Téli napforduló

Elérkeztünk a téli napfordulóhoz, ami az Ünnep közeledtét és az új év beköszöntését jelenti.

Ilyenkor, kissé már meglassulva, kis levegőt véve az ünnepi készülődés egy-egy mozzanata között néhányan talán számot vetünk a mögöttünk hagyandó évvel.
Én most ezt teszem...
Kedves Barátaim! Mindazok, akik rendszeresen felkeresték ezeket az oldalakat, had kérjek itt Tőletek elnézést, ha kis csalódást okoztam Nektek.
Az év elején nagy elánnal indítottam el azt a lapot, és feltett szándékom volt, hogy több-kevesebb rendszerességgel publikálok is arról, mi minden történik velem, mi akadt új a tarsolyba.
Aztán az élet másképp hozta, és az az energia, aminek ide lehetett volna áramolnia elhasználódott a mindennapi megélhetés hajszájában és a lelkiismereti vállalások édes, ám néha annál leterhelőbb kötelezettségében.
Egyelőre ezeknek kevés a látszata, de nagyon remélem, hogy az elkövetkező évben sokan szembesülhettek az ebben az évben elvégzett munkával.
Abban is bízom, hogy talán honlapom megújításával erre az oldalra is több időm marad. És nem csak a saját agyömléseim feltöltését értem ezalatt, hanem a Ti publikációitok alaposabb átolvasását és kommentálását.

Mindezek reményében kívánok Nektek békés, meghitt, szeretettel teli karácsonyi ünnepeket, vidám szilveszter estét, sikerekben, örömökben és főleg képekben gazdag új esztendőt!

Szeretettel, János

Újra kint!

Már reggel akartam menni. Olyan mehetnékem volt, hogy félháromkor már kukorékoltam. Aztán a Faháznál az időre várva az eső jött meg. Nekem meg a kedvetlenségem. Mérgemben kimentem dolgozni, hogy aztán meg besüssön a derű a szobámba. Hamar össze is csaptam, amit kellett.
Sipirc haza ebédeni, aztán nyomás ki a reggelre tervezett helyszínre! Gyors telefon egy Kedves Ismerősnek, nincs-e kedve andalogni ebben az ajándékidőben. Ő is annak tekintette.

Tavasz az őszben, több síkon. Beszélgettünk komolytalan és kissé komolyabb dolgokról. Fotózgattam is, szinte különös is volt. Az idén alig tettem ezt magamnak. Nem nagy vaszisztdaszok, csak egy szokatlanul szép novemberi nap fényemlékei.

Jól jött egy kicsit megmozgatni berozsdált exponáló gömbcsuklóimat. Jól esett "csakúgy" andalogni egy olyan ember mellett, aki mellett sok minden jól esik. Kicsit talán világot is váltottunk, de csak egy egész picit...

Megjelenés

Shámi média honlapjához készült egy kis demó anyag rólam, illetve, hogy mikkel lopom a napot :)
Ha van kedvetek megnézni, klikkeljetek ide!

RETROSPEKTÍVA

Iró Zotyó Barátom jóvoltából kicsit tekintsünk vissza a retrospektív anyagot bemutató kiállítás néhány pillanatára.

 
 
 

Annyi mindent kéne, vagy lehetne írnom azzal az elmúlt nappal kapcsolatosan, meg ami elvezetett odáig. És nemcsak a hosszabb útról, hanem a rövidebbről is, ami a kiállítás megvalósítását előzte meg.

Rengeteg embernek tartozom köszönettel, akik mögöttem álltak ennek a tárlatnak a megvalósításában, emlékezetessé tételében. Sokatoknak tartozom köszönettel, akik szereplőkként vettetek részt az estén.

Nagyon is gondolva azokra is, akik aztán mégsem lettek - rajtuk kívül álló okok miatt - résztvevői az estének, sajnos némelyikük még nézőként sem. Nekik külön köszönettel tartozom, hátha enyhítem csalódottságukat.

De külön köszönettel tartozom ifjú zenész barátaimnak is, akik óriási szeretettel és hittel vállalták két héttel az est előtt a közös fellépést.

És köszönöm mindenkinek, akik megtiszteltek a látogatásukkal, nemcsak engem személyesen, a képeimet és azt a sok-sok embert, akik ilyenkor összejövünk valamelyik barátunk fotós eseményével kapcsolatban.

Kiosztódás

Nem akarom kommentálni. Mindenkit a saját gondolataira bízok.
Viszont kezdek kijönni a hó a alól :)))

A csodáról

Valamit kerestem. A Világhálón. És belefutottam egy cikkbe. Mindegy miről szól. Az is, hogy kikről. Nem ez a lényeg. Hanem az alábbi mondat az egyik cikkalanytól. Megnevezés nélkül, ne legyen helye itt se ilyen, se olyan reklámnak:

"Az ember nagy dolgokra képes, de a természet csodákra."

(???) Had vitatkozzak, legalább itt!

A természetnek nem kell megteremtenie a csodákat, hiszen a természet maga a csoda. Meghatározott isteni rend szerint működik, minden öncélúságtól mentesen. Nincs szüksége tetszelgésre, alakoskodásra, ármánykodásra. A szépség, vagy a rondaság, a vadság, vagy a szelídség nem jellemvonás, hanem egyszerűen szükségszerűség. Ettől működik, hogy minden a helyén van, és a neki kiszabott módon illeszkedik bele az evolúció során kialakult rendszerbe. Azt gondolni, hogy az Iguacu vízesés holdszivárványa, a kolibri színezete és röpte, vagy egy virágos rét illata nagyobb csoda, mint Michelangelo freskói, Mahler szimfóniái, vagy egy vágyakozóan szerelmes nő illatfelhőbe burkolt szépsége, hát... óriási tévedés.

A természetben minden pillanatban lezajló folyamatok nélkülünk is megtörténnek. Sőt, akkor csak igazán! Semelyik úgymond "természeti csoda" nem a másik természeti elem érzelmi elkápráztatását, lelki vagy szellemi felemelkedését szolgálja. A gazella az életéért fut a gepárd elől, nem egy olimpiai aranyéremért, miként a gepárd pedig az élelméért. A vöcskök násztánca önmaguknak szól, a tökéletes párválasztásról a fajfenntartás érdekében. Nem egy színpadon járják zsöllyékben ülő és tapsoló nézők gyönyörűségére. A harmat akkor is díszíti a hajnali növényzetet, ha a felkelő nap fényétől nem válik kápráztatóvá. Melyik nő öltözik csak önmagának, a lakásának ékszerbe???

Az ember csodaként élheti meg a szeme előtt lejátszódó természeti történéseket. De a csoda valójában benne játszódhat le azáltal, ha felismeri a helyét ebben a rendben, és ráébred arra, hogy a csodának ő is része, hiszen önmaga is ugyanannak az erőnek a teremtménye. Ha felismeri, úgy juthat a természeti jelenségek közelébe, ha azonosul velük. Az alázat nem azonos a megalázkodással. A középkor vallási szemlélete az ember kicsinységét hirdette az isteni erőt megnyilvánító egyházzal szemben. A templomok méretei, az orgonák mennydörgése is ezt szolgálta leginkább. Az embert meghajlásra kényszerítette az oltár előtt. A templomban vagy az olvasóra kellett meredni előre hajolva, vagy túl magasra ahhoz, hogy az ember megtalálhassa a középpontját, az egyensúlyát benne. A mai kor spirituális érzékenységű emberei Istent nem a templomokban keresik, mert eljutottak önmagukban a mindenkiben ott élő teremtő erőhöz.

Ha a természethez is azzal az alázattal közelítünk, hogy eggyé akarunk vele válni, sem leereszkedni, sem felemelkedni, egyezni, felismerhetjük a helyünket ebben a zseniális rendszerben, és rájövünk, a természet a csodatevő képességet ránk, az emberre ruházta. Talán pont azért, hogy az eddig inkább a rombolásban jeleskedő eleink hibáit a csodával határos módokon tehessük jóvá.

Az idézett mondat - talán rossz fogalmazás miatt - azt közvetítheti, mint évszázadokon át a katekizmus. Borulj le - jelen esetben - a természet nagysága előtt! A tisztelet és az alázat nem leborulás, hanem elfogadó azonosulás. A természetben az nem csoda, amikor virágba borul májusban egy kaszáló rét - hiszen megette ezt akkor is, amikor még sehol sem voltunk -, hanem az, hogy vannak emberek, akik ilyenkor odazarándokolnak gyönyörködni a látványban, feltöltődni pozitív élményekkel. Ha azért fekszik valaki az augusztusi éjszakai égbolt alá, hogy a csillagok súlya alatt ne saját kicsinységét, hanem a helyét a rendben kutassa.

Az ember képes a csodára! Elég a szuperszónikus repülőgépekre, a szitárra, a frissen őrölt kávé illatára, a Nobel-díjasokra, Shakespeare szonettjeire, Bartók Concerto-jára vagy a somlói galuskára gondolni. A piramisok, a Csalagút, a Sixtusi kápolna, Mozart Requiemje, a Mona Lisa, Miles Davis trombitajátéka, egy megpatkolt tojás, CSODÁK! Miért? Mert nem kellenek, nem szükségesek az emberiség fennmaradásához. Az emberi alkotószellemiségének, az alkotásban és az alkotás élvezetében megtalált életöröm, saját korlátaink áthágásának a bizonyítékai.

Az emberiség önmagában is csoda, hiszen a csodálatos természet része - volt valamikor teljes egészében. Ezért kell a lelkünkkel is visszatérnünk hozzá, megtérni újra Földanya kebelébe, és akkor végrehajthatjuk azt a mindennél nagyobb csodát, hogy fennmaradhatunk.

Rendezett kuszaság

Ezt a hétvégét ellébecoltam.
Nagyon nem engedhetem meg magamnak. Volna mit dolgoznom a saját céljaim érdekében. Mostanában azonban ezt jobbára másokért teszem, ráadásul kicsit vesztesként, nem minden esetben a saját anyagi felépülésem javára...

Mégis. Azt mondtam magamnak, kicsit eressz ki!

Szép idő volt, remek fotózós fényekkel. Viszketett is az ujjam rendesen szombaton, míg az ebéd főzés rám testált teendőivel voltam elfoglalva. A gondolataim kint jártak, valahol a terepen, csak nem tudtam hova kéne mennem, mire elér a délután? Ja, az FTN-re is el kellett kezdeni a továbbjutott képek nagy állományainak a feltöltését. Lányom is bekavart egy kicsit. Szakvizsgáira készül, az ő és néhány kollégája friss munkáit kellett volna fotózni. Hová is tervezem a délutánt?

Az utolsó pillanatban aztán le is fújta az akciót, mondván: sehol sem tart senki.
Akkor már csak megvártam, míg haza esik. Jól esik neki, ha valakivel azonnal el tudja csacsogni az eseményeket a családból. Az anyja a telkén élte ki földműves hajlamait. A bátyja sem bitorolja már a szobája jobbik felét. Csak én maradtam a családból erre a hétvégére, aki azonnal meg tudja hallgatni.
Így aztán a délutánra tervezett fotózás helyett le is tudtam a szombatot egy laza kocogással felérő távgyaloglással az Óbudai-szigeten.

Aludni viszont nem tudtam, így a vasárnap kora hajnali ébredés helyett a 9-es misére invitáló harang emelt vissza a hétvége hétköznapi unalmas valóságába.
Akkor legyen villás reggeli, döntöttünk a lánnyal. Az meg kívánt valami tisztességes folyadékot.

Délig jól elvoltam Polgárban. Délután F-1, alig tettem valamit és a Nap már megint a leszálló ág felé vette az irányt. Mivel az uralkodó bolygóm, az én lelkem is követte az útját, aminek egyáltalán nem örültem. Főleg a kiváltó okok miatt. De ebbe most had ne bonyolódjak bele, ahogy ezt mostanában Valaki elég sokat kéri tőlem.

Ahogy tegnap baktattam visszafelé a Szigetről, már megint megfogott az Óbudai Kis-Duna megkapó hangulata. Mivel elég rendesen elpazaroltam az időt egyáltalán nem látványos dolgokkal, a hétvégére már csak ez maradt.

Nem is igen fényképezni akartam, csak kint lenni. Elfeküdni a földön, bámulni a vizet. A fotóstatyóba ezért belekerült az ismét használatba vett pipakészség. Zenét is tettem, meg útban odafelé egy 2 dekányi Turistát, pipafüst öblögetőnek.

Van az Óbudai Kis-Dunának egy megkapó szakasza. Ahogy véget ér a kiépített rakpart a Mozaik utca közelében, a "K"-hídig megmaradt a hajdani partszakasz erdeti állapotában. Árnyas öregnyárak, vastag, magas aljnövényzet, érintetlen part. Reméltem, hogy nem lesz tele a halakat abajgató jóemberekkel. Szerencsém volt. Találtam egy kis zugot, ahol viszonylagos izolációban áldozhattam bűnös és kevésbé bűnös szenvedélyeimnek.

Kicsit töprengtem, kell-e a természet hangjai helyett a fejemen szóló zene, de az alsó-rakparti út nem volt olyan távol, hogy ne tolakodjék le a Dunáig a hangja. Akkor már inkább Franck orgonamuzsikája.

Összeraktam magam mellé a gépet. Megtömtem a pipám. Elindítottam a zenét. Könnyítettem a Turista tartályában lévő súlyon. Rágyújtottam, és el kezdtem bámulni kifele a fejemből.
Olyan jól kezdtem magam érezni.

A szép késő délutáni fényben fürdő híd nagyon izgalmas tükrözésekben nézegette magát a csendesen fodrozódó vízban. Nagyon szürrealisztikus látvány volt. Az én vizuális élményemet a pipafüst játéka még tovább növelte. Franck hullámzó érzelmekkel ható zenéje nagyon különös világba repített. A Tours meg kellemesen lazított.

Ahogy a füstön át a vízre meredtem a lelkem a játékosság szabálytalanságának ellentmondó rendezettségeket fedezett fel az előttem kialakult képben. A rendületlenül tovább haladó víz, ami az útját szegélyező világok ruháit képes minduntalan magára venni, és mi, a helyben szemlélők - mint a kép előterében a finom zöld, ám kusza növényzet - akik mégis csak mindig azt látjuk benne, ahonnan éppen szemlélődünk.

Folyóként kell mindig odébb állni, hogy változatosak maradjunk? Vagy nem kell bedőlnünk az illuziónak? Hisz a víz mindenütt ugyanaz, csak mást tükröz vissza. Mi mennyi mást tükrözünk abból vissza, ahol éppen vagyunk, amit megélünk?

...

Amikor tegnap megnéztem a képeket, elámultam a fényképezés varázsán. Az öt század másodpercbe fagyasztott pillanat a víz és a fény olyan találkozási pontjait tette láthatóvá, amit szabad szemmel képtelenség felfedezni. Az egész, szinte kuszának ható képbe itt-ott belevillanó szabályosan ismétlődő formák a természet alapvető kiszámítottságára hívják fel a figyelmet. A minden öncélúságot elvető törvényszerűségeken alapuló rendet, ami a legliánosabb dzsungelban is ott van, miként a DNS molekulában.

Merülj bele César Franck 3. Koráljának zsenialitásába!

Fotólugas, avagy babos pacal búvárhajóval

  (Kép: Önkritika (Dénes Jánossal) - Székesfehérvár, Szőlőlugas 2009. május 16.)

Szabó Márti gondolt egy nagyot, és szervezett egy jópofa fotóstalálkozót a székesfehérvári fotóklubokkal és egyéb támogató szervezetekkel karöltve. A hangzatos Fotóudvar elnevezés sem tűnt véletlennek, hiszen a Helyőrségi Klub veretes udvarában gyülekeztek a fotó nevű mánia megszállottjai. Mint minden első alkalommal megrendezésre kerülő eseménynek, ennek is megvoltak a maga gyermekbetegségei: kései hírverés, és az ebből fakadó, kissé szerény számú résztvevő. Az optimizmus azonban töretlen volt mindenkiben. Jópofa dolog volt a rögtönzött kiállítás és az arra érdemes képek díjazása is. Követendő és megismételendő a kezdeményezés, ez buzogott mindenkiben.

Néhányan úgy gondoltuk, elég korai a délután 3 órai "fejront". Tóth Lilivel az volt az elképzelésünk, hogy a délutáni fényekben fényképezőgéppel is felkeressük a megszépült Belvárost. Mártiék - az időt addig is eltöltendő - egy kellemes kiskocsmába hívtak bennünket, beszélgetni, kötetlenül jól érezni magunkat. Az ilyen invitálásoknak nem igazán szoktunk ellent mondani...

A Szőlőlugas, alnévben Petz Söröző egy nagyon kellemes kiskocsma Fehérvár külső részében, de nem túl messze a Belvárostól. Hangulatos kerthelyiséggel egy valódi szőlőlugas alatt, szolíd árakkal, nem túl gazdag, de annál speciálisabb és finomabb ételkínálattal. Annak a napnak a slágere a babos pacal volt. Nem vagyok egy mániákus pacalfaló, talán ezért lehet az, hogy még soha nem jutott eszembe a babbal összehozni, pedig az meg az egyik kedvenc tápalapanyagom. Kényes vagyok a pacalra. Csak ha nagyon gondosan van elkészítve, akkor tudom megenni. Mártiék azonban erősen bizonygatták, hogy ebben nem fogok csalódni. Valahol már én is éreztem belül, hogy ezt nem fogom kihagyni...

De ez még odébb volt. Csak egy gyenge korsó pilsnerrel indultam, amit megelőzött az igen baráti árú Bolyhos. A hangulat azonban emelkedőben volt. 5 óra felé már a lugason túl is alakultak a fények, de se Lili, se Eo.sz, sem én nem éreztem késztetést arra, hogy elhagyjuk a lugas jótékony árnyát. Igaz a tespedésre való hajlamot erősen befolyásolta a második ágyas és korsó. A pacal is terítékre került, ami igazán remek takarmánynak bizonyult, a 650 Ft-os hozzájutási lehetőséget nem is számolva. A 8 órára tervezett hazaindulás is halasztódni látszott. Ekkorra már előkerültek a fotómasinák is. Az ilyenkor szokásos keresztbe lődözések, és az anekdotázások idejében jártunk. A mérhető idő az valahol a kerten kívül toporgott. Nem kapott még tőlünk bebocsáttatást.

Különféle italozási szokások is szóba kerültek, így beszéltem én is a jobb körökben búvárhajónak nevezett különleges koktélról. Ez nem más, mint egy korsó sörbe beleeresztett kupica pálinka. Nem kell összerázni, de a tőle való ellágyulást csökkenteni lehet, ha nem apránként, hanem egyszerre gyűri le az áldozat. Én csak mesélni akartam róla, eszem ágában sem volt hozzá, a dupla ágyas-pilsner már kellemesen zsibogott bennem. Márti azonban kiváncsi volt a technológiára, így hamarosan odaállított az asztalhoz a mixtura kellékeivel. Azt hittem ő akarja útjára indítani a különleges közlekedési eszközt, de a társaság engem nevezett ki kapitánynak. (Húúú, mondtam magamban, ebből elhajlás lesz!) Kifelé azonban felvettem a rezzenéstelenül elszánt ábrázatot. Összeállítottam a hajóegységet, és a lehető leggyorsabban le is küldtem a víz alá. Még egy tál mogyoróra emlékszem, egy pohár sörre is, aminek a tartályát otthon a fotóstatyómban találtam meg. Még volt annyi eszem, hogy hazafelé hátra üljek Eo.sz autójában, amiből fekvés lett és édes alvás. Budaörsön ébredtem, de már nyugodtabb vizeken.

Ha azonban bárki azt érezné ebből az írásból, hogy a napnak ez volt a fontos része, az téved. Minden pillanata kellemes volt, csak éppen erről volt kedvem leginkább írni. És ezt a barátaimnak köszönhetem, akik között igazán jól éreztem magamat.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt (Eo.sz)

Összeállítás a Fotóudvar eseményeiről

Aki keres...

Néha nemcsak az álmok, egy-egy kép megvalósulására is várni kell. Sokszor akár éveket is a hordozóra - legyen az film, vagy érzékelő lapka - történt leképezés után. Olykor azért kerül elő egy "elfelejtett" kép, mert egy frissen készülthöz remekül fel lehet használni montázsként. Aztán van, hogy archívum rendezés közben találok olyan kibontatlan RAW-ot, amit annak idején nem volt időm tüzetesebben szemügyre venni, de az is megeshet, hogy a pillanatnyi lelki hangulatomhoz éppen passzol, vagy bármi egyéb sugallat ér, ami a feldolgozására ösztönöz.

Manapság egy kiállításhoz és egy pályázathoz kellett átnéznem az archívumomat tüzetesebben, és ekkor találtam egy képpárt, amit egyébként a Szerelem misztériuma diaporámához fotóztam. Ugyanazt a virágpárt fényképeztem állványra rögzítve, előbb az egyikre, majd a másikra állítva az élességet. A diaporámához így szép átmenetet lehetett szerkeszteni, de kibontottam két nagyméretű állományt is, hogy a kettőből egyszer egyet készíthessek. Így született meg végre egy régen elképzelt kép...

Minden Anyának

ÉDESANYÁM, EGYETLEN, DRÁGA...

Édesanyám, egyetlen, drága,
te szűzesség kinyílt virága,
önnön fájdalmad boldogsága.

Istent alkotok (szívem szenved),
hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,
hogy jó legyek s utánad menjek!

József Attila

Egy kiállítás margójára

Tánc a fotóművészetben

1997-ben, az első - akkor még - FotóHétre, a mai FotóHónap elődjére kereteztem ezt az anyagot. A dokumentációs értéke mellett a színvonala is olyan magas volt, hogy szinte belefájdultam, hogy nem hallgattam Nagygyörgy Sándor unszolására '88-ban, és nem vagyok a Szövetség tagja. Olyan jó lett volna ezek között a képek között kiállítóként szerepelni... '98-as - sikertelen - felvételi kérelmem is ennek a kiállításnak köszönhető, többek között.

Aztán ki is ment a fejemből. Amikor megkaptam a MŰPA-tól az anyagot, akkor esett le a tantusz, hogy mi is ez. A régi érzés azonban újra előtört, miközben az évek óta dobozban heverő kiállítási anyag előkészítésének neki kezdtem. Egyenként kellett egyeztetnem a képek hátoldalán lévő szerzőket és címeket a listán megadottakkal. És meg is kellett tisztítanom őket a portól, és az installálások során összeszedett makacsabb koszoktól.

Mint olyan sokszor, megint Eifert Jánosnak köszönhettem egy lehetőséget. Valamiért ugyanaz a képe kétszer szerepelt az anyagban is, nemcsak a listán, mint elsőre hittem. Lévén azóta magam is a becses társulat tagja, fel is hívtam azon nyomban Szamódy Elnök Urat, és engedélyt kértem tőle, hogy az egyik kép helyére egy általam jegyzett kerüljön. Felajánlottam, hogy e-mailben küldök neki egy nézőképet, hogy eldönthesse, megfelel-e az általam ajánlott az egész anyag színvonalának. Zsolt nagylelkűen elengedte a felajánlást. Bizalmáért feltétlen nyilvános köszönettel tartozom.

Miként köszönettel tartozom Eifert Művész Úrnak az akaratlan duplázásért. Egy kedves ismerősömnek, amiért visszaadta nekem a neki szánt ajándékot. És nem utolsó sorban Panni lányomnak, amiért meg tudott válni időlegesen az azóta szobája díszévé vált képtől.

KÉPtelen kedvezmény

Ma minden szolgáltató kedvezményt kínál. Akár a legképtelenebbeket is. Sokszor el is gondolkodom, ha valamit el lehet adni kevesebbért, és vélhetően még mindig haszonért, miért próbálnak meg az elején átverni bennünket és jóval többért ránk sózni?

Mivel vélhetően minden olvasóm feltette magának már ezt a kérdést, nem is akarok hosszas példálózásba kezdeni, elevenítse csak mindenki fel magában a saját élményeit, aztán tudja miről is van szó. Egy eset azonban írásra sarkallt...

A minap befordultam a Körútról egy utcába, lévén arrafelé dolgom, és egy vendéglátóipari egység utcára helyezett reklámtábláján akadt meg a szemem. Tudjátok, az az iskolai jellegű, de álló tábla, amin a cég emblémája alá oda lehet krétával firkantani a napi ajánlatokat. Van ennek valami szakelnevezése, de nem jut az eszembe. Szemem automatikusan végig futotta a kínálatot, ez a korsó ennyi, az a pohár annyi, a 4 centes 2x csak 1,5x, bla, bla, bla... Semmi extra. Illetve dehogynem, az utolsó, csupa nagybetűvel, felkiáltó jellel kiemelt sor:

DIÁKOKNAK -10% KEDVEZMÉNY!

Hogy a jó édesanyátok ne sirasson benneteket! - ordítottam fel magamban.
Semmi bajom a diákság becses társadalmával, hiszen magam is voltam csóró tanonc. Jusson is nekik minél több kedvezmény. Mehessenek olcsóbban múzeumba, uszodába, könyvtárba. Orvoshoz ingyen, iskolába ha lehet minél kevesebbért. Jó érzésű kurvák adjanak kedvezményt a saját korlátaikat képtelen ledöntő ifjakkal szemben. Utazzanak olcsóbban, egyenek olcsóbban! Aludjanak olcsóbban!

De az alkohol és egyéb élvezeti szerek fogyasztásáért ugyan már ne részesüljenek semmiféle kedvezményben! Manapság kicsit többet fordultam meg vendéglátóipari egységekben. A fogyasztóközönség zöme fiatal, vélhetően diák. Szinte mindegyik előtt sör, vagy még valami keményebb volt. Sokszor együtt. Az, hogy miből tudják ezt megteremteni manapság, már önmagában érdekes kérdés. Az, hogy nap-mint-nap meg tudják tenni, még inkább. Az hogy mire költi a szülei pénzét, vagy a Diákhitelét egyáltalán nem érdekel. Költse tőlem a saját részegségére, ha azt hiszi, attól felnőttebbnek hat maga és mások előtt. De kérem, ezért miért illeti őt meg kedvezmény?

Rendben, a tulajnak is "szuterén" joga meghatározni, kinek adja olcsóbban a kínálatát. Én viszont had érezzem magam ebben az esetben hátrányosan megkülönböztetettnek. Azért mert korosodom, miért nem ihatom le magam annyiért, mint aki még tanul? Valószínűleg a vendéglátóst is az sarkallta a kiírásra, hogy felmérte: potenciális vevőkörének 70%-a ebből a rétegből kerül ki. Nosza, csaljunk be minél többet, hadd menjék a bót! Meg is érthető, ha ebből a szempontból vesszük szemügyre a helyzetet.

De vajon szabad-e ebből a szempontból szemügyre vennünk?

Remélem, nemcsak én gondolom úgy, hogy nem!!! És akkor nem is kell már részleteznem, hogy miért nem...

Ui.: Szíves bocsánatát kérem minden diákolvasómnak, amiért nem nevezem meg az intézmény nevét és helyét. Nem a reklám miatt hallgatom el.)

Bajnai csirkepaprikás az Alkotó Szellemiség Kertjében

A Polgár farsang idején sodort bennünket az egymás útjába a sors Terebessy László életművésszel. Az ő révén nyerhettem belépést a Zichy kastély - addig számomra tiltott - izgalmas zugaiba. Jó kis alkotó élet folyik a penészes, renoválatlan falak között. Egy hely, ahol az enyészeten felül tud emelkedni az alkotó ember. (Csupán olyanok, mint én is: a "teremtés"megszületése fontosabb, mint a rend rakás.)

Ekként muttatatott nekem meg az Alkotó Szellemiség Kertje, ami a kastély keleti szárnya mögött meghúzódó műhelyudvar volt valamikor. Mára kezdi visszafoglalni a természet, már amennyire tudja a megmunkálásra behordott, vagy már megmunkálás után ottmaradt kövektől. Az egész egy szimpatikusan rendezett káosz képét nyújta, ahol a magam fajták igen jól szokták magukat érezni. (Fenti kép)

Tegnap rám telefonált Laci. Igaz-ami-igaz, eléggé eltűntem a napokban. Nemcsak innen. Meghívott a névnapjára, ami nevezetesen a Föld napjával is egybe esik, így kettős örömben kívántunk mi is és a további meghívottak leledzeni. Italt vinni kellett, ő a főtt kolbászból és bajnai paprikáscsirkéből álló menüt prezentálta. Hallgattam jó nagyokat. Mindig büszke voltam a főzésszakismeretemre, és a magyar konyhában való jártasságomban. Erről a féle csirkeételről még nem hallottam. Találgattam is, vajon hogyan készítik Bajnán?

Kellemes este volt. Az alkonyra hangulat gyertyák is kikerültek az asztalra. Meg borok is. Megelőlegeztük a csirkét egy kis főtt kolbásszal. Én kicsit többel, ki tudja, milyen az a csirke? A kolbászt csak nem lehet elrontani. Aztán lelepleződött az étel, ami bizony nem volt más, mint egy nagyon ízletes, de a legközönségesebb csirkepörkölt, szigorúan csak farhátból elkészítve. Kicsit morogtam magamban, mert ugyan tényleg nagyon finom volt, de én valahogy idegenkedem a csontos húsok lerágcsálásától, elég rossz hatásfokkal hasznosítom így a táplálékot.

Törtük szerintem mindannyian a fejünket, hogy mitől bajnai ez a csirke, de Laci csak nagy kajánul röhögött magában. Lassan kezdtem túltenni magam rajta, már az ötödik testrész értékesíthető darabjait gyűrtem le, meg a fene tudja hanyadik pohár boglári vereset, amikor a társaság egy részénél szóba került az új miniszterelnök. A felismerés hatására tenyerem hangos csattanással landolt a hömlökömön, és olyan hangos röhögésbe kezdtem, hogy majdnem meg is fulladtam az utolsó falattól.

Nagy nehezen lecsillapodtam, Laci elégedetten dörzsölte a tenyerét, és azzal ijesztgetett minket, hogy legközelebb már csirkelábból csinál nekünk kaját. Én meg elkönyveltem, hogy a humor a legnagyobb ...-t is képes időlegesen jó illatúvá varázsolni...

Fonódások

 

1991 őszén Kovács Attilával pár napot Kardoskút környékén lébecoltunk. Daruhúzásban utaztunk. Attilának jó nagy kombija volt, a négyütemű Varga hátsó üléseit ha lecsukta az ember, ideális hálóhellyé alakult át a kocsibelső.

Felpakoltuk magunkat enni-innivalóval. 2-3 napig ki se jöttünk a pusztából. A bóklászást még sötétben kezdtük egy egész napra szóló, alaposan feltúrbózott parasztrántottával, este meg valami egyéb pusztai kiadósabbal dicsértük a napot. Nem kevés serrel öblögetve a csípős táplálékokat, meg Attila "Papákájának" hurutölő törkölijét.

Az egyik éjszaka talán kettővel több lett a sör, mert jóval az egyébként is korai ébredés előtt kikényszerített a szükség a meleg vacokból. Gyönyörű éjszaka volt. Hold sehol, de a milliárdnyi csillag derengő sziporkázásba vonta a síkságot. Ahogy csend lett közvetlen előttem, meghallottam a pusztát. Ki tudja miktől, mikből, de a különféle, egyenként biztos kevésbé figyelemfelkeltő hangok összessége olyan fenséges harmóniát eredményezett, hogy ha felülről jön, azt hittem volna a szférák zenéjét hallom. Nem! A puszta zengte szomorkásan megindító őszi-éji dalát.

És végre megéreztem, Bartók mit komponált bele a Concerto csodálatos 3. tételének elejére!!!

Mindezt azért írom le, mert még mindig zsibong bennem az Ébredés megírása okán bennem felgyülelmlett érzéshalmaz, amit egy különösen varázslatos hétvége is átlengett, amiből lett egy kép is (lásd fent!) És innen a bejegyzés címe is. A különféle művészetek, gondolatok és érzések átjárhatósága, összefonódása.

Csak Bartóknál maradva egyelőre. Ismertem a Concertót már előbb. Egyszer Solti György el is magyarázta egy TV műsorban, hogy (többek között) a 3. tétel eleje miről szól, de nem voltam még éjjel a pusztában, távol minden lakóhelytól, a természet hangjainak kellős közepén. Próbáltam magam elé képzelni én a zene közben a képet, mert innentől adott volt, és így nem a sajátom úszott be, de nem volt még személyes átélésem sem. A zenei élmény ekkortól vált teljessé, amikor először része lehettem a megélt csodának, de a helyszínen is azzá vált, mert beúszott a csodálatos szimfónikus zene is lelki füleimbe. A kettő együtt vált teljessé, és most már el is választhatatlanokká, bármelyik részét éltem is meg a valóságban.

Olyan sok minden van így. Nem csak a zene és a természet, hanem az irodalom és a képzőművészet, a történelem és a zene, had ne soroljam fel az összes variációs lehetőséget. Csak néhány példát. Egy hegymászó könyvet még az is mélyebben át tud élni, aki csak az aljáról pillantott fel az Eigerre. Ha valaki megélte már a természetben az új nap ébredését, sokkal érzékletesebben tud belefeledkezni Mahler I. szimfóniájának a kezdésébe. A Biblia ismerete hiányában a világ művészeti értékeinek nagy részét nem lehet megérteni, stb. És ha valaki már megtalálta a szerelmen túlmutató, őszinte szeretetet, könnyebben azonosul Coelho A Piedra folyó partján ültem és sírtam könyvének hőseivel.

És akkor még ott vannak a saját megrázó érzelmi élményeink is, amik együtt, a pillanat és az ismereteink hármas összetevőjéből fakadóan olykor-olykor alkotásra ragadnak el bennünket.

Egy bizonyos ideje tudatosan fordultam az ezotéria felé. A spirituális dolgok iránti érdeklődés, érzékenység mindig bennem lappangott, csak nem tudtam róla. Az utóbbi időszakban azonban sok ilyen könyvet vettem a kezembe. A végső lökést Szepes Mária írásai adták meg ahhoz, hogy végre szavakba tudjam önteni azokat az átéléseimet, amiket a Yes zenéjének hallgatása közben eddig csak sejtettem. Már egy hete ízlelgetem a mondatokat, és a hétvége csodálatos élményekkel gazdagított, miközben ez a zene állandóan ott motoszkált a fejemben. Az élmények helyszíne fotózásra is inspirált, és még másnap is bennem zsibongott minden, amiből készült az előző napiakhoz kiteljesítő montázsalap.

Néha olyan kevés kell egy jó dolog megszületéséhez...

Ébredés

Van az életemben néhány zene, ami különösen erősen hat rám. Amelyikről ma szeretnék végre megszólalni azt már nagyon régen tervezem. Mára olvastam, hallottam, tapasztaltam és tanultam annyit, hogy meg mertem tenni. Nem biztos, hogy neked ezt jelenti majd, ha meghallgatod. Nekem jelenti ezt ez a zene...

Jon Anderson/Yes: AWAKEN (Ébredés)

Jon Anderson szövegét (dőlt betűk) Vasváry-Tóth Tibor fordította.

Az üres világmindenség csendjébe kristálytiszta erővel zendül bele a mennyei Teremtő Ige. A szólam kettős igenlése elhalkulva meglassul, hogy helyet adjon a kigyúló csillagok csilingelő fényének, majd újra kiteljesedve indítja útjára a megteremtett Univerzumot.
A szóló hang szétterül a maga által teremtett térben és a szférák többszólamú, éteri hangzásába olvad bele. Angyali hang üdvözül az útjára indított létezések peremén.

Magas rezgés halad tova
a nap irányába, ó hadd álmodjon szívem
volt egy halandó, aki olyan, mint én
hol lehetek én?

Bár még nem hunyna ki a nap
hogy megérinthessük önnön lényünket
oly halandók, mint mi
itt lehetünk
most eszmélhetünk
legyünk hát itt

A mozgások életre kelnek, az örök körforgás mantraként ismétlődő, őserővel elsöprő hangviharrá éled. Szelének szárnyán szenvedélyes, többszólamú könyörgő énekima repül szét. Csak szavak és vágyak, testet öltött szándék nélkül.

ÉBRED/MAGAS NAPOK, FOLYAMOK MIATT/ÉBREDÉS
NEMES/ERŐS ÁLMOK ORSZÁGLANAK ITT/GYENGÉDEN
TÖMEG/ /TÖMEG
ÉRINT/KORTALAN CSILLAG/ÉRINTÉS

A zsolozsmába viharként vág bele sok égi ostorcsapás. El-elcsuklón visszhangozva a fájdalom feltörő kiáltásait, de a sötét tombolásba fényként csendülő hang a remény világosságát ébreszti fel.
Ismétlődik az előbbi ima, de az ének alatt a száguldó szél szép lassan lecsillapodik, elcsendesedik és a rögös dübörgés a menny kisimuló, fenséges hangjába veszik. A bölcsesség ígérete szól, erre válasz a változás elfogadása a felismerés adományában.

Emberi munkák
hozzálátnak történelmi létünk rétegzéséhez
újból és újból visszanyerjünk fájának gyümölcsét
minden ébred
egészen feltámaszt téged

Emberi cselekedetek
egy lángsír a meggyújtott tűzből
nem vak, és láthatja lényednek melegét
megígértetett szemeinek a visszatérés világossága

Emberi alkotások
érkeznek egy messzi ösvényről
táplálkoznak a gátlásokból és tilalmakból
és ennyit hagynak csak rád
ennyit hagy neked
ennyit hagy neked
ennyit hagy neked most

A felolvasásszerű hang a menny kórusával egyesülve fordul az Átjáró, az időleges elmúlás rövid alagútjának életigenlése felé. A légzés elpihen, a vérkeringés leáll, a testtől elrugaszkodó lélek megkezdi asztrális utazását.

A túloldalon fémcsengés és lyra pengés fénye szív az Univerzum halkan rezgő mindenségébe. Az orgona hangjára elfeledett képek futnak el. A zene egyre magasabb szintre emelkedik, egyre szélesebb rátekintéssel. Ahogy tágul a dimenziók tere, úgy tölti be egyre fenségesebben a mindenséget az orgona fokozódó hangzásának színezése, kiteljesedése. Néha ideghúrként pendül egy gitár, de a háttérből előszűrődő kórushang nem engedi feltörni a félelmeket.

A súlytalan lebegés tündérkertbe ér, kicsit megidőzik. Szelíd gitárhangon énekelnek a szirének, de a feldörrenő templomi hang tovább ragad a síkokba. Már a jövő sejlik, a Mesterek előtt számot kell adni, hová lehet az út tovább kijelölve?
Az énekhang bölcsességgel telve szólal meg.

Képek Mestere
dalok bocsátják fényüket rád
hallgasd át a sötétséget
kivezet az ésszerű létezés alagútjából bennünket
eligazít a kihívásban
amint csillagokat látnak a szemek

Fény Mestere
minden tiszta szerencse,
ami a létkeresztet kettétöri
minden szokásban, mely körülvesz
ó, közel hozott minden tervet
ébredés kel szíveinkben

Lélek Mestere
érintsd meg
az áthatolhatatlan ifjúságot
kérdezz
hogy érintkezésbe léphessünk
most minden világos
légy igaz önmagadhoz
nincs több kétség, nincs több

Felhangzik az ítélkezés szimfóniája, a sokszínű hangzás isteni súllyal tölti be a mindenség lelkét. Az utolsó Mesterhez már csak a remény szól, de a kifulladó hangot kísérő fenséges kórussal erősödő zene hitet erősítő.

Idő Mestere
repülj velem
körös-körül földjeinken
ahogy nézünk
mindig egyre közelebb
most mi parancsolunk
búcsúzzunk hát, istenhozzád!

Kavargó hangok ragadnak tovább, immár visszafele. Az új út kiszabatott, hiszen együtt választatott. A dübörgő orgonabasszusokon szárnyaló gitárének diadalmasan repít vissza az Univerzum peremére. A zene a teremtő kezdetkor már hallott vibrálásba fordul, és újra megszólal az angyali hang.

Tovább halad a magas rezgés
a nap irányába ó, szívem hadd álmodjon
vége egy halandónak, aki olyan volt mint én
mintha én volnék az

Bár ne hunyna ki még a nap
hogy megérinthessük önnön lényünket
oly halandók, mint mi
itt lehetünk

Elfutok, mint az idő
és ahogy megfordultam
téged láttalak magam mellett szorosan

Elfutok, mint az idő
és ahogy megfordultam
téged láttalak mellettem szorosan

Végére ér egy életút az elhalkuló gitár egyszerű futamával, de a hangok elhalása az új élet kapuját nyitja. Mindig megtudjuk, hova…

Jon Anderson, Petőfi Csarnok - 2005 (Egy pillanat az 55-ből)

Kinek mit...

Kisgyereknek perecet
Szépasszonynak éveket
Jó embernek kenyeret
Rossznak kalácshegyeket

A dolgosnak csendeket
A hívőnek szenteket
A tudósnak egeket
Szerelmesnek esteket

Fregolinak tűhegyet
Gyöngyinek meg díszeket
Lilinek sok színeket
Táncosnőnek filmeket

Amúgy mindenkinek szép hétvégi perceket

!!!

Április

 
Nem bolondozni kívánok e nap kapcsán, sem a tavaszról áradozni, csak mivel ma fordítottam át a márciust az áprilisba a Guckler naptáron, a kép kapcsán felmerült bennem néhány gondolat.
Látogatóim némelyike ismerheti a képet, hiszen már ez mutatja - hacsak el nem felejtette átfordítani - valahol a környezetében, hogy eltelt már ennek az évnek is a negyede. Vagy esetleg a sutba hajítva kuksol elmúló tiszteletek, vagy érzelmek okán.

Én rögtön azzal kezdem, hogy szeretem a képet, ezért is válogattam be a naptárba. A naptárat is szeretem, úgy ahogy van. Azt nem, hogy nem a magam kedvére válogathattam össze a képanyagot, hanem az anyagi támogatók igényeihez igazítva.
Ebből kifolyólag elveszítettem néhány tisztelőmet, ami nagy ár lenne azért az összegért, ami a zsebembe vándorolt, ha én is rossznak tartanám a képet, és saját elveimet sutba dobva, csupán az Aranyborjúnak áldoztam volna.

Távol álljon tőlem, hogy bárkinek is az esztétikai szempontjait támadni szándékoznám, joga van mindenkinek nem tetszőnek megítélni bárminemű "alkotást". Nem is elsősorban esztétizáló fejtegetést szándékozom folytatni.
Az egyik "kritikusom" e kép kapcsán felvetett véleménye merült fel ma reggel bennem, egész már aspektusból, néhány gondolat, ami némiképp kapcsolódni fog Fregoli barátunk "Hol is tartunk?" bejegyzéséhez is. Tehát a kedves ismerős egészen meglepő módon jegyezte meg, hogy: hogyan tudtam ezt a szép tavaszt elcsúfítani azzal az ocsmány, szocreál förmedvénnyel.

Hmmm...

Hát magamban már a fotózáskor is lefordítottam arra, hogy szerintem megszépíti a környezetet (mármint a tavasz), és jószerivel semmi kivetni valót nem találok abban, hogy ott maradt magnak ez a korára jellemző építmény. Ami, uram bocsá' jó 25 évvel ezelőtt még korszerűnek is és megváltozott városrészbe illeszkedőnek is tűnt. Egyébként is, ha az ember szétnéz a környéken, inkább az az elszomorító, hogy ifjaink mivé "varázsolják" falfirkáló és dühöngészeti indíttatásuktól vezérelve a tér elég sokszor felújított, még régészeti értékű műtárgyait. (Meg az egész várost.) Ehhez képest a Flórián áruház képe nem is annyira lehangoló.

Azt szeretem én ebben a hová is jutottunk polémiában, hogy ma olyan sikk leszocreálozni, lekomcsizni, lezsidózni, lecigányozni, lekurvázni mindent, vagy mindenkit kényünk-kedvünk szerint. Amolyan sztenderd skrupulusok lettek ezek. Ami böki a csőrünket, arra valamelyik bürkét gyorsan ráhúzzuk. Általában azok, akik a 20 évvel ezelőtti időkben bizony alaposan befogták a pofájukat. Netán épp abban a tanácsi hivatalban nyalták a megfelelő seggeket, amelyek az efféle építmények sorsáról döntöttek.

Hol is tartunk? - kérdi Attila. Ide! Mindennek megváltozott a jelentése. Egy valamikori hasznos építmény mára szocreál förmedvénnyé változik, és a funkciója másodlagossá. Mi több, bűnbakká is. Bár még ez a jobbik eset. Sokkal ijesztőbb az a folyamat, ahogy a jelképek tartalma, átértékelődik. Minek kell eltűnnie (ami nem mindig baj) és mi kerül elő (ami viszont nem mindig jó).

Én csak egyről akarok megszólalni. A kokárdáról. Azért, mert számomra ez a legkedvesebb nemzeti jelkép a zászló és a Kossuth címer mellett. Az ifjúságom, lázadó ifjúságom. A 70-es évek elején elég rosszallóan néztek az emberre, ha ilyennel a mellén igyekezett 15-e estéjén a Belváros meghatározott helyei felé. Könnyen landolt a fején - elég nagy rásegítéssel a gravitációra - egy-egy gumibot. És ez volt a jobbik eset. Amikor - azóta levitézlett - eleink kitalálták a FIN című baromságot (Ma születettek számára: Forradalmi Ifjúsági Napok, ami szerint március 15-től április 4-ig kokárdával kellett közlekednie az ifjúságnak, mintegy ezzel elvéve 15-e tartalmát 21-e és 4-e javára.), amit magunk között szellentésnek neveztünk, persze nem így, tüntetőleg nem vettem fel, még március 15-én sem. Persze durrogtam magamban, hogy elveszik az ünnepemet, de hát nem ez volt az egyetlen dolog, amit elvettek tőlünk. Erre jön ez a mai jóember - biztos a szellentőktől lopva az ötletet - és kitalálja azt, hogy aki vele van az mindig kokárdába öltözzön.

???

Nincs megszabva, nincs rá semmi szabály, mindenki akkor vesz fel ilyesmit, amikor akar. Szíve joga, ki hol hordja a nemzeti öntudatát, én inkább a szívemben szeretem. De amikor egy olyan ember, akire az ország "jobbik" fele odafigyel kitalál egy ilyen projektet, onnantól kezdve más értelmet nyer az egész. És már messze nem azt, amit a boldogult március 15-kéken. Mert azért valljuk be, egészen addig, amíg ez a fajta talpra ugrasztás nem történt meg, még március 15-én se nagyon lehetett kokárdákat látni az embereken. Aztán lehet, hogy szeretném állandóan hordani, de ezért elnáspángol egy szélső balos érzelmű csapat, azzal a felkiáltással, hogy szaporodjak OV-ral. Ha meg nincs rajtam akármikor se, megkaphatom a ruhámat egy, az ország "jobbik" feléből származó különítménytől, azzal a különbséggel, hogy GYF-cel, vagy DG-ral való szaporodásra szólítanak fel. Pedig egyiket sem kívánom.

Mindez azért bugyog így fel belőlem a tavasz elején, mert a minap láttam épp egy igen érdekes embert feszíteni a metrón bekokárdítva. Rögtön beindult a fejemben az időgép, és elgondoltam, vajon hány olyan ember viselhet ma 15-étől is függetlenül kokárdát, aki annó azon az oldalon állt, ahol a booster technikát alkalmazták a gumibotok szabadesésének felgyorsítására. De már csak ilyenek vagyunk, ha az kellett, hirtelen annyi partizán szaporodott osztódással, amennyivel még az oroszokat is ki lehetett volna üldözni az országból, nemcsak a németeket. Nagy Imre eltemetése óta annyi 56-os ellenálló termett, mint égen a csillag. Moldova Straznyiczkyja még ma is meg tudna élni.

Szóval, épp azért készült el ez a kép, hogy elmondhassam benne, hogy nem mindent kell lesajnálni, sőt mi több lerombolni, ami az előző kor öröksége. Nem sok épület maradna ebben a városban. Elég ha a szellemiségét kitakarítjuk, ellenben ezt nem sikerült eddig igazán. (Erre fricska a képeslapszerű megoldás.) Könnyebb odafigyelnünk a környezetünkre és a zöldterületek növelésével olyan emberibb, élhetőbb élettereket teremteni, amiben a nem túl esztétikus, ám hasznos funkciót betöltő építmények külseje másodlagossá válhat.
Az sem mindegy, hogy melyik mibe kerül. A zöldítés csak kevesebbe, mint a lerombolás és újjá építés, ami lehet éppen olyan ronda, mint az elődje, mert attól nem lesz szebb, hogy a kapitalizmus építi, tessék csak megnézni az egyen Tesco-kat, Auchanokat, Cora-kat.

Ma meg főleg, amikor a rendszerváltozást minden szinten elszabotáló politikai erők, egytől-egyig mind, 1990 óta(!) idejuttatták az országot. Ebből a slamasztikából semmiféle kokárda, meg komcsizás nem tud bennünket kihúzni. Ám a nagyobb baj az, hogy ki? Mégis, jobb így látni a Flórián teret, mint belövésekkel és lőporfüsttel "díszítve".

Blogarchívum

Gyöngyi kutyaképe kapcsán előkapartam a tavalyi - tiszavirág életű - blogomon már szerepelt írásomat. Ez a kör még nem olvasta. Kicsit beleírogattam, de a lényeg ugyanaz.

Macskáról, párnákról és miegyébről

Ez az írás a Fiam jóvoltából született, azonban Mizónak is a figyelmébe ajánlottam, lám: én is írok állatokról. (Bár úgy tudom a macska, ha lehet, megpróbálkozik az éhségét, vagy a vadászszenvedélyét madarakkal csillapítani. Lehet, hogy szereztem egy rossz pontot nála?) A Lányom lehetett úgy nyolc éves, amikor azt vette a fejébe, hogy nem elég a lakásba a tengerimalac sereglet, neki kell egy macsek is. Mindez olyan formában csapódott le, hogy egyszer csak minden előzetes bejelentés nélkül beállított egy csipás macskakölyökkel. A csipásság természetesnek hatott, a kismacsek rondasága annál kevésbé. Vélhetően Panni is ezért emelte ki a többi közül, hogy olyan ronda, szinte már szép. Nekem nem volt utamban, ha neki tetszik, ám legyen. B. nejemnek annál inkább, azt mondta, ilyen ronda dögöt még nem látott. Ezzel a lányánál szerzett egy rossz pontot. Mindenesetre a macsek eltávolítására tett kísérleteit könnypatakok és rimánkodások követték, így kénytelen-kelletlen beadta a derekát. A macsek neve Cicu lett (a franc se tudja miért, semmi cicusos megnyilvánulása nincs?), amit én néha Kutyára vagy Takarodjinnentebüdösdögre váltok, B. nejem pedig következetesen Rondaságnak titulálja.

A macsek egyébként kinőve a kölökségét, sajátosan széppé vált. Az egyedi mixelésből kialakult teknőctarka szín az általam nagyon is kedvelt sziámi alkattal párosult. Ez aztán egészen hét éves korában bekövetkezett, női mivoltától történt megfosztásáig meg is maradt. A sziámi fél nagyon erős benne, nemcsak a hajdani karcsú alak, hanem a vad természet miatt is. Ez utóbbi nem távozott, hanem inkább erősödött a méhe kirámolásával. Karcsú teste azonban szép lassan inkább egy homokkal teleszórt zoknira kezdett hasonlítani (fene irodalmi vagyok, verbálisan más jelzőt szoktam alkalmazni). Egyébként mi mindent megtettünk, hogy a kandúrokkal való hancúrozás vágyát, vagyis a kismacsekok létrehozására irányuló ösztöneinek kielégítését elősegítsük, mert ennek olyan éktelen és idegesítő hangon szokott nyilvánosságot adni, ami még elviselhetetlenebbé tette. Úgy látszik a kandúrok is így találták, egyiknek sem kellett.

A Fiam által emlegetett párna eset is ennek a következménye. Egy idő után kezdtem megunni a fentebb említett hosszabb nevének a magas hangerejű, ennek ellenére hatástalan gyakori emlegetését, és a pavlovi reflexeire történő hatékony nevelési tortúrának vetettem alá, hogy a legegyszerűbben bírjam a szobából való távozásra. Máshol nyekereghetett kedvére, ez az én önzésem, ha valakinek útjában van, oldja meg. Ebben a Fiam előbbre járt mint én. Néhány emlékezetes találkozás a lábfeje és a macsek teste között látványos röppályákban nyílvánult meg, így az Ő lakrészében a macsekmentesség megoldott volt. Én gyengéd érzelmekkel bírok a lányom felé, nem kívántam szeretett kedvencét efféle gyakorlatoknak kitenni. A valamivel humánusabb megoldásnak az tűnt, ha ordítozás helyett egyszerűen hozzávágom a kezem ügyében lévő díszpárnát. Mivel a labdajátékok sosem voltak az erősségeim, tudtam, hogy úgysem találom el, csak a nyavalyatörést hozom rá. Okos egy állat, a második mellette becsapódó párna után elég volt felemelni egyet, ha távozásra akartam bírni.

Aztán volt úgyis, hogy nem volt a kezem ügyében párna, amit megpróbált ez a ravasz dög kihasználni, de azért sem ordítoztam vele többet, hanem váltottam a papucsomra. Mivel a klumpát utálom, és megelégszem a habkönnyű, kínai termékekkel fizikailag továbbra se veszélyeztettem, ha esetleg véletlenül eltaláltam volna, csak az idegrendszerére tettem hatásos benyomást, és immár ezzel az eszközzel is hamar el lehetett érni a puszta felmutatás eredményes hatását.

Hétvégék

Egy ideje visszasírom a régi munkahelyemet. (Ezt akár pontosíthatom is: amióta ott kellett hagynom.) Nincs semmi bajom a mostanival, csak kevesebbet keresek, többet dolgozom és a közalkalmazotti státusz a szabad hétvégék és ünnepek rám szakadó szabadidejével is megátkoz.

Ezutóbbi miatt sírom vissza az ügyeleti szolgálati rendszert. A hétköznapok ünnepek voltak, és megfordítva. Szépen összefolytak a napok. Nem attól függött, hogy jól érezzem magam, kikapcsolódjak, vagy bármit, csak mert hétvége van. (Arról nem beszélve, hogy nem determinált az sem, hogy: Na, vajon milyen idő lesz a hétvégén?

Ezt a talajt aztán kihuzigálta a lábam alól a honi távközlési szolgáltatás elnémetesedése. És ott álltam nagy bambán minden hétvégén egy rakás szabadidővel és a körülöttem nyüzsgő családdal.
Szerintem ez lehetett az igazi oka annak, hogy 1999-ben elkezdtem újra intenzíven fotózni. Valamilyen indokkal el kellett húznom hazulról. Erre mondom azt, hogy minden rosszban van valami még rosszabb.

Aztán lett megoldás is, mert egy ideig a fotózás mellett, sőt, olykor helyett is nagyszerű és tartalmas hétvégéket sikerült megélnem, és nem (csak) feltétlen a magam jóvoltából. Ebbe csupán annyi bibi keveredett, hogy ezek a kellemes hétvégék - bár ezt akkor még nem tudtam - elég bizonytalan talajon álltak. Hogy is mondja Karen Blixen? "Isten azzal ver bennünket, hogy teljesíti az álmainkat." Igen...

Szóval megint üresednek a hétvégéim. Zotyó barátom vagy esküvőket fotózik, vagy családapaként aposztrofálódik. Talán akad egy másik "állandó" fotóstárs, de családanya lévén, vele "csak" egy-egy reggeltől-estig kiruccanó lesz. Azonban ez jóval több, mint a semmi.

Valahogy elszoktam a magányos sétáktól, meg egyebektől, és elég nehezemre esik visszatalálnom a helyemre.

Néha felkapom a bugylit, és "Lemegyek, csapok egy kört" - felkiáltással a Polgár felé veszem az irányt. Ha nem is beszélek emberekkel - bár már időnként az is megtörténik -, legalább zömben hasonszőrűek között csúszik le az a pár pohár bor. Sokszor nem is azért megyek, csak a reflex a pavlovi, ha már ott vagyok...

Azért ha szép az idő, kerülök egyet, és nem a legrövidebb utat választom. (Az, hogy hazafelé is, az a tankolás mértékétől függ.) Néha szerencsém is van, belefutok egy-egy gyöngyszembe. Együtt érzően pillantok a szélvédett zugban, magányosan napozó köz(tisztasági)alkalmazottra. Irigykedve a boldog(nak látszó) családokra, és sajgajogva a tavaszban fürdő párokra. (Tavaly még nem sajgajogtam...) Aztán észre sem veszem, és egyszer csak ott vagyok a búfelejtő lejáratánál.

Vasárnap délelőtt a legzsúfoltabb. Biztos délután is az lenne, de Gyöngyike 1-kor szigorúan bezár. És valahogy nagyon kevés párt lehet látni, s persze zömben hímneműeket. Ám általában jó a kedv. Öregek jönnek össze, beszélik az egész hetet. Focit, lovit, politikát, mi mást? Barátok, akik itt találkoznak egy beszélgetésre amíg otthon az ebédet főzik nekik. Olyanok is, akik csak itt tartják a beszélő viszonyt. Nem azért mert nem férne emberileg bele máskor, az idő a kegyetlen korlátszabó.

Ritkán látni, főleg vasárnap magányos embert. Jobbára csak az ilyen abnormális jelenséget, mint én. Már kezdik megszokni, hogy szeretek magamba húzódni. Szemlélődő, nem beszélgető típus vagyok. Az öreg, akit tegnap láttam és fotóztam is, nagyon megérintett. Nem nagyon láttam még a magába fordulás ilyen erős jeleit. Biztos komoly oka volt rá, jobb nem tudni, ha nem lehet levenni egy részét a válláról. Ahogy leült a padra és magába mélyedt a mennyezet felé révült szemekkel csendesebb lett a helyiség is. Lehet, hogy csak én érzékeltem nagyobb csendet, talán épp a lelkem felől, de nagyon mélynek éreztem, mert mintha kihallottam volna a szíve fel-feltörő zokogását. Lehet, hogy a templomból hazamenet tért be, hová siessen az üres lakásba. Lehet, hogy ezt nevezte ki magának templommá.

Felfelé néző szeméből ima szállt az ég felé, a mennyezeten át.

Elsuhanó idő

Ma nem is akartam írni...

Tegnap annyiféle benyomás ért, sokfelől, szinte szét akart robbanni az agyam.
A lelkem is.

Az aggyal lehetett mit kezdeni. Egy üveg erős vörösbor.
Még soha nem ment le ilyen gyorsan. Persze megoldást csak az ébredésig jelentett, ájult, álomtalan alvás formájában.
Ennek ellenére azzal a vággyal ébredtem, hogy megszeretném csiklandozni egy hajdanvolt és beteljesületlen szerelmem takaró alól kidugott talpát.
Honnan jönnek ilyen gondolatok az emberbe másnaposan? Vagy azért?

A kávét Szepes Mária társaságában ittam. Lehet-e ennél jobb reggeli társalkodónője az embernek? Szinte megállt az idő. Végre elért a csend. Vagy én a csendet. Talán így jobb.

Mint tegnap este, ahogy az előadás közben a hallgatók csendje szinte megfogható volt. Még nem beszéltem ilyen halkan emberekhez.

Munkába menet a BKV zajai, és a fejemen szóló Led Zeppelin blues ellenére csendaura vett körül. Az öröklét misztériumának Szepes Mária által költött fényhullámai rezegtek bennem, Jimmy Page legszebb szólója és John Paul Jones Hammondjának érzéki simogatása közben.

 

Led Zeppelin: Since I’ve Been Loving You

(Minden idők legjobb fehér blues-a)

Szóval nem akartam írni.
Megterveztem egy munkát gyorsan, és közben nézegettem a rám váró képeket, amiket be kéne kereteznem, de ahhoz most nincs kedvem. Messzi még a hétfő dél. Úgyis jön megint egy magányos hétvége. Túrák kilőve, Ausztráliában van F-1 futam, a reggeleknek is annyi. Amire neki indulhatnék, már csak a Polgárba érdemes lemenni. Majd kijövök, legalább nem érzem magam otthon útban lévőnek.

Neki lehetne állni egy könyvborító tervnek is, de az most ráér.
Van egy könyvtáram, amiben az internetre feltöltött képeim vannak összehordva. Az a képernyő kímélőm. Mazochizmusból, vagy nárcisztikus indíttatásból, Ki tudja? Ahogy így keresem az indokokat, hogy miért nem kell nekem semmivel sem foglalkoznom a saját lelki csomóim gubancolgatásán kívül, beindul a képernyő védelme. És elsőre beszalad egy kép... az alábbi.
Ez elindít.

 

Annyi mindenkiről sosem tudjuk meg, hogy kicsoda is valójában. Csak megérinti a lelkünket egy pillanatra valami megmagyarázhatatlan sugallat. Aztán elviszi őket mellőlünk az idő. Ilyenkor azt hihetnénk, hogy tényleg előlünk szalad. Pedig csak mi kerülünk a kényszer másik pályájára. Nem lehet minden ember közelébe férkőzni. Csak egy pillantásra. Hiába érezzük, hogy rokon lélek van a testbe bújtatva. Hiába sejtjük (jól-rosszul) a viszont vonzalmat. Ha elrendeltetett találkozás lenne, akkor az égiek elegyengetnék az utat egymáshoz. Ám minduntalan elénk tárják az útjelzőket, hogy állandóan edzésben legyen a figyelmünk. Észre vehessünk minden szépet. Hogy a mindennapok szürkeségébe színt vihessenek. A nagyváros virágai. Védettek. Csak "eltúrázunk" melletük. Beszívjuk egy pillanatra illatukat. Emlékezetünkbe véssük, és nem szakítjuk őket le. Mert ott szépek, ahol vannak. Életünket csak néhány virág díszítheti, ezeket viszont tálcán nyújtják elénk. Sokszor azonban pont ezekkel nem tudunk élni... Szerencsés vagyok. Megkaptam a vizuális memorizálás több szintű képességét... Számomra ugyanazt jelenti a természetben lefotózott virág, mint az emberi közegben - sokszor lopva - lencsevégre kapott. A szépség rabul ejtése, a szépség sérülése nélkül. Úgy az enyém, hogy az egyéni szabadsága is megmarad. Ott viruljanak, és azzal, akiknek rendeltettek. Tegnap, lefekvés előtt egy TV műsorba futottam bele. Udvaros Dorottyával beszélgetett valaki, egy másik nő. Az mindegy. A művésznő már nem. Mert itt nem művésznő volt. Hanem egy mindennapi ember, aki a családjáról, a szüleiről, a mindennapjairól beszélt. Nem jelmezben, farmeringben, smink nélkül, egyszerűen. Mint bármelyik másik nő, széles e világban. Lélegzet elállítóan gyönyörű volt. Mérhetetlen vágy fogott el azért, hogy hétköznapi emberként férkőzhessek ennek az egyáltalán nem hétköznapi embernek a hétköznapjaiba. Csupán azért, hogy megörökíthessem azokat az arcait, amik olyan mélyen megfogtak a képernyőről. És mélyen nyilal belém az, hogy könnyen elképzelhető, ez nem következik be. És mégsem bánom, mert az élmény, amit megéltem, már az enyém. Kicsiny elsuhanó időre úgy kerültem nagyon közel egy - talán - nehezen megközelíthető emberhez, hogy nem kellett a személyes korlátain átlépnem. Nem hatoltam be az aurájába.

Tavasz van. Szerelmes vagyok a szerelembe? Akkor a világot szeretem. Annak meg mindannyian részei vagyunk.

Recept

Avagy, mi minden kell egy kép megszületéséhez

1. fejezet
Kell estére egy morózus hangulat (ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy te kreáltad magadnak, vagy "megajándékoztak" vele).
Járuljon ehhez az hozzá, hogy bár éhes is vagy, ennél is, csak a konyha asztal éppen foglalt.
Nézzen a konyhád ablaka olyan tájékra, ami még setétben is érdekes.
Unalmadban, minden puffogásod ellenére legyen kedved kinézni.
Essen épp az eső, és frecsegje tele az ablakodat.
Ne legyél annyira pipa, vagy fáradt, hogy kreatív szemlélettel tekinthess szerte-széjjel.
Láss is meg valamit.
Legyen egy használható kompromisszumnak tekinthető kompaktod. (Ki a fene szereli össze a DSLR-t, amikor legszívesebben felfalná a mosogatót is.)
Segítsenek az égiek és a tapasztalatod, hogy megfelelő időben, jól beállítva nyomkodd azt a gombot, aminek a hatására adatokat rögzít a képfelfogó szerkentyűn keresztül a memóriakártyára.

2. fejezet
Legyen elegendő időd a ráérős, átgondolt feldolgozásra.
Emlékezz a tegnapi ihletre, mit is akartál ebből kihozni.
Találj hozzá az összeszedett file-halmazban megfelelő képet.
Ha montírozni kell, mert egyből nem jön össze, legalább kettőt.
A kreáció alatt erőteljesen meditálj arra, hogy a kép készülés alatti hangulatodat magadra erőltethesd. Ellenkező esetben nem biztos, hogy tudsz mit kezdeni a képpel. Lehet, hogy ki is hajítod, minek fotóztam ezt a ...-t, felkiáltással.
Nekem megmaradt a hangulatom, de a véletlenek összjátékaként egy olyan Miles Davis keveredett elő épp a Winampból, ami még rá is tett egy-két lapáttal.
(Meghallgatnád? Miles Davis: Wili (Part 2)

 

Így a két kiválasztott képből előbb három lett, majd kettő és végül az, ami itt is látható. (Ez lehet, hogy kevésbé érthető, de nem baj. Ennyi titkom lehet.)
Mi kellhet még?
Az, hogy ne jusson eszedbe semmi magvas dolog, de ne maradjék ma sem üresen a naplód...

Kép: Konyhanyelven – Óbuda, tegnap

Mesterek - Tanítványok (Idézetek és gondolatok)

Reggeli kávém mellett folytattam az éjszaka félretett Zarándoklatot, Coelho lebilincselő könyvét. Rögtön egy üzenettel találtam magam szemben, ami kicsit kapcsolódik a tegnapi bejegyzéshez.

Munkába jövet ekörül jártak a gondolataim, ezért idemásolom egy készülő könyvem egy részletét:

"A ’90-es évek elején Nagygyörgy Sándor elhívott magával fácándürgést fotózni, Hódmezővásárhely környékére. Hiába az addigra besepert számos díj, izgalommal vegyes várakozással néztem az út elé, amit még akkor is vállaltam, őszinte megbecsülésnek érezve, ha esetleg a „nagy művészt” kellett volna „kiszolgálnom”. A nagyoktól mindig lehet tanulni, még akkor is, ha nem mondanak semmit, elég a terepen látni őket. Hát, megláttam…

A hajnali rét melletti földúton vezettem óvatosan az ARO-t, mikor Sándor szólt, hogy álljak meg. Kerestem a madarakat, de szólt: „Tájat látok!”. Leszedte a Nikonról a madarászásra kihegyezett kályhacsövet, és a táskájában lévő sok objektív közül határozottan szedte elő a 200 mm-est. Gondosan feltekerte az állványra, majd kilépett a kocsiból. Céltudatosan belegázolt a harmatos fűbe, határozott irányban elment egy bizonyos pontig, középmagasra kinyitotta az állvány lábait, ráirányította a gépet a témájára, élességet állított, fényt mért, csatlakoztatta a kioldózsinórt és exponált, hármat, azonos expozícióval. Állam hangosan koppant, és egy életre megjegyeztem az etalont magamnak. Igen, ezt kell elsajátítani! Nem elég meglátni a témát, hanem rögtön érezni is kell a fotózás pontos helyszínét, a kellő gyújtótávolságot és a gép megfelelő magasságát."

Ez pedig az idézet a Zarándoklatból:

"A tanítvány nem tudja egy az egyben utánozni vezetője lépteit. Mivel mindenki a maga módján látja a világot, a maga módján éli meg a nehézségeit és a sikereit. Tanítani annyi, mint megmutatni a lehetőséget. Tanulni annyi, mint élni a lehetőséggel."

1991-ben voltam először és utoljára Sándorral együtt fotós úton. Mégis, elég volt, hogy egy életre szóló tanítást kapjak tőle. Azóta igyekszem ebben a szellemben megközelíteni a tájakat, amikben gyönyörűséget találok.
Megmutatta a lehetőséget, én meg igyekszem élni vele.
A mellékelt képet is az ebből fakadó alázattal igyekeztem elkészíteni.

(Kicsit bővebben Nagygyörgy Sándorról, és a hozzá való viszonyomról)

Kép: Légritmus, Majsapuszta - 2005

Intelmek/1

(Emlékek a tegnap kapcsán)

1. Régen

ArénaTárssal MSN-elek.
AT: Olyan gondban vagyok.
VJ: Mekkorában?
AT: Tudod a memóriakártya. Annyi kép fér rá, én meg csak lövök, lövök, aztán nem győzöm selejtezni a sok képet. Annyi idő megy el rá.
VJ: Hát ez ezzel jár.
AT: Tudom, de emmiatt érzem, hogy nem is tanulok, hiszen lehet bőven, mindenre ráemelem a kamerát. Hogyan kényszerítsem magam a megfontoltságra?
VJ: Menj ki csak egy, a legkisebb kártyáddal!

2. Még régebben

Fotóstúra "tanítványbarátokkal". Az egyikük egy témánál szuszog már egy ideje. Nyegleti az állványt ide-oda. Nyomogatja a gombot is szaporán, ezért lesegeti az LCD-t is rendesen.
Vakargatja a fejét és ahogy messzebbről látom, bőszen nyomkodja a törlés gombot is. Közben szaporodásra felszólító igéket mormol, gondolom a fényképezőgépének. Biztos az tehet róla... Csak erőlködik nagy fejcsóválgatva, kíváncsivá tesz.
- Nem jön össze? - kérdezem.
- Nem, a fene enné meg! - válaszol.
- Csinálom így, csinálom úgy, polározom, lemegyek hídba, és nem akar az lenni, amit szeretnék.
- Akkor ne fotózd!

3. Tegnap

Fotóséta klubtársakkal. Harmadmagammal várakozok a találkozóhelyen. Nem éppen tavaszi az idő, de ezen nem múlhat. Napfényben, jó időben mindenki tud fényképezni. Megszólal a mobil.
- Nem kéne lefújni? - kérdi a hívófél.
- Miért kéne? Hárman már vagyunk.
- No de esik az eső. - jön a válasz.
- Nem vészes, - mondom nagy bölcsen - meg vannak árkádok is.
- Igen, de akkor hogyan fotózzak felfelé? Ráesik az eső a lencsére.
- Ne fotózz felfelé, fotózz előre, és tedd fel a napellenzőt! - :)

Kép: Tanoncok, Budai Vár - 2004

Idők síkja

Vannak sorsszerű találkozások.
Az igaziakat elsőre sokszor fel sem ismerjük.
Ez nem azonos a "szerelemelsőlátásra" metódussal.
Azt a test kémiájának felcsapó lila gomolya kendőzi, és ha nem is volt ennél több, az idő szelével tovalibegő köd után néha szellemileg, vagy lelkileg sivár világban találjuk magunkat.

Az igazi találkozás látszólagos közönyének felszíne alatt azonban ott munkálkodnak a szellem és a lélek összekötő erői, csak idő kell hozzá, hogy a felszínre törjenek.
Ehhez néha évtizedek kellenek, néha évek, sokszor azonban elég egy rövid idő is. Egy katartikus erő, vagy egy sorsszerű szándék katalizátorként hathat.

Két embert egymás mellé sodor a sors. Elsőre a mai kornak megfelelő formában.
Mind a kettő érdeklődéssel fordul a másik felé.
Érzik a másikban azt, ami bennük is megvan.
A kölcsönös tisztelet és a figyelem a másik megnyilvánulásaiban megmutatkozó lélek iránt közelítő erejű. A virtualitás verbalitássá, majd személyessé válik.
A közös út azonban még bizonytalan. Csak felsejlik a lehetőség, de még nincs ideje
Mindegy miért, és nem is baj, hiszen az idő csak velünk szalad, nem előlünk.
Néhány közös pillanat, percnyi közös emlék.

Kiruccanás. Azt hihetnénk, más híján kényszerből együtt, de belül tudjuk, oda csak vele.
Élménytelten hazafelé.
Belesünk a váróba.
A sivár falakat, az üres padot, valaki otthagyott holmijával a lemenő nap tűzaranya ragyogja be.
Fényét árnyunk töri, igazolva az ezotériát. Az anyag sötét, a lélek a fény. Csak anyag vethet árnyékot a fényre. Belső fényünk is csak a matériától elszakadva világlik elő.
Beleveszünk a csodába, nem beszélünk, csak érezzük, hogy felelevenedik valami. Már átélt, vagy előre megérzett.
Az égi jel(en)ben ott a múlt üzenete és a jövő ígérete is

Régóta nézegetem ezt a képet.
Nagyon szeretem, talán épp a személyes tartalma miatt.
Tudtam, hogy vannak hozzá gondolataim, de nem éreztem eddig az idejét.

A fényképezőgép az akkori jelen tünékeny pillanatát rögzítette, ami mára már a múlt.
De jelenünkig az elmúlt időkön keresztül vezet az út. Miképp a jövőhöz a jelen.
Az akkori jövő mára vált jelenné.
És hogy meddig lehet az, csak rajtunk múlik. Mert a jövőt is mi formálhatjuk, de elrejthetjük a jelent is a múlt különböző színű emlékei közé...

Kép: Betekintés, Esztergom, 2004

Ön(ö)zés

önfegyelem
önmegtartóztatás
önismeret
önképzés
önbecsülés
önszeretet
önmutogatás
önfényezés
önámítás
önáltatás
önsajnálat
önkínzás
önpusztítás
öngyilkosság
önkielégítés
önmagam

önzés

Önarckép?

 

Vétkezünk és áldozunk!
Vétünk testünk ellen, s vétünk lelkünk ellenében is.
Áldozunk, bármit, hogy élvezhessük a múló pillanatok csalóka örömeit.
Élni igyekszünk, ahogy tudunk.
Pedig csak túl kéne lépnünk Önmagunkon,
hogy megtalálhassuk az Önzetlen Szeretet Örök Fényét.

Kép: (ön)Árnyékrabság (2008. augusztus)

Egy arc a Polgárból

Voltál már úgy, hogy egy arc láttán mérhetetlen kíváncsiság fog el? Ki lehet a Teremtő és a sors által megrajzolt vonások mögött? Van ugyan saját elképzelésed, amit az emberismereted sugall, hisz a beszédes arcokon ott az élet útja, s ha jó a lelked szeme, talán közel is vagy a valósághoz. Mégis, a megismerés vágya motoz benned.

Nagyon-nagyon sokáig egyáltalán nem mertem ráemelni a kamerát ismeretlen emberekre. Még ma is félve teszem, inkább csak egy nagyobb tele, vagy a digitális kompakt komolytalannak vett álcája mögé bújva.

Sokszor látok például szép női arcokat. Ha megfog, ha fotogénnek látom, talán túlon-túl is szemtelennek minősíthető tekintettel bámulok rájuk. Különösen fiatal hölgyek esetében kínos, mit is gondolhatnak rólam, az ő szemükben vén kecskéről. Pedig csak a szép, vagy érdekes vonásokat rögzítem a fejembe, mert nincs merszem ismerkedni így, még azzal az indokkal sem, hogy fotózni szeretném őket. Csak az agyam vizuális tárhelyébe mentem őket...

Portré alanyaim jobbára ismerettségi, érzelmi és baráti körből kerülnek ki.
Amíg törzsvendége voltam a Faháznak elhíresült szentlélek téri kioszknak, sok arcot sikerült elcsennem onnan, pusztán azért mert megszokottá, alkalmasint beszélgető partnerré avanzsáltam.

Mutatok ebből a korszakból egy képet:

http://www.fotovj.hu/html/monochrome/people/09.htm

Ha embert akarok fotózni, közéjük kell tehát mennem, el kell vegyülnöm közöttük. El kellett idáig jutnom, hogy rájöjjek, nekem is ki kell nyílnom.
Jó a papparazzi módszer is, de van benne valami sértő, az individuum ellesése. És egész más arcukat mutatják, ha ismerősükként, elfogadottnak tekintett személyként fordulnak felém, és adják oda az arcukat nekem. Felismerik, hogy azt keresem bennük, amit mindenkinek érdemes megmutatni.

Manapság a Polgár utcai Flórián Borozó az ilyen embervadász terepem (a kiállítás megnyitókon kívül, de az egy más tészta). Kezdetben csak a digikompakttal sunyiztam hangulatokat. Mostanára, különösen a farsangi szereplésem óta (link a Karinthy című bejegyzésem végén), teljes nyugalommal szedegethetem elő a készségeimet, a pénztárcám mellett.

A kép alanya régóta foglalkoztatott.
Karakteres arc, szigorú, sors által karcolt ábrázat, visszahúzódó természet.
Nagyon viszketett rá az ujjam, de valami visszatartott.
Tegnap délelőttig...
Egy frissiben szerzett művészismerettség a pincében folytatódott.
Még nyitás előtt voltunk, csak néhány kiváltságos törzsvendég tartózkodott az intézményben.
Egyszer csak beállított az áhított modell.
Egy rakás zacskóból expressz pogácsákat, meg egyéb süteményeket pakolászott ki, és hevesen interjúvolta a jelenlévőket, hogy mivel vendégelheti meg őket.
József nap volt, és ez okán érdekelt abban, hogy megünnepelje ezt velünk is.
"Józsikám, az Isten éltessen!"- Lapogatták a jelenlévők, és ebből most már én sem maradtam ki.
Koccintás és pogi eltűntetés után, szemmel láthatóan számára is elfogadottá válhattam, de egyébként is nyitottabbnak tűnt.
Minden különösebb félsz nélkül szereltem fel a DSLR-re a telét.

Józsikám! Az Isten éltessen! Talán hamarosan beszélgethetünk is. Kiváncsi vagyok, milyen út van mögötted. Talán lesz kedved beszélni róla.

És talán egyre több arcot sikerül összegyűjtenem a Polgárcsarnokba. És talán egyre többen mesélnek, régi óbudaiak az életükről, azaz a régi Óbudáról.

Talán összejön belőle egy könyv?
És akkor talán az égiek is megbocsájtják nekem az ott fogyasztott borokat...

Amúgy meg minden Kedves Olvasómnak kellemes hétvégét kívánok!