A Mi Napunk

Nemcsak a mai, hanem mind. Ha süt a nap, ha nem. Ha munkánk adódik a gépünkkel, s ha csak önmagunkért emeljük fel.
Fotózz! Mondja a közösségi oldal is. Ne (csak) azért, mert épp szép a fény. Ne (csak) azért, mert elutaztál, ne (csak) azért, mert épp megbíztak vele. A fotózásért, ezért a remek találmányért, ami széles rétegek vizuális kultúráját formálja. Legyünk büszkék arra, hogy a magyar fotográfia milyen elismerésnek örvend a világban. Ennek mi is a részesei vagyunk. Mindegy a jéghegy melyik részét képezzük. Nincs csúcs talapzat nélkül.
Ünnepeljük ma, de éljünk meg minden napot a mi ünnepünknek, amikor a gép a kezünkben van és a szemünk előtt. Ma viszont töltsön el bennünket öröm, hogy ezt a napot ma minden olyan ember nekünk szenteli, akinek fontos a fotográfia, a Magyar Fotográfia!
Szép fényeket Barátaim!

Holnap és tegnap – felhívás

Kedves Fotografáló Barátaim!

Holnap van a Magyar Fotográfia Napja!
(Erről ugyan eddig nem tudtam, ehhez kellett az Óbuda Napja kiállítás megnyitója, ahol is a megnyitó potentát beszédében felvezette. (Lásd: Blodogvagyok, Fényezred, Kísérleti adás)
Tiszteljük hát meg – magyarok és fotográfusok (bárhol e világban) – egy holnap készült képpel, és annak kihelyezésével a saját oldalon.

A kép tegnap készült. Bár nem a HATVANEZREDIK, csupán néhány számmal előbbi, de az Öreg Csotrogány 350D nem sokkal később túlforgott a fenti számon is. Hazafelé konstatáltam a tényt, míg Zotyó Barátom kocsijában poroszkáltunk.  Megveregettem a hátlapját és megköszöntem neki a cserben hagyás nélküli együtt működést. Megígértem neki, hogy összekaparok valami összeget, hogy nyugdíjba küldhessen és bekerülhessen a dédnagyfater F-1N mellé. Megérdemli

A képről:
Hol a fény és hol a rács? Nekem mind a kettő előttem, a fényig azonban korláton kell átküzdenem magam. A növény más helyzetben van. Eldöntheti magának, hogy merre az előre és a vissza. Nekem csak az előre…

Mennyi az előre és meddig a vissza?

Mostanában foglalkoztatott is a dolog, meg néhány barátommal polemizáltunk is a napokban a lomográfia térnyeréséről. Fregoli barátomnak már régebben mondtam a likképek kapcsán, hogy annak is akkor látom értelmét, ha olyan témára van emelve, ami még többet fog mondani azáltal , hogy a camera obscura sajátságos technikai adottságai változatják meg a látványt. Itt nem elsősorban a rosszabb vonalélességre és részlet visszaadó képességre gondolok, hanem – még totál napfényben is – a hosszú expozíciós időből keletkező festői hatásokra. Ugyanakkor Kömöz Gerely blogján elég rendesen lehet találkozni ilyen képekkel, azzal a különbséggel, hogy neutrál szűrőzött digitális készséggel készülnek a képek, és az elmosások  mellett azért van élesség és részlet is a képen.
No most, a lomográfiában is ott látom a lényeget, hogy lehetőleg arra alkalmas eszközzel már a helyszínen készítsünk, lehetőleg elkefélt képet. A negatív kezelésére se fordítsunk gondot, sőt, ha elég elvetemültek vagyunk, akár smirglizzük is meg. Még tovább megyek. Valami gagyi, alacsony denzitású lapszkennerrel digitalizáljuk a filmeket.

Csak legyen is hozzá megfelelő téma!!!

Még emlékszem azokra a pályázási időszakokra, amikor még a filmekről sokszorosított papírképeket kértek be a tisztelt bírákok, és bizony undorral dobták félre a szürke, kiégett-besült, RETUSÁLATLAN kópiákat.
Ma meg a divat errefelé tereli az esztétikai igényt. No hát akkor mondom, én is beállok a sorba, felkutakodtam néhány lehetőséget. Azt hamar láttam, hogy a kész alapelemek ismételgetett használata még akkor is egysíkúvá teszi a low quality-t (ezt most találtam ki a low/high key mintájára), ha amellett azért indokolt a megjelenő tartalom.

Hát szóval! Készítettem egy képet, amit már a fényképezésekor annak szántam, hogy elrontsam. A téma adta magát. Kicsit erőszakot veszegettem magamon, mert valahogy nem áll rá a kezem a döntött horizont tudatos használatára. Szándékosan műfényre állítottam a színhőmérsékletet, levettem az élesítést, csökkentettem a szaturációt. Elég hányadékul nézett ki már a löcödön és ezért nagyon elégedett is voltam. A RAW konverterben juszt se csináltam vele semmit, csak kibontottam a megfelelő méretre. Aztán felforgattam a lomokat, és találtam egy régi képkeretből kiszedett üveget, ami elég koszos volt ugyan, csak nem elég karcos. Elő az üvegvágót, tudok én karistozni! Aztán tököltem egy csomót a szkennelési eljárással, majd a Shopban a sok trágya összelapátolásával, hogy ez jöjjön ki belőle:

Miközben keresgéltem az alkalmas rétegstílusokat, átlátszóságokat, maszkokat buheráltam, azon is töprengtem, hogy elment az eszem. Régen azért izzadtam vért, hogy hibátlan képet adjak ki a kezem közül, ma meg órákat vakarózok egy kép elrontásán. Még akkor is, ha minden szerénytelenség nélkül a képet alkalmasnak találtam az elbarmolásra.
Elég rendesen hasadozott a tudatom. Lehet, hogy nem vagyok elég skizofrén a dolgok helyes meglátására?
Elgondoltam: felvesznek a legmodernebb 24/192-es technikával egy remek zenét, aztán az utómunkáknál az 5.1-es hangsávba bekeverik a lemezjátszó sercegését és a csöves erősítő alapzaját, és ha elég elvetemültek még az alacsony sebességű szalagzajt is. Mi a f…szért nem veszik egyből MP3-ba, alacsony bitrátával?
Megmondom: a jóból lehet csinálni rosszat, fordítva azonban nem működik…

A fenti képben összességében van legalább 3-4 óra munka. Ebben az alsóban (ugyanabból a RAW-ból) 2 perc. A konverterből egyből idejött. Ezzel azonban a konzervativizmust képviselem(?), holott szerintem ugyanannyit mond a siralmas környezetről, mint a “felerősített” változat.

A napsütés meg legalább akkora kontraszt, mint a lepukkantó átalakítás.

Érdekes átalakuláson megy át nemcsak a fotográfia, hanem a fotók értékítélete is. Viszont semelyik művészeti ágban sem lehet  ekkora visszafelé fordulással találkozni. Számomra ellentmondásos is. Visszafordulok azért, hogy előbbre juthassak.
Minden tiszteletem azon keveseké, akik ezt a műfajt tényleg autentikusan művelik. Nem az én utam, csak időnkénti kitérőm…

Ünnep után

Kinek, hogy telt, nekem jól, s remélem mindenkinek…
Érdekes ez minden évben. A saját magam évfordulójának a megünneplésével annyi más is jár. Mert nemcsak a jegyből megyünk ki így augusztus 20-a táján-után, hanem lassan az évszakból is. Ennek az oskolások ugye nem örülnek, a szarvasbőgés szerelmesei viszont annál inkább, vagy azok, akiknek elegük van már a melegből és hűvös hajnali ködökre, őszi színekre, cserszömörce izzásra vágynak.
Szóval, minden évben, mikor egy újat kezdek az ősz felé is tekintek…

A sok jó kívánság mellé jó híreket is kaptam. Persze meglepett a Goldenblog top50-be kerülése a fotóblog kategóriában, mert úgy emlékezem ezt az oldalt csak a komplexbe neveztem, de nem mondanám, hogy rosszul esik, akár én magam feledkeztem meg erről, vagy valamely jó akaróim tették ezt meg helyettem.
Itt ragadom meg tehát az alkalmat, hogy megköszönjek minden kedves köszöntő szót, és megköszönjek minden szavazatot, ami a mezőnybe segített, kategóriától és eredménytől függetlenül. A szándék a sokkal fontosabb, és az, hogy ismerőseim és barátaim minél jobban szerepeljenek a végelszámolásnál. Sokan megérdemlik a jó helyezést, drukkolni fogok nekik…
Fogadja mindenki tehát  – aki a fentiek alapján érintve érzi magát  – az alábbi képet köszönetemül, ám ezzel az ideje lejárt Oroszlán a holnap jegybe lépő Szűzeket is üdvözli.

Lomográfia és villámcsapás

Engem is utolért a trend. Egy ideje már foglalkoztatott a holga-lomo-lepukkantott kép. Vagy a divatot követem, vagy haladok vele, vagy nem veszek róla tudomást, de miért ne? Kísérletezni szeretek. A Hónap hordaléka bejegyzésemben néhány képet már az Internetről levadászott scriptek felhasználásával buheráltam, de az eredménnyel nem igazán voltam elégedett. Valamit még hiányoltam, jobban mondva a különféle hatáserősítő textúrákat. Ezekben Jazza volt a segítségemre, amit ezúton is köszönök neki. Ezen a hétvégén meg időm is volt rá. Bár frissítenem kéne a Zeneszót, de a Régen látott képek kiállításon készítettem két képet, amit ennek az eljárásnak akartam alávetni. Előzőleg egy próbát ejtettem meg egy másik képemmel, amihez úgy gondoltam hangulatban megy a transzformáció.
 A kép eredeti változata
(Ez a kép erősen személyes indíttatású. Gyerekkoromban sokat túráztam Apámmal a Börzsönyben, és mindig különös hatással volt rám a mély völgyeket behálózó, de már akkor elhagyott kisvasút hálózat. Később, amikor Jack Londont kezdtem olvasni, mindig a Börzsönyben látott elrozsdállt, gyommal lepett sínpárok jutottak eszembe. Ezzel a megoldással nemcsak a gyerekkori élményekre és Apámra emlékezem, hanem a számomra máig szeretett és olvasott Jack London írásokra.)

A Mai Manóban készült két kép szinte egymás után került kártyára. Előbb a csendélet, amit nem is akartam naturális formában közre adni és utána a pillanatkép. Mind a kettőt időüzenetnek gondolom. Székely A. László 1927-ben készült Táncosnő c. képe az érték állandóságát jelenti számomra. A fiatal fotográfuson lógó két öreg analóg kép meg a  hagyomány keresést és a tiszteletet, még akkor is, ha ma divat elővenni öreg gépeket.
A csendéletnél már saját magam által készített textúrát is alkalmaztam és mind a kettőnél az egyik scriptet is csak nyomokban. A képek végeredménye több lépcsős, igen bonyolult eljárás.
Kicsit azért most félre teszem ezt a dolgot. Hagyni kell leülepedni, és nem mindent belegyűrni. És persze gyűjteni a textúrákat, főleg a “filmkarcokat”. Elég hülyén nézne ki minden képen ugyanaz a karist. Persze vehetnék valami lomokütyüt, és smirglizhetném a negákat, de semmi kedvem már az analógiához. Lusta vagyok szkennelni :)

Pénteken volt egy látványos vihar. Ki is zavart az erkélyre állványostúl. Lőttem is vagy 80-90 képet, de szokásom szerint a legszebb tűzijátékokba csak belebambultam. Vagy lemaradtam róluk, vagy csak gyönyörködtem. Egynél azonban szerencsém volt. Bár velünk szemben nem volt igazán látványos az Istennek A Nyila, de a hátunk mögötti olyan intenzitású, hogy még az eget is bevilágította.

Egy hónap hordaléka…

…avagy, a közigazgatástól Angyalföldön és a Faházon keresztül az Óbudai Nyárig.

(A címet Szekulity Péter Napok hordaléka c. remek könyvéről loptam el.)
Jobb lett volna nyaralni, Pacsmagon punnyadva, sört szürcsölgetni, de a nyár zöme eddig a munkáról szólt, és ahogy elnézem, fog is. Ma kaptam egy kis szabadnapot, így átnéztem az előző napok, hetek termését és ezekkel töröm meg a hallgatást egy kis időre.

Lili, kedves  és tehetséges barátom elég okos volt ahhoz, hogy felismerje, a fotózásból nem lehet megélni, így biztos kenyérkereset után nézve arra adta a fejét, hogy diplomát szerezzen a közigazgatás – ki tudja már melyik –ágazatában. Mivel ehhez is megvan a tehetsége, több, mint egy hónapja, hogy meginvitált a diplomaosztójára. Én meg géppel mentem, ha már mentem, és bár igen érdekes élményben volt részem, valahogy sajnáltam, hogy az életemből kimaradt a fejfödő csoportos felfelé dobálása…
 
Jó lenne már valami fotós díjkiosztóján is megjelenni…

Utána Gyuri barátomhoz vettem az utam, új zenékkel és házi pálinkával invitált, egyiknek sem akartam ellenállni. Egy régi angyalföldi bérházban lakik. 42 éve ismerem őt és a házat is. Belső udvarában szinte megállt az idő. Amikor kimentem a gangra egy bagó erejéig nagyon megütött a két szint közötti különbség mértéke. Egy egész más világba csöppentem. A helyem is megtaláltam. A kettő között. Megint az álmok és a realitás. Kicsit feledtem a zenét és örültem, miközben a gépért mentem, hogy még nem húztunk bele annyira az üvegbe.
 
  
 
A képeket ma dolgoztam ki, ugyanazokkal a vegyes – az elszakadni vágyást, és a szülő- és nevelő kerülethez való kötődést jelentő – érzelmekkel, mint amiket egy hónapja a fotózáskor éreztem.

A vegyes kicsit sűrűre sikerült, fel akartuk hígítani egy kis serrel, így átvillamosoztunk honom elhíresült intézményébe, a Faházba, aminek hátsó kertje mindig megajándékoz valami képi lehetőséggel. 
 
Az alsó szintről el kell rugaszkodni! Majd’ két hétig ki sem láttam a Dreamweaverből, két előző bejegyzésem pár képe származik abból az időből. Az időutazás másfelé vette az irányt. Péntek délután volt az is. Már lilában és rózsaszínben láttam mindent. Deszaturálni igyekeztem a Polgárba. A Főtéren meg nagy készülődés és gyülekezés volt. Ja, persze, Óbudai Nyár! Minden hétvégére vigalom. Mi lesz, nézzük csak? Hopp, Ghymes. Még úgysem láttam őket élőben, gyorsan haza a gépért…

 
 
 
Igazán felüdítő volt. Voltak részek, amikor eszem ágában sem volt fotózni, hanem együtt lüktettem a zenével. Szerencsére a Polgár is közel, szomjazni sem szomjaztam, a koncert végén meg igazán szép látvánnyal köszöntött az este.
Még van egy kis dolgom, de már jönnék rendszeresen, hiányzik a blogozás…