig az ég hiányát, vagy a felület egyneműségét jelenti. Szerintem létezik lelki látóhatár is. Az ellentétes, vagy jobb esetben különböző gondolatok, érzések és érzelmek határa. És ahogy a képzőművészetben jelentősége van az ezen elhelyezkedő elem(ek)nek, úgy lelki horizontunkon is az ott megjelenő megélések határozhatják meg belső harmóniánkat, vagy rendezetlenségünket. Egy kép szempontjából akkor jó a kompozíció, ha a horizonton olyan elem található, ami – lévén megfelelő helyen, a súlypontban, vagy annak közelében van – képes ott tartani a szemet, és arról szemmozgás nélkül áttekinthető az egész kép. Az arányok csak így válhatnak áttekinthetővé és egymáshoz mérhetővé. A különböző felületeket és elemeket csak így érzékelhetjük együtt, saját szerepükben, vagy jelentőségükben. Lelki látóhatárunkon is kell lennie egy olyan jelzésnek, amely el tudja nyugtatni a bennünk dúló érzések viharát, meg tudja szabni gondolataink és tetteink irányát, harmonikussá teheti érzelmi kapcsolatainkat.

Ha a kép horizontján több hangsúlyos elem található, sokkal zagyvábbá teszi azt, mint a bárhol máshol elhelyezkedő esetleges többi. Ha lelki horizontunkon felbukkan egy zavaró tábla, legyen az egy velünk ellenkező gondolat, egy más irányba mutató kéz, vagy a párkapcsolat mellett megjelenő harmadik személy, belső egyensúlyunk olyan döntésre kényszerülhet, ami nem biztos, hogy a lelki nyugalom biztos támaszából születik meg. Tovább is gondolom ezt a mondatot, ilyenkor kerülünk döntési helyzetekbe. Hiszen amíg csak egy tábla vezet bennünket, addig a minket körülvevő dolgokat ehhez viszonyítva tudjuk felmérni, és ha az a tábla a megfelelő, akkor ezek a dolgok is rendre a helyükre tudnak kerülni. És nekünk nics miért elmozdulnunk innen.

Nem igazán értem szemünk és agyunk zseniális kombinációjának ezt a mechanizmusát. Talán az ősidőkből hoztuk magunkkal? Amikor ösztöneink mellett a látóhatáron felbukkanó ismert tárgyak vezettek bennünket tovább egy megkezdett úton, vagy vezettek az újak megismerésére. Ha nincs előttünk horizont mi is egy helyben topogóvá válhatunk. Gondolj csak bele! Mész fel egy hegyre sűrű erdőn keresztül. Amig nem pillantod meg a fák törzse között a látóhatárt, nem is tudod, hogy jó helyen vagy-e, de legalább azt nem, hogy milyen magasan. Meddig kell még felfelé kaptatnod. A felvezető úton szinte gépiesen halad a lábad, de szemed egyfolytában felfelé néz, várva ennek a vonalnak a felderengését. A reményt, az út végét, fáradalmaid jutalmát az jelenti. Mindegy, hogy vaksötétben, vagy káprázatos fényben vagy. Amíg nem látsz irányt, csak tapogatózol. És egy, vagy több felvillanó kis pontnál mennyivel többet jelent a számodra az a vízszintes vonal. Megadja a helyzetedet. A csillagos eget is ehhez a vonalhoz mérjük.

Jó elmerülni az egyféle felületekben, vagy érzésekben, de tudjuk, hogy igazán előrehaladást csak a horizont jelent a számunkra. A materiális világban és a képzőművészetben is ez a találkozási vonal jelenti azt az örökös konfliktust, amiről tudjuk, hogy a megoldás azon túl van, de túljutnunk rajta, vagy csak odáig (!) az önmagunkkal megvívott harc árán van módunk. Mert azon a vonalon csak egy lehetséges nyugvópont van. Lelkünkben démonunk és angyalunk vív állandó csatát. Ki, melyik az erősebb éppen, az határozza meg életünk egyes állomásai között az út milyenségét. Akármelyik válik egyedülivé, nem biztos, hogy a továbblépés válik fontossá a számunkra. A rossz oldal leránt a mélybe, az üdvözülés felemel a mennybe. Mind a kettő addigi létünk végét jelenti. Nincs már tovább miért előre menni. (Addig jövünk vissza, amíg úgy érezzük – vagy épp a visszaküldők tudják –, van még miért megküzdenünk? Hiszen ez az önmagunkkal megvívott harc formálja az egyéniségünket. És ezért a küzdelemért jönnek le közénk az égi lények, vagy választják az öröklét helyett az állandó megújulást?) Ezért lehet az, ha épp nincs semmi problémánk, hát teremtünk magunknak? Igen, megteremtjük a választóvonalat jó és rossz oldalunk között. És ha tudunk, abba a jó helyre került gyökerünkbe kapaszkodunk, aminek a segítségével eljuthatunk lelkünk pillanatnyi nyugalmába. És az ilyen célok, vagy emberek mindig az ellentétek határán bukkannak fel először.
Dekomponáció - Üröm, 2003
Érezhetjük azt, hogy előre megyünk, de ha megnyílik előttünk a horizont, akkor már tudjuk is. A hajósok is, ha lehet a mai napig azt kémlelik. Az iránytű jelzi ugyan, merre kéne mennünk, de nem vagyunk igazán biztosak addig, míg fel nem bukkan a távolban, azon a vonalon egy tájékozódási pont, aminek a helyzete már bizonyosságot jelenthet a megfelelő irányról. Ha több, az ismert lesz az utunk. Ha nincs ilyen, akkor választanunk kell. A hajós kénytelen újra a műszerére és a térképére hagyatkozni. Életünk fordulatot jelentő kérdéseiben, ha épp horizont és tábla nélkül kell navigálnunk, a mi iránytűnk a lelkünk. És a mágnes, ami arra hivatott, hogy mindig észak felé mutatva kijelölhesse nekünk a helyes irányt, kiszabott sorsunkba vetett hitünk.
A hit ereje - Szomor, 2007 (Egy pillanat az 55-ből)
Amikor a (más, vagy maga által) sötétbe keveredett ember előtt feldereng a horizont, lehet az akár magasan, vagy alacsonyan, tudja, hogy indulhat. Nem biztos, hogy tudja, előre egyenesen, vagy valamelyik oldalirányba. Ha lelki iránytűjére hagyatkozik előbb-utóbb megjelenik látóhatárán egy pont, ami megkönnyíti a tovább haladás irányának eldöntését. És ha addig eljut, lehet, hogy nyugalmat talál, vagy egy újabb táblát, ami felé érdemes tovább mennie.
Egy útra nem szabad lépni, vissza...

2010. február 5., péntek

Baricz Kati vendégkönyvébe

A helyszínen szerettem volna, hiszen Kati meg is kérte erre a megjelenteket. Szereti a kézírást. Én is... Csak a sajátomat nem :) Oda is mentem a kinyitott könyvhöz, amikor a tömeg kitülekedett Vancsó Zoli (szintén remek, megtekintésre melegen ajánlott) kiállításának megnyitójára, vagy Kati fogadására. De még senki nem írt bele, és valahogy nem éreztem magam abban a pillanatban autentikus látogatónak, hogy én legyek az első bejegyző. Aztán eloldalogtam a mai Manóból. Túl sokan kezdtek lenni a Vancsó megnyitón. Kati fogadására is felmentek már legalább kétszázan. El kezdtem nem találni a helyem. Elfelé benéztem a parányi kiállítótérbe. Újra tömeg lett. Hazahoztam magammal a gondolataimat:

Kedves Kati!
Végigtekintek a gyerekarcokon és mégis a Te önportrédon akad meg leginkább a szemem. Nem azért mert nem jók a gyerekek arcai, hanem azért mert nagyon is azok. És ha rámeredek a Tiédre, rájövök, hogy azért, mert Te álltál velük szemben. Kinyílásodra nem lehet másként reagálni csak a kinyílással. És ha nem látom a Tiedén kívül kiállított 21 arcot, abban az egyben megtalálható mind. És ha jobban elmélyedek benne, rájövök, hogy minden eddigi általad fotózott arc ott van a Tiédben. Mindegy, hogy Ők adták a magukét Neked, vagy fordítva. Mert a Te lelked meg ott van az összes emberalakod arcán. Tökéletes szimbiózisban élsz fényképezett világoddal. És itt, a kiállított 21 gyerekarc között könnyű rájönnöm, hogy miért: Mert úgy tudtad magadban megőrizni az örök gyermeket, hogy amellett ideje korán eltaláltál a bölcsesség harmonikus világába. Ez a mi legnagyobb ajándékunk Tőled. Mindannyiunk nevében köszönöm!
A legőszintébb nagyrabecsüléssel, János
(A kép a művésznő születésnapi kiállításán készült, 2008. november 21-én, Pesthidegkúton.)

2010. február 4., csütörtök

A pohár feneke

A vasárnapi hóesést bámultam a konyhaablakból, aminek az volt az oka, hogy megszomjaztam, és a vízlelőhely az ablak közelében van. Ahogy a szomjoltás vége felé jártam, óhatatlanul vetettem egy pillantást a pohár fenekén keresztül a kinti világra. Az meg olyannyira megtetszett, hogy másokkal is megkívántam osztani e képi élményt, így előkerült a fényképezőgép is, aminek röviden kommentált eredményét az előző bejegyzésben már láthattátok.

Ennek az egy képnek a kapcsán viszont beindultak az agytekervényeim, ezért nem is tettem a többi közé, csak az alkalmat kellett megvárnom, hogy legyen időm leírnom a kép végső formájába öntése közben fejemben megszületett gondolatmeneteket.
A pohár fenekén át - Óbuda, 2010 (montázs) A 8 perc kapcsán már eltöprengtem a valóság és az illúzió közötti vékony pengeélen. Ott azonban az idő relativitása volt a lényeg. Most meg az ütött szeget a memória tárhelyembe, hogy milyen egyszerű a valóságot átalakítani, a magunk képére formálni. Szavakban ezt hazugságnak minősíthetnénk, de ez sem ilyen egyszerű, mert vannak olyan hazugságnak minősíthető szavak, mondatok, amiknek van igazság tartalma, és vannak olyan igazságok is, amik könnyen lehetnek átejtések. Egy a magunk elképzeléseire alakított kép lehet a valóság elferdítése, de ha nem öncélú a tarnzformáció bizony őszintén vallhat magáról benne az alkotó.

A világot és a benne lezajló történéseket – elsősorban azokat, amik bennünket érintenek – sajátságos szemüvegeken keresztül szemléljük. Olyan sokszor nem veszünk tudomást az objektivitásról, mert bizony az sokszor okozhat kellemetlen felismeréseket önmagunkkal szemben. A lelkünk mélyén többnyire mindannyian tisztában vagyunk azzal, kik is vagyunk valójában. Csak azt nem szeretjük, ha ezt mások időnként az orrunk alá dörgölik, főleg ha kellemetlen igazságok ezek. A szembe dícsérést pedig hajlamosak vagyunk sandán nézni, keresve benne az esetleges önző érdekek álságát, még akkor is, ha ezt nem mindig kellene. (Egy eszembe ötlő, már nem tudom kitől való idézetet vetnék ide, aminek nem a pontossága, hanem a tartalma a lényeg: Ha hülyének titulálnak, nem kell feltétlenül megsértődnöd. Mérlegeld, hogy ki nevezett annak! Saját gondolatommal kiegészítve: Nem az a lényeg, hogyan szólítanak, hanem az, ki hogyan.)

Vannak veszélyes szemüvegek, amit gyakran hajlamosak vagyunk a szemünk elé helyezni. Azok, amelyeken keresztül nem a világot látjuk másképp, hanem az embereket. Olyan képességeket, tulajdonságokat látunk vele bennük, amiknek nem biztos, hogy a birtokában vannak, és olyanokat nem veszünk észre – mindegy, hogy jókat, vagy rosszakat – amik mellett nem szabadna elmennünk. Hajlamosak vagyunk a számunkra ezért-azért-amazért fontos embereket egy általunk meghatározott sablonba kényszeríteni. Még akkor sem veszünk erről tudomást, amikor épp az illető kéri tőlünk, hogy nézzük már őt a realitás talajáról. Aztán amikor valaki más elvonja róla a tekintetünket, azonnal az addigi szemüveg nélkül nézünk vissza rá és jöhet is a csalódás, vagy a meglepő felismerés.

Emberi kapcsolataink, főként a baráti és az egyéb érzelmi indíttatásúak csak akkor lehetnek őszinték és ezért tartalmasak, ha érzéseinket nem önmagunkból, hanem a másikból tápláljuk. Ha nem önmagunkat szeretjük a másikban, hanem őt magunkban. Ha minden jó és rossz tulajdonságukat el tudjuk fogadni, mert az arányok kiegyenlítettek. Ha nem őt kell kompromisszumokra kényszerítenünk, hanem mi vállalunk önmagunkkal szemben megalkuvásokat a másikért. A szerelem első időszakában kivédhetetlenül szemünk elé kerülő rózsaszín szűrő nem enged bennünket tisztán látni. Ez nem is szerelem, hanem a birtoklási vágy felülkerekedése. Bölcs ember ebben az időszakban nem is hoz ezzel kapcsolatosan visszavonhatatlan ígéreteket. Tartós kapcsolat, a valódi szerelem a lila köd szertefoszlása után alakulhat ki. Amikor tisztán láthatjuk ki felé is vonzódunk, ha mind a ketten őszintén kinyitják a lelküket. Amikor pontosan érezzük, hogy mi az a jó, ami ki tudja oltani a rosszat. Amikor feltétel nélkül tudjuk elfogadni a másikat olyannak, amilyen. Amikor nem az kezd számítani, hogy nekem mi a jó vele, hanem, hogy neki mi a jó, akár nélkülem is...

A művészet megengedi az illúzió keltést, sőt elengedhetetlen eszköze. Az élet művésze azonban kerüli ezt. A bölcs ember csak a szemét használja ahhoz, hogy a lelkével lássa a világot, az embereket benne. És ha néha valami valóságferdítő szűrő kerül a szeme és a világ közé – például a pohár feneke, főleg ha az előzőleg valami bódító hatású ital tartalmazott, nem is keveset – inkább tartózkodik a kijelentésektől, konzekvenciák levonásától.
Szóval, jó dolog a pohár feneke, csak nem mindegy, hogy mikor és mire...

2010. február 1., hétfő

Hull(ott) a hó...

Kutya a hóban - Óbuda, 2010Muki takarít - Óbuda, 2010
Ápol és betakar - Óbuda, 2010Téli szünet - Óbuda, 2010  Egyedül - Óbuda, 2010
"Hull a hó, egyre csak kavarog.
Éppen ez, az amit akarok."

Bereményi Géza

Szombaton nem értem rá, de a tegnap csak kicsalogatott, és nemcsak az erkélyre, persze nem is nagyon messzire, csak egy szűk körre lakomtól.
És közben egyfolytában ez a dal zsongott a fejemben...
Related Posts with Thumbnails