Nyomot hagyni...

Valahol egyszer azt írtam, talán Magyar Feri barátom nekrológjában, hogy a távozás sosem a távozónak nehéz. Ha úgy érezzük, megtettünk mindent, amit kiszabtak ránk az út kezdetekor, és nem hagyunk hátra elrendezetlen dolgokat szeretteinkre, könnyű szívvel tekinthetünk az Átjáró túloldalán minket váró új élet felé. Számot vetünk, mert a megjárt út tapasztalatai megajándékoznak a bölcsességgel, és ráébredünk: már nincs több teendőnk, mint felkészülni a megújulásra. Félelmünk egy lehet: hagyunk-e olyan nyomot utunk porában, amit nem fúj szét a feledés könyörtelen szele? Ez különösen az alkotót foglalkoztatja, hiszen megszállottságának egyik mozgatórugója – az önkifejezésen felül – a kitörölhetetlen emlék hátrahagyása, lehetőleg minél szélesebb körben és hosszabb ideig. Talán nehéz elfogadni, de az igazi érték általában nem a jelenben válik azzá. Szezonális jellegű művészi (vagy akár emberi) érték volt-van-lesz. Minden kornak megvoltak az összes alkotási területen fellelhető művészei. Az igaziak által teremtett művek azonban időtlenek. Átívelnek az emberiség korszakain. A jelenben keresett sikert a jólét utáni vágy hajszolja. Az anyagi szempontú alkotás azonban a prostitúció egy formája. Az önkifejezést nem lehet Moloch szolgálatába állítani, mert akkor nem önmagunknak, hanem a fizetőképes keresletnek kell megfelelni. Lehet ez is pillanatnyilag értékes, mert kiszolgál egyfajta igényt a fogyasztók felé is, de a fogyasztói szokások a korral változnak. A lélek igazi gyönyörét kereső művek azonban minden korban megtalálják a gyönyörre vágyó lelkeket. Túlélnek, amíg az emberiség is túl tudja élni önmagát. Sokat látott sírfelirat: az hal meg igazán, akit elfelednek. Ez a művekre hatványozottan igaz. És a művekben tovább él az emberiség emlékezetében az alkotó is...
Nem készülök menni, bár elég régóta elfogadtam, hogy egyszer majd kell. Még van dolgom ebben az életemben és szeretteimre sem hagyhatok lelki, és egyéb terhet. A hirtelen távozásnak ez a legszörnyűbb oldala. Nem vagyunk rá felkészülve. Megrendít bennünket a befejezetlen életmű, elkeseríthet a kényszerűségből átvállalt teher. Ha siratunk valakit, nézzünk önmagunkba, valójában kit siratunk? Nem-e magunkat? Hiszen tőlünk vettek el valamit. Ha elhagy a szerelem, akkor is sírunk. A magunk nyomorúságán, már nem szeretnek. Nekünk kell szeretni, feltétel nélkül! És akkor nincs min sírnunk, mert akit a szeretetünkkel elengedtünk – akár egy új életbe, akár egy új szerelembe – új öröme felé tart. És ha valóban Őt szeretjük, nem általa magunkat, csak ez lehet fontos.

Nem foglalkoztat, hogy hagyok-e a képeimmel tartós nyomot, csak egyszerűen néha adódik, hogy lenyomatként testem árnyát is beleexponáljam a kép fényei közé. Szeretettel tekintek a körös-körül lévő világra. Megtaláltam egy fonalat, amit felvettem és tovább fonom. Ha jól tettem a dolgom, lesz ki megtalálja e fonál hátrahagyott végét és folytatja a ki tudja mióta tartó és talán sosem véget nem érő fonást. Még anyag vagyok, csak árnyat vethetek, állhatok bármekkora fényben. Lelkem akkor nőhet fel e fényig, ha anyagtalanná válok. Ám erről már nem fogok tudni. Legalább is ezzel a tudatommal nem, de hiszen nem is ez számít...