Mostanában sok régi ismeretséget újítottam fel egy közösségi oldal segítségével, és sok újat találtam a blogvilágban. Egyiknek jobban örülök, mint a másiknak... Jó feleleveníteni régi eseményeket, és nagyon izgalmas új világokba bekukkantani.
Raindrop színes, vidám és sokrétű oldalai,
jazzapics fiatalos útkeresései, és folytathatnám a sort, nézzetek körül a kigyűjtésekben. Egy blog sarkall most írásra,
feles kristina-é. Elsősorban az, ahogy a különféle művészeti ágak hogyan, milyen intenzíven hatnak az Ő alkotásaira.
Erről, a magam vetületéből tekintve már írtam
egy régebbi bejegyzésemben, most – mintegy tisztelegve fk munkái előtt – egy régi, leporolt és sokak által ismert kép kapcsán egy másik oldalról, a tudatalatti azonosulásokról írnék.
1986-ban, sikereim kapujában készült a kép a Szigetközben, majd sok többi képemmel együtt ezzel is pályáztam a Nimród akkori országos természetfotó-pályázatán, a Találkozás a Természettel elnevezésűn. Első címe
Egyedül az ágon volt. Az akkori zsűri tagja volt Mányoki Endre fotóesztéta, a hajdani FOTÓ egyik munkatársa. Az Ő feladata lett volna valamelyik FOTÓban értékelni a pályázatot. Ám Ő felhívott, és közölte velem, hogy nem erről, hanem a kiállítás kapcsán rólam és a képeimről akar írni. Talán kellett volna lenni bennem egy kis lelkiismeret furdalásnak, talán volt is, de valami egész más, sokkal magasabb szintű érzés annál több. (Ha valakit érdekel a teljes cikk, keresse a FOTÓ 1987/2 számát.) Én csak egy részét próbálom meg idézni – sajna a fejemből, az újság bekerült az MFSZ-hez beadott portfóliómba, és mivel felvettek, nem is kaptam vissza:
Legmegkapóbb képe a cinege (megbocsátottam neki, hogy lecinegézte a barázdabillegetőt)
(...), akaratlanul József Attila gyönyörű sorai jutnak az eszembe: "A semmi ágán ül szivem" Az előző rendszer ugyebár egész más képet festett az akkori tanuló ifjúság számára József Attiláról, és a "proletár költő" valahogy nem érdekelt. Elvoltam Villonnal, Withmannel, Shelley-vel és Jim Morrissonnal. A cikk kapcsán azonban azonnal kézbe vettem a József Attila összest, és neki álltam megkeresni a verset. Se címet, sem évszámot nem tudtam, csak az idézett sort. Először találomra lapozgattam a kötetet (mint egy novellást, amit úgy szeretek olvasni, hogy belelapozok, és amelyikbe belefutok, azt olvasom) és ha tetszett-ha nem bele kellett olvassak a versekbe. Aztán egyre jobban tetszett!!! És bele is szerettem, mire megtaláltam az egész verset (
Reménytelenül). Azóta "Semmi ágán" címmel, így idézőjellel publikálom a képet.
Ehhez ugye más találta meg a fonódást a másik oldalról támadó ihlettel, de engem is ráébresztett arra, hogy egy csomó olyan behatás ér, amik az érzelmeimen keresztül hathatnak a képeimre. Ez volt az az időszak, amikortól kezdve igyekeztem ebből a szempontból is tudatosítani a képeim elkészültét. Bár azt is bevallom, hogy engem elsősorban a zene inspirál, de azt is tudom, hogy egy rakás olyan kép van az archívumomban, amit József Attila sorai ihlettek, hol tudatosan, hol "csupán" érzésből.
Azonban valamiről szeretnék még szólni. Nem titok ugye, hogy egy ideje tudatosan keresem a spirituális utakat. Amióta nyitottá váltam az égi jelekre, egyre jobban eltelít az a tudat, hogy sok azonos képet közvetítenek bizonyos embereknek, amik így-úgy a felszínre is kerülnek. És biztos azért, mert égetően fontos, hogy ezek az üzenetek arra alkalmas személyeken keresztül kerüljenek a köz felé érthető formában. Legyen az prófécia, film, könyv, zene, ne adj Isten fotó. Az utóbbi időben kezdtem el intenzíven írni, és nem egy írásomat visszaolvasva magam is meg tudok lepődni a gondolatmenetemen. Az utóbbi két év képeiben és egy diaporámájában meg nagyon is határozottan éreztem az égi vezetést és szándékot.
Ebben az évben megrendezésre kerül egy kiállításom, ami ezeknek az üzeneteknek a jegyében fogant. Az egyik kedvenc képemnek elkészültekor, 2008-ban ezt a címet adtam:
A végtelen öröm tengere. 2009-ben a kezembe került egy Szepes Mária könyv. Egy bekezdésének a zárása világosította meg bennem a tudatalatti azonosulások tézisét. Nincs előttem a könyv, a címét sem tudom, csak a lényeget igyekszem a lehető legpontosabban felidézni:
... a napbárkából kiszállva jutunk el a végtelen öröm óceánjához. A lelki gyönyör forró borzongása töltött el, és azóta is ha ránézek erre a képre, mert nemcsak a sorok jutnak az eszembe, hanem ennek a csodálatos embernek a világkincset érő hagyatéka, és az, ami ezt az egészet működteti és élteti.
Bejegyzések
