Holdf(r)ázisok

Paparadsa Rákköszöntő bejegyzésében olyan szépen írt a Holdról, hogy akkor ígértem neki egy összeállítást erről a – bizony, férfiaknak is – titokzatos égi vándorról. Nem akarok senkit sem gondolatokkal terhelni. Át engedem inkább a szót  a hárfa csodálatos hangjainak (indítsd is el a zenét azonnal!), egy japán versikének és néhány képemnek.

C. Debussy: Claire de Lunaire

Ishikawa: A hold Hold aranylik át a felhőn. Játszadozni kezd szemünkkel: víz alá hull s újra feljön, aztán messzibb tájra megy - ott mögéje áll a hegy, hogy ne lássuk, merre tűnt el... Bardócz Árpád fordítása

 

 

Minden Ráknak szeretettel és Apámnak, aki ma lenne 101 éves…

Elemek üzenetei

Légszomj (föld és ég) – Bélkő, 2008. május 11.

Mit várhatsz?

A négy elemtől:
A Földből nyered az Erőt.
A Levegő-Ég sugallja a Gondolatot.
A Vízből meríted az Életet.
A Tűzben-Fényben megéled az Érzést
és megleled a Hitet.

Mindentől és Mindenkitől:
Csak azt, amit adhat…

Izzó táj (tűz) – Szentendrei-sziget, 1995.
Őselemek (víz) – Magas-Tátra, 1988.
(Három pillanat az 55-ből)

Emlékbe, erre a napra…

Ami belülről jön

Ma is a városból indultam Újpestre. Előbb azon az ellentmondáson tűnődtem el az úton, hogy télen a természet lemeztelenedik. A föld is, a fák is elveszejtik ruháikat, csak nagy ritkán takaróznak lenge dérfátyolba, vagy súlyosabb hólepelbe. Az ember meg felöltözik. Aztán ahogy tavaszodik és tovább melegedik az idő, úgy kerül le egyre több ruha mirólunk, és úgy lesz a természet egyre felöltözöttebb. Mindez annak a kapcsán kezdett el motoszkálni az agytekervényeim között, hogy mennyi szép nő rohangászik ebben a városban. (Persze az egész országban!) Ez meg azért tűnt fel, mert ugye a jó idő beköszöntével lekerülgetnek a nagykabátok és az egyéb formatakaró öltözeti kellékek. Ahogy a virágok kibomlanak a harmatos reggeleken, úgy nyílnak meg szemeink láttára a tavasznak viruló lányok, asszonyok. És ez lesz még jobb is. Ha valamiért ki tudnak manapság strandra csalni, az csak a látvány...

Aztán a szépség kezdett el foglalkoztatni. A fogalom. Mi a szép? Mitől válik valami, vagy valaki a számunkra széppé? Van-e, lehet-e egyáltalán egyetemes szépségről beszélni? Hiszen akit én szépnek látok, azt más nem biztos, hogy annak. Amíg más el tud andalodni egy szép harmónián, attól lehet, hogy én a világból ki tudnék futni. Egy rigónak gyönyörűség egy giliszta, még egy horgásznak is, az "Istenek a fejükre estek"-ben meg úgy nézett a kis bushman a fehérneműben tüskék között szambázó szőke bigére, mint egy szürkegém a francia krémesre.
Ezek szerint azt mondhatjuk, hogy a szépséget a szükség alapvetően behatárolja? Ha szomjas vagy, ne igyál bort? Nemcsak azért mert a víz a legjobb szomj oltó, hanem azért, mert az íze másodlagos lesz. (Jó borból úgysem lehet annyit inni, hogy eltelj vele. Vagy a pénztárcád nem bírja, vagy te.) Az élvezetnek pont ez a lényege: a "dolgokat" magukért szeretni. A használati tárgy nem ajándék, és kiéhezetten mindegy kivel elégíted ki magad, nem a másik számít, hanem önmagad. Igazán az a szép, akit/amit a szívünkkel látunk. A tanyán felnőtt embernek Budapest egy börtön, nekem meg a világ legszebb helye, mert nemcsak a szükség köt ide, hiszen odébb állhatnék, hanem a szívem. Az igazi szépség belülről fakad, csak belülről láthatjuk is meg. És csak az, akinek szól, vagy aki megérti. Vagyis abban találsz gyönyörűséget, amit nemcsak szeretsz, meg is érted, vagy elfogadod, hiszen azért szereted.
Egy tájat láthat a szemed szépnek, ha átrohansz rajta, nem kapsz tőle többet, mint egy egyéjszakás kalandtól. Ha elidőzöl benne, beszívod az illatát, megérzed a különböző hangjait, amit a játszi szelek keltenek együtt a madarak dalával, már nem a szemeddel, hanem a lelkeddel látod. És ha fotózol, egész más képet is hozol haza onnan.

Számtalan nőt látok ilyennek-olyannak. Lehet, ha megismerhetnék egy az utamba akadt, lélegzet elállító szépséget, egy pillanat alatt mázként töredezne le róla a belsejéből sugárzó negatív erők miatt. Míg egy kevésbé figyelem felkeltőt egy órás beszélgetés után mindennél szebbek láthatnék. És nemcsak azért nem szólítok le olyan szép, vagy érdekes arcú embereket, akiket szívesen fotóznék, mert gátlásos vagyok. Azért is, mert ahhoz, hogy képileg közel tudjak hozzájuk kerülni, előbb emberileg kell. Nem a külseje felől akarom megközelíteni. Az első, kívülről jövő benyomás azonban sok mindent takar. Nem akarom annak a lehetőségét megadni, hogy a saját rossz felismerésem kapcsán más becsapottnak érezze magát.
A belső szépséget a lelki harmónia és az ebből táplálkozó szeretet teremti meg. Ez nagyon sok összetevőből áll. A külső behatások megfelelő feldolgozásának és a belülről fakadó démoni erők elfojtásának a képességéből. Vigyázni kell, saját érzéseink elhomályosíthatják szemeinket, a lelkieket is. A rózsaszín ködben hallott angyali szavak a képzeletünkből jönnek, nem a másik lelkéből. És a rózsaszín ködben sokszor nem a másikhoz szólunk, hanem magunkhoz. Azért nem vesszük észre a hibákat, mert nem akarjuk. Holott az igazi szeretet csak a hibák elfogadásán keresztül érhet tartóssá. A barátaink azért a barátaink, mert a hibáikkal együtt szeretjük őket. A szerelmünk meg azért az szerelmünk, mert azt hisszük, hogy nincs hibája. Aztán a kémia felszívódása után úgy válnak láthatóvá a hibák is, mint hajnalban a nap első sugarára a réti virágok. Ekkor dől el mennyire időtállóak az érzéseink. A baráti szeretet örök. És ez az alapja minden mély emberi kapcsolatnak. Azt csak az emberségen keresztül lehet megtalálni. Frank Zappa fogalmaz erről nagyon találóan: "A szerelmem az a barátom, akivel le is fekszem."

Szóval, csak gyönyörködöm a külsőkben. Fáj néha a szívem, ha érzem a jó kép, vagy egy érdekes ismerettség lehetőségének az elmulasztódását, de így is van rendjén. Ha egy találkozás elrendeltetett, az égiek úgyis megteremtik erre a lehetőséget. Az igazi figyelmet közvetlen környezetemre kell irányítanom, hogy akik fontosak a számomra, vagy én nekik, a szívemmel láthassam őket, és ők is az enyémet. De szeretem a szemem rajta felejteni a világon. Talán azt is másképp tudom nézni. Mindig meg kell próbálni a felszín alá nézni, vagy ha nem lehet, legalább érezni. Sok mindennel lehet így találkozni, amivel sokan nem. A legromosabb külsejű ház ablakából a bent élők világító szelleme világíthat felénk...

Táncoló Bikák

Már az oldalsávra is kikerült az új mandala, Padparadsa is beharangozta új bejegyzésében, a Bika jegyébe bolyongtunk át ennek a napnak a beköszöntével. Nem akarok senkit sem megijeszteni, nincs szándékomban a fent említett Blogcimbi babérjait megtépázni, csupán saját megközelítésemben ejtek néhány szót a reggel bekövetkezett, és 31 napon át tartó állapotról.

A cím sem véletlen. A Bika jegy különös hatással van rám. Biztos nem kéne, hiszen a föld elfojtja a tüzet, vagy más megközelítésből: az Oroszlán le akarja győzni a Bikát (no, ez még nem sikerült nekem). Jelenleg három olyan Kedves Ismerősöm van, akik a Bika jegy szülöttei. Valamilyen számomra felfoghatatlan (igaz nem is törekszem a megoldásán) okból mind a háromnak lételeme a tánc.
Az egyik egész életformáját ennek rendeli alá egy jó ideje. Hozzá ebben az évben már 40 éves ismeretség köt, és ezen felül számtalan ilyen-olyan-amolyan megtapasztalás. Az élethez való alapvető átszemlélődésemet neki köszönhetem, immáron több mint 3 éve megesett újbóli találkozásunk óta.
A másik egy nagyon tehetséges ifjú művész. Egyedi hozzáállása van a tánchoz, gyerekeket tanít, alternatív gondolkodású filmeket ötöl ki, amikben szerepel (táncol) is és mellette kiváló modell. Időnként abban a kegyben részesülhetek, hogy fotózhatom.
A harmadik... virtuális barát. Csak tudom, Tőle, hogy köze van a tánchoz. Nem tudom, mi. Érdekelni érdekel ugyan, de betartom a (férfiak számára legalapvetőbb) szabályt, nőt sose kérdezz önmagáról! Majd elmondja, ha akarja.

Szóval őket köszöntöm ezzel a rövid bejegyzéssel és a képpel. Nekik kívánok előre is ünnepélyes születési évfordulót, legyen ebben a 31 napban bármikor. Velük köszöntöm a hamarosan beköszöntő májust, az új és megújuló szerelmek havát. Minden év legszebb hónapját, mely az anyákkal kezdődik majd és a gyermekekkel fejeződik be. Mi lehet e két fogalom között a legerősebb összekötő kapocs más, mint a szerelem! És lehet-e a szerelemről szebb nyelven beszélni, mint egy nő táncának vágyról szóló énekével...

3 év vágy, 30 éve tartó szerelem

Nem a Dunáról lesz szó, hiszen az sokkal régebb óta tart, nem is az evezésről, bár az is megérne néhány mondatot. Ma (azt hiszem, de valahogy így) 30 éve, hogy csak Canonnal fotózok. Ez a kép is ezért került ide. 1980. júniusában készült. Az első igazán "jónak" gondolt lövet a korai korszakból. Lehetne is ennyi röviden, de mesélő kedvemben vagyok, bár azt hiszem most elsősorban fotó- és főleg Canon funokat érdekelhet a mondókám.

Úgy 1976 tájékán kezdtem tapasztalnia Praktica-k korlátait. Nem az objektívekkel volt bajom, a lencséik, főleg a jénaiaknak egészen jók voltak, de a mechanikai megbízhatóság az nem volt tartós. A távol-keleti szigetország termékei felé kezdtem kacsintgatni. Prospektusok tömkelegét vadásztam össze, mert nem igazán volt rálátásom a piacra. Gyorsan körvonalazódott, hogy 5 lehetséges márka közül kell választanom. Betűrendes, nem minőségi sorban(!): Ashahi Pentax (akkor még úgy hívták, jobb is volt annak), Canon, Minolta, Nikon, Olympus. Az Ashahi felé kezdtem húzni az M 42-es menet miatt, legalább az optikákat olcsón megúszom. Igazán a Minolta SRT-101 tetszett a legjobban. Az akkoriban egy nagyon jól összerakott gép volt. Az Olympus már akkor kicsi volt, elképzeltem a péklapát kezemben és röhögő görcsöt kaptam. A Nikont (kövezzetek meg Nikonosok!) meg már akkor nem szerettem. A – főleg itthon – túl lihegett nimbusza miatt is, meg azért, mert az egyetlen rendszer volt, aminek az élesség állítása ellentétes irányban működött a többihez képest. Akkor már a kezembe vettem néhány gépet, és amikor a Nikon került bele, össze is zavarodtam emiatt. Na mondtam, te sosem leszel az enyém. Meg az árát is szemét módon drágálltam. Annyival nem volt jobb. A Canonnal nem voltam képben. Akkor mentek át egy nagyobb fejlődésen, amikhez hozzá lehetett jutni, azoktól nem estem seggre.

1977-ben kivetődtem a BNV-re. Ott a Canonnak volt egy standja és akkor mutatták be az F-1-est, amivel a profi szférát igyekeztek magukhoz csábítani. Az első látásra beleszerettem. Háromszor mentem vissza, ott töltöttem a napot a vitrin előtt, bámultam a hozzá rendelhető ezer kütyüt, és amikor lehetett a kezembe is vettem. Kaptam egy viszonylag nagy terjedelmű prospektust, de nagyon általános információk voltak benne. Fogtam magam, veszíteni valóm nincs alapon, írtam egy levelet Tokyo-ba, hogy érdekel a gép, szeretném is beszerezni (komolyan gondoltam), csak szeretnék róla és a teljes rendszerről valami átfogó képet kapni.
Egy szép júniusi reggel csengetett a postás. Két küldeményt hozott. Az egyik lehervasztott, a behívóm volt. A másik viszont heves zakatolásba indította a szívem. Egy vastag boríték, Japánból, a Canon emblémával. Egy 260 oldalas, A/4-es album volt. Teljes technikai leírással a tartozékok és az összes objektív tekintetében. A két évet ennek a könyvnek [na jó, meg egy Biblia (nem hitalapon, csak gondoltam lesz rá időm), a Svejk és a 22-es csapdája] segítségével sikerült átvészelnem. Angolul is megtanultam, mert minden gondolatát ismerni akartam. Fotósok között szolgáltam a kettőből másfelet. Amikor mondtam, hogy ilyen gépem lesz, kiröhögtek. Persze még akkor én sem tudtam, hogy nem ilyen lesz, hanem jobb.

Leszereltem, és kezdtem vizslatni a terepet, hogyan juthatnék én egy ilyen géphez? Kezdtem belátni, hogy bankot kéne rabolnom hozzá, vagy megütni a milliót a lottóval. A 70-es évek vége volt a Canon elektronikus áttörése az A szériával. A népszerű felhasználói réteget célozták meg ezekkel a gépekkel és elég széles is volt a típusválaszték a sorozaton belül. Így vettem meg az első Canont, egy AE-1-est az 1,4-es alappal, használtan potom 21000-ért, ami akkor 8 havi fizetésem volt. Eladtam magam az OTP-nek, de azért is kellett. Aztán anyámékat is eladtam az OTP-nek és így lett nemsokára egy 35-ös és egy 135-ös objektív is mellé. Hát így indult...

Aztán megnősültem, jött a fiam, róla meg készült ezer fotó. Ezzel egy időben dobta ki a Canon az F-1N-t. És én újra szerelmes lettem. A feleségemnek volt egy rokona Ausztráliában. El kezdte neki küldözgetni a fotókat. Az meg el volt tőlük ájulva, hogy így-meg-úgy, fotózok-e mást is. Így kikerült neki más is tőlem a gyereken kívül és attól is elájult. Egyszer azt találta írni, hogy mondjam meg, milyen gépet szeretnék, és küldi az összeget. Így lettem egy F-1N-nek a boldog tulajdonosa 1985-ben. Sőt, annyi zsozsó jött, hogy futotta egy winderre, egy szupervilágos mattüvegre, meg egy 28-85 zoomra is. Hajdanvolt nagy sikereimet annak a gépnek köszönhetem. Nem azért mert magától fotózott, hanem azért mert megbízható volt. 14 évig nem hagyott cserben, pedig minden oka meg lett volna rá. Átment rajta legalább 2000 film. Fagyott rá hó, bedőlt patakba, hangosan koppant egy kövön, még magaslesről is zuhant le. A szerelem ellenére eszközt láttam benne, és a természetfotózás nem az a műfaj, ahol az embernek van ideje a gépet pátyolgatnia.

(Ekkor fagyott rá a hó a gépre. 2-3 mm-es jég borította. De pontosan vitte a filmet, és halálosan pontosan exponált.És itt jegyzem meg azoknak, akik azt hiszik, hogy egy jó géptől lesz jó képük, tévednek. Egy felső kategóriás kompakt bizonyos korlátok között megcsinálja ugyanazt a képet, mint egy csúcs DSLR. Csak nem ugyanazon körülmények között. A különbség ebben van. A kép azonban a fotóstól függ. És egy jó fotós jobb képet készít egy gyenge géppel, mint a technikában bízó tapasztalatlan az 1D MarkIII-mal.)

Már kezdett rajta érződni a kor, de ismertem a rigolyáit, tudtam kezelni. 1999-ben aztán azt vettem a fejembe Mártélyon, hogy az áradó Tiszán lebegő csónakokat alulról kéne megnézni a 17-sel. Ezt már nem szerette. Igaz én sem, elég kellemetlen volt, kiállításra mentünk Hódmezővásárhelyre, elég hülyén néztem ki kora tavaszi, ronggyá ázott ruházatban. Még Tokyóban is volt szervizben, de már nem volt hozzá alkatrészük. Akkor már rég EOS-ban utaztak. Így került be a vitrinembe. Ha otthon vagyok, sokszor vetek egy pillantást rá zenehallgatás, vagy filmnézés-olvasás közben. Ott van a helye a közelemben, néha a kezembe is veszem. Talán beszél hozzám, emlegeti a szép időket, vagy korhol, amiért nem vettem észre, hogy melyik csónak nincs megkötve.

Sok gép ment át a kezemben. Lassan bekerül mellé a G2 is. Egy kedves ismerősömnél még szolgál. Ha kimúlik, megy az öreg tesó mellé. Annak is sok szépet köszönhetek. Általa léptem be a magasabb szintű digitális világba. Még egynek lesz abban a vitrinben helye. A most használt 350D-nek. A 60000-ik expozíció közelében járok vele. Azt mondták, jó ha 30-ig bírja. Bírja, pedig az is kap a pofájára szegény. Az utóbbi 5 év jó képeit elsősorban neki köszönhetem. Nem is gondolkodom az utódlásáról addig, amíg nem lesz időszerű. De akkor meg is siratom...
Kép a G2 korai időszakából. A blogon lévő képek zöme meg a 350D-vel készült :)

(Egy fotós barátom a FotóArénán épp kezdte fontolgatni, hogy kihajítja ezt a vackot (neki is ez volt), mert nem lehet vele képet készíteni. Aztán feltöltöttem ezt a képet. Ő meg lenézett az infóra, és azt kellett látnia, hogy ugyanolyan géppel készült, amivel még neki nem sikerült egy értékelhetőt sem összehoznia. Akkor jött rá, hogy nem a gépben van a hiba.)

Függelék, mik is fordultak meg nálam (persze már nem ennyi van):

Gépek: AE-1 (2 db), AE-1P (2 db), AV-1, AT-1, Canonet 35, Canonet 35 QL, FX, FT, FTb-Ql, F-1N, EOS 50, EOS 350D, PowerShot G2, G9, G10

Objektívek: EF 70-210/4, EF 85/1.8, EF-S 10-22/3.5-4.5, 18-55/3.5-5.6, FD 17/4, FD 28-85/4, FD 35/3.5, FD 35-70/3.5-5.6, FD 50/1.4 (2 db), FD 80-200/4, FD 100/2.8, FD 100-200/5.6, FD 135/3.5, FD 200/4macro, FD 300/2,8, FD 300/4 (2 db)

A lélek böjtje

Közel 2000 éve, az Emberiség lelki nyomorának oltárán feláldozott Megfeszített Szeretet lenézett kínjai közepette a hármas keresztfa előtt állókra. A közönyös légiósokra, a saját önteltségükben pöffeszkedő farizeusokra, a gúnyolódó csőcselékre. Szeme megpihent a kezeiket tördelő János apostolon, az Anyán és a később prostituáltnak ledegradált Szerelmen, Mária Magdalénán. Szemét az égre emelte, és az egyik evangelista szerint így szólt:
"Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek."

(Lukács 23/34)

A mai napig, de talán manapság igazán nap, mint nap kell szembesülnünk a bennünk élő Szeretet elpusztítási vágyának vad dühével. A "jólelkű" többség lelkére mért egy-egy csapás a frissen vakolt, vagy burkolt falak összefirkálása, a szemetesek felgyújtása, a díszburkolatok összezúzása, a járművek üléseinek összevagdosása. Had ne soroljam. Ti is remegő gyomorral, ökölbe szorított kézzel szembesültök a megrongált sírokkal, vagy a parkok lerombolt padjaival. És a hírekről ne is beszéljünk. A legképtelenebb bűncselekményekkel, terror akciókkal bombáznak bennünket azok miatt, akikben nem tudott gyökeret verni a Megváltó által mindannyiuk számára elnyert megbocsátó szeretet. Olyan nehéz ilyenkor megfelelni a Krisztusi szavaknak...

Pedig a Húsvét eljövetelét felvezető mai nap erről szól. Az eddigi egyik legnagyobb médiumnak ezért szabatott ki az a sors, hogy saját kínhalálával váltsa meg számunkra az örök üdvözülést. Csupán annyit kell tennünk, hogy az Ő(!!!) tanításai szerint éljünk. Csak sokszor olyan nehéz. Azt hihetnénk, hogy ez a kívülről bennünket ért hatások miatt van így. Ez azonban csak látszat, mert tudnunk kell azt is, hogy minden elsősorban belülről jön. Hogy hagyjuk-e magunkban eluralkodni a ránk lőtt nyilak mérgét? Vagy tényleg odatartjuk-e pofon vert arcunk érintetlen felét is, s cipót dobunk-e vissza a kő helyett?
Nem a "bűnök" melletti gyáva, vagy félszeg félre sandításról "prédikálok" én itt. Mert ezek mellett nem lehet szó nélkül elmenni, és a csendes, magunk között elejtett suttogás sem ér sokat. Ha tudnánk a helyes megoldást, biztos élnénk vele. Ez az egyik legnagyobb átkunk: az erőszak szava még mindig túlordítja a lelki romok felett sírók jajveszékelését.

A Húsvét előtti Nagyböjt a test méregtelenítése mellett a lélek megtisztítását is kéne, hogy szolgálja. A lélek böjtjét szinte fontosabbnak is tartom. Ebben az időszakban igenis tartsuk vissza magunktól a lélekgyógyító orákulumokat, hogy észre vehessük magunkban a mérgeket, amik énünkön élősködnek. Szálljunk alá önnön mélységeinkbe, merjünk szembe nézni démonainkkal, hogy legyőzhessük és kiűzhessük őket. Mert amíg bennünk élnek, erősebbek az angyalainknál. Szárnyaik enyhet, hűvöst adó nyugalmát, gyógyító szavukat csak akkor hallhatjuk tisztán, ha csak ők lakoznak bennünk. Ám ezt az állapotot csak mi teremthetjük meg magunknak. Ehhez is nehéz keresztúton keresztül lehet csak eljutni. Mindenkinek megadatott a sajátja. Kálváriáinkat magunknak kell megjárnunk, de az úton a Megfeszített tanításainak a magunkba fogadása segíthet át a nehézségeinken...

Az időben

A minap álmomban olyan valakik, akiknek – úgy éreztem – hatalmukban állhat, feltettek egy kérdést: Akarom-e tudni, mennyi van még hátra? Még álmomban is nemmel válaszoltam.

Jó-e az, ha tudom? Nem olyan ez, mint egy izgalmas történetnek előre tudni a végét? Vagy egy fináléra épülő szimfóniának csak a végét hallanánk? Tisztában lennék egy intervallummal, és lehet, hogy fenekestől felborulna minden. Olyan dolgokat végeznék be, amit lehet, hogy nem is kéne, és olyanokat hagynék ki, amiket kár lenne. Vagy, főleg ha rövid az időm, elmenne azzal, hogy megoldjam annak a problémáját, hogy ne hagyjak szeretteimre anyagi és egyéb terheket?

Azt hiszem a sorsban az a legjobb, hogy a Nagy Regényíró tudja csak a cselekmény teljes folyamát. Mi olvasók, meg átengedjük magunkat a történéseknek, vele együtt sodródunk a megoldás felé, lépten-nyomon kellemes, vagy kellemetlen meglepetésekkel szembesülve. Minden a végén dől el. Akkor tudunk azonosulni a Szerző valós szándékaival. Ha tetszett a könyv, újra olvashatjuk, és immár ismerve a végkifejletet, tudunk a finomságokra koncentrálni, azokból okulni. Így kereshetjük tovább az új könyveket, amiknek a főszereplőivel úgyis azonosulnunk kell.

Nem akarom tudni. Nem akarok az idő foglyaként vergődni a vég tudatának rácsai között. (Csak ha valami elkerülhetetlen véggel állok szemben.) Szeretem ezt a zeg-zugos ösvényt, amit az Életnek nevezünk. Néha sűrű erdőben vergődök, néha nehéz hegyre kapaszkodok fel, ahonnan összetört lélekkel zuhanok a mélybe. De megfürdök a napsütötte, virágos rétek szerelemillatában, és elmerülök a város színes forgatagában ugyanúgy, mint a Természet puha csendjében. Nem szeretem a hosszú egyenes utakat. A kanyar mögött, elérhető távolságban várhat valami meglepetés. Van miért előre haladnom. A hosszú egyenes elriaszthat, megállásra késztethet, főleg, ha nem is látni, mi van a végén. A kanyarok lerövidítik az utakat, mégha ez ellentmondásosan is hangzik. A kanyargós úton jobban érvényesül az "itt és most" tétele. És sosem arra gondolok, hogy az Átjáró vár, de ha az, ez is az élettel jár. Azon is majd át kell keljek.

Egyik bejegyzésemben azt írtam: Az idő nem előlünk fut, velünk együtt halad. Néha kiszállok belőle. Kivűlállóként próbálom nézni azt a vonatot, amiben száguldunk kiindulási pontunktól a végcélig. Arcokat ragadok ki magamnak, vagy a magamét szemlélem mások lelkével. Bámulok az időn. Az állandón és a mégis változón. A szubjektíven. Mert a teknős béka 200 éve ugyanannyi, mint egy vörösbegynek a 2. A száguldó rakéta meg lomha csiga a fényhez képest. Időnket csak mi mérhetjük, hogy aztán megfelelően el tudjunk számolni vele, amikor megkérdezik: Hogyan használtad ki???

A fény felé - Zebegény, 2007 (1 pillanat az 55-ből)
Időben - Óbuda, 2004

A lélek szabadsága

Tarthatsz rabságban madarat, etetheted is, becézheted is, akár meg is gyógyíthatod, ám amint lehet, kiröppen az ablakodon, nem törődve azzal, hogy űrt hagy-e a lelkedben, talán újra megsérül, talán éhezni, fázni is fog, veszély is leselkedhet parányi életére, akkor is a szabadságot fogja keresni, a korlátlan szárnyalást az ég végtelen kékje alatt, mert erre teremtődött, a lélek szabadsága nélkül kalitba zárt testet őrzünk énünk zárt ablakú falai között, s még e testet is csak közös akarattal birtokolhatjuk, a teljes egyenjog íratlan törvényeit követve, hogy ne kihasználás, megalázás legyen a vágy kergetése, a lélek rabságban tartása a teremtés elleni vétek, mert az elengedés elfogadása az élet állandó megújulásának magasabb szintű megértése.

Nyomot hagyni...

Valahol egyszer azt írtam, talán Magyar Feri barátom nekrológjában, hogy a távozás sosem a távozónak nehéz. Ha úgy érezzük, megtettünk mindent, amit kiszabtak ránk az út kezdetekor, és nem hagyunk hátra elrendezetlen dolgokat szeretteinkre, könnyű szívvel tekinthetünk az Átjáró túloldalán minket váró új élet felé. Számot vetünk, mert a megjárt út tapasztalatai megajándékoznak a bölcsességgel, és ráébredünk: már nincs több teendőnk, mint felkészülni a megújulásra. Félelmünk egy lehet: hagyunk-e olyan nyomot utunk porában, amit nem fúj szét a feledés könyörtelen szele? Ez különösen az alkotót foglalkoztatja, hiszen megszállottságának egyik mozgatórugója – az önkifejezésen felül – a kitörölhetetlen emlék hátrahagyása, lehetőleg minél szélesebb körben és hosszabb ideig. Talán nehéz elfogadni, de az igazi érték általában nem a jelenben válik azzá. Szezonális jellegű művészi (vagy akár emberi) érték volt-van-lesz. Minden kornak megvoltak az összes alkotási területen fellelhető művészei. Az igaziak által teremtett művek azonban időtlenek. Átívelnek az emberiség korszakain. A jelenben keresett sikert a jólét utáni vágy hajszolja. Az anyagi szempontú alkotás azonban a prostitúció egy formája. Az önkifejezést nem lehet Moloch szolgálatába állítani, mert akkor nem önmagunknak, hanem a fizetőképes keresletnek kell megfelelni. Lehet ez is pillanatnyilag értékes, mert kiszolgál egyfajta igényt a fogyasztók felé is, de a fogyasztói szokások a korral változnak. A lélek igazi gyönyörét kereső művek azonban minden korban megtalálják a gyönyörre vágyó lelkeket. Túlélnek, amíg az emberiség is túl tudja élni önmagát. Sokat látott sírfelirat: az hal meg igazán, akit elfelednek. Ez a művekre hatványozottan igaz. És a művekben tovább él az emberiség emlékezetében az alkotó is...
Nem készülök menni, bár elég régóta elfogadtam, hogy egyszer majd kell. Még van dolgom ebben az életemben és szeretteimre sem hagyhatok lelki, és egyéb terhet. A hirtelen távozásnak ez a legszörnyűbb oldala. Nem vagyunk rá felkészülve. Megrendít bennünket a befejezetlen életmű, elkeseríthet a kényszerűségből átvállalt teher. Ha siratunk valakit, nézzünk önmagunkba, valójában kit siratunk? Nem-e magunkat? Hiszen tőlünk vettek el valamit. Ha elhagy a szerelem, akkor is sírunk. A magunk nyomorúságán, már nem szeretnek. Nekünk kell szeretni, feltétel nélkül! És akkor nincs min sírnunk, mert akit a szeretetünkkel elengedtünk – akár egy új életbe, akár egy új szerelembe – új öröme felé tart. És ha valóban Őt szeretjük, nem általa magunkat, csak ez lehet fontos.

Nem foglalkoztat, hogy hagyok-e a képeimmel tartós nyomot, csak egyszerűen néha adódik, hogy lenyomatként testem árnyát is beleexponáljam a kép fényei közé. Szeretettel tekintek a körös-körül lévő világra. Megtaláltam egy fonalat, amit felvettem és tovább fonom. Ha jól tettem a dolgom, lesz ki megtalálja e fonál hátrahagyott végét és folytatja a ki tudja mióta tartó és talán sosem véget nem érő fonást. Még anyag vagyok, csak árnyat vethetek, állhatok bármekkora fényben. Lelkem akkor nőhet fel e fényig, ha anyagtalanná válok. Ám erről már nem fogok tudni. Legalább is ezzel a tudatommal nem, de hiszen nem is ez számít...

Látóhatár

Tegnap a fotózás tudományára éhes barátaimnak tartottam valami előadásfélét a kompozíció alapjairól. Ott került szóba a horizont jelentősége az ábrázolási művészetekben. Többek között az is, hogy nemcsak az a fontos, hogy egy képen, vagy bármin hol helyezkedik el, hanem hogy azon mi található. Ugyanis a horizonton elhelyezkedő elemek – függetlenül a máshol fellelhetők méretétől és színétől – önkéntelenül vonzzák a szemet (lásd a szemléltető ábrát!), így nem mindegy az egész kép szempontjából, hogy ott mi található. Lehetne ezt a témát ábrázolási szempontok alapján tovább tárgyalni, de a gondolataim már tegnap tovább görögtek, egy ma reggeli levélváltás pedig végképp írásra ösztökélt.

Általános meghatározásban a horizont az ég és a föld, vagy víz találkozási vonala, ábrázolási szempontból pedig két domináns felületé. A zárt tér mindig az ég hiányát, vagy a felület egyneműségét jelenti. Szerintem létezik lelki látóhatár is. Az ellentétes, vagy jobb esetben különböző gondolatok, érzések és érzelmek határa. És ahogy a képzőművészetben jelentősége van az ezen elhelyezkedő elem(ek)nek, úgy lelki horizontunkon is az ott megjelenő megélések határozhatják meg belső harmóniánkat, vagy rendezetlenségünket. Egy kép szempontjából akkor jó a kompozíció, ha a horizonton olyan elem található, ami – lévén megfelelő helyen, a súlypontban, vagy annak közelében van – képes ott tartani a szemet, és arról szemmozgás nélkül áttekinthető az egész kép. Az arányok csak így válhatnak áttekinthetővé és egymáshoz mérhetővé. A különböző felületeket és elemeket csak így érzékelhetjük együtt, saját szerepükben, vagy jelentőségükben. Lelki látóhatárunkon is kell lennie egy olyan jelzésnek, amely el tudja nyugtatni a bennünk dúló érzések viharát, meg tudja szabni gondolataink és tetteink irányát, harmonikussá teheti érzelmi kapcsolatainkat.

Ha a kép horizontján több hangsúlyos elem található, sokkal zagyvábbá teszi azt, mint a bárhol máshol elhelyezkedő esetleges többi. Ha lelki horizontunkon felbukkan egy zavaró tábla, legyen az egy velünk ellenkező gondolat, egy más irányba mutató kéz, vagy a párkapcsolat mellett megjelenő harmadik személy, belső egyensúlyunk olyan döntésre kényszerülhet, ami nem biztos, hogy a lelki nyugalom biztos támaszából születik meg. Tovább is gondolom ezt a mondatot, ilyenkor kerülünk döntési helyzetekbe. Hiszen amíg csak egy tábla vezet bennünket, addig a minket körülvevő dolgokat ehhez viszonyítva tudjuk felmérni, és ha az a tábla a megfelelő, akkor ezek a dolgok is rendre a helyükre tudnak kerülni. És nekünk nics miért elmozdulnunk innen.

Nem igazán értem szemünk és agyunk zseniális kombinációjának ezt a mechanizmusát. Talán az ősidőkből hoztuk magunkkal? Amikor ösztöneink mellett a látóhatáron felbukkanó ismert tárgyak vezettek bennünket tovább egy megkezdett úton, vagy vezettek az újak megismerésére. Ha nincs előttünk horizont mi is egy helyben topogóvá válhatunk. Gondolj csak bele! Mész fel egy hegyre sűrű erdőn keresztül. Amig nem pillantod meg a fák törzse között a látóhatárt, nem is tudod, hogy jó helyen vagy-e, de legalább azt nem, hogy milyen magasan. Meddig kell még felfelé kaptatnod. A felvezető úton szinte gépiesen halad a lábad, de szemed egyfolytában felfelé néz, várva ennek a vonalnak a felderengését. A reményt, az út végét, fáradalmaid jutalmát az jelenti. Mindegy, hogy vaksötétben, vagy káprázatos fényben vagy. Amíg nem látsz irányt, csak tapogatózol. És egy, vagy több felvillanó kis pontnál mennyivel többet jelent a számodra az a vízszintes vonal. Megadja a helyzetedet. A csillagos eget is ehhez a vonalhoz mérjük.

Jó elmerülni az egyféle felületekben, vagy érzésekben, de tudjuk, hogy igazán előrehaladást csak a horizont jelent a számunkra. A materiális világban és a képzőművészetben is ez a találkozási vonal jelenti azt az örökös konfliktust, amiről tudjuk, hogy a megoldás azon túl van, de túljutnunk rajta, vagy csak odáig (!) az önmagunkkal megvívott harc árán van módunk. Mert azon a vonalon csak egy lehetséges nyugvópont van. Lelkünkben démonunk és angyalunk vív állandó csatát. Ki, melyik az erősebb éppen, az határozza meg életünk egyes állomásai között az út milyenségét. Akármelyik válik egyedülivé, nem biztos, hogy a továbblépés válik fontossá a számunkra. A rossz oldal leránt a mélybe, az üdvözülés felemel a mennybe. Mind a kettő addigi létünk végét jelenti. Nincs már tovább miért előre menni. (Addig jövünk vissza, amíg úgy érezzük – vagy épp a visszaküldők tudják –, van még miért megküzdenünk? Hiszen ez az önmagunkkal megvívott harc formálja az egyéniségünket. És ezért a küzdelemért jönnek le közénk az égi lények, vagy választják az öröklét helyett az állandó megújulást?) Ezért lehet az, ha épp nincs semmi problémánk, hát teremtünk magunknak? Igen, megteremtjük a választóvonalat jó és rossz oldalunk között. És ha tudunk, abba a jó helyre került gyökerünkbe kapaszkodunk, aminek a segítségével eljuthatunk lelkünk pillanatnyi nyugalmába. És az ilyen célok, vagy emberek mindig az ellentétek határán bukkannak fel először.

Érezhetjük azt, hogy előre megyünk, de ha megnyílik előttünk a horizont, akkor már tudjuk is. A hajósok is, ha lehet a mai napig azt kémlelik. Az iránytű jelzi ugyan, merre kéne mennünk, de nem vagyunk igazán biztosak addig, míg fel nem bukkan a távolban, azon a vonalon egy tájékozódási pont, aminek a helyzete már bizonyosságot jelenthet a megfelelő irányról. Ha több, az ismert lesz az utunk. Ha nincs ilyen, akkor választanunk kell. A hajós kénytelen újra a műszerére és a térképére hagyatkozni. Életünk fordulatot jelentő kérdéseiben, ha épp horizont és tábla nélkül kell navigálnunk, a mi iránytűnk a lelkünk. És a mágnes, ami arra hivatott, hogy mindig észak felé mutatva kijelölhesse nekünk a helyes irányt, kiszabott sorsunkba vetett hitünk.

Amikor a (más, vagy maga által) sötétbe keveredett ember előtt feldereng a horizont, lehet az akár magasan, vagy alacsonyan, tudja, hogy indulhat. Nem biztos, hogy tudja, előre egyenesen, vagy valamelyik oldalirányba. Ha lelki iránytűjére hagyatkozik előbb-utóbb megjelenik látóhatárán egy pont, ami megkönnyíti a tovább haladás irányának eldöntését. És ha addig eljut, lehet, hogy nyugalmat talál, vagy egy újabb táblát, ami felé érdemes tovább mennie.
Egy útra nem szabad lépni, vissza...

8 perc

Mostanában sokat néztem a NG-n a Rejtelmes világegyetem c. sorozatot. Nem is tudom, hiszen elég régóta az ismeretében vagyok annak, hogy a Nap fénye 8 perc alatt éri el a Földet, de valamiért csak most kezdtem el rajta eltűnődni. És pedig annak a kapcsán, hogy az olyan fotó, amin a Nap látható, már nem a pillanatot, hanem a múltat rögzítette. Abban a valóságos, jelenbéli pillanatban, amikor a Napra irányított fényképezőgép zárszerkezetének a működését halljuk, a (bármilyen) fényérzékeny anyagra egy 8 perccel azelőtti állapotot rögzítettünk. A természet megint, mint illuzionista játszadozhat velünk, vagy a képzeletünkkel...

Hiszen, gondoljunk csak bele, az időt a Naphoz mérjük, de így minden időpont 8 perces csúszásban van valamerre, ami rajtunk múlik, illetve a nézőpontunkon. A déli harangszónak 12 óra 8 perckor, vagy 11 óra 52-kor kéne most akkor megszólalni? Vagy a delet igazítjuk a múlt illuzionált jelenlegi állapotához? Vagy nem veszünk tudomást a bennünket körülvevő történésekről, és csak retinánkon megjelenő képet fogadjuk el valós pillanatnak. Önbecsapás ez, vagy sem? Nehéz eldönteni, de megpróbálom más módon szemléltetni a "problémát".

Ma igazán nem akadály a legrílebbtájmú kapcsolattartás, feltéve, ha nem hagyjuk otthon a mobiljainkat, mint pl. ma a Lányom, vagy nem kapcsolja ki a szeretőd, mert a háta közepére sem kíván. De a chat, skype, stb. elég valós idejű kontaktust jelent, aminél csak a személyes valósabb. Tehát, lehetőség van a gondolatok vagy az érzelmek szinte azonnali kicserélésére, éreztetésére. Ám képzeljük el azokat a hősi időket, amikor ezekre csak a posta állt a rendelkezésünkre. Korszaktól függően milyen késéssel élhette át a szerelmes a hozzá írott forró vallomásokat? Lehet, hogy akkorra, amire a másik már rég más fülébe lehelte vágyait. Ez volt az igazi átverés, Houdini sehol sincs hozzá, gondolhatnánk. Van ennek azonban másik oldala is. A kitolódó idő a reményeink idejét hosszabbítja meg. Amíg a XVIII. században postahajó vitte át az Atlanti-óceánon az Amerikában ügyködő bárki számára, hogy angliai érdekeltségei összeomlottak, volt minimum egy-két hét plusz idejű hite a vagyonával kapcsolatban. A levél útján kirúgott kedves szerelmének a meghosszabbodása is a levél kézbesítési idejétől függött. Ma ez azonnal lehetséges, ez a felgyorsult kommunikáció legnagyszerűbb vívmánya.

Azt azonban ritkán tudjuk meg, hogy a kimondott gondolat, vagy érzés, mikor fogalmazódott meg, vagy ébredt fel ott belül... az agyban, vagy a szívben. Ez az, amire csak a személyes kapcsolattartás képes. Olyan ez, mint a táj képe egy fotón. 2 dimenzión a 3, és hiányzik a szél az arcunkról, a virág illata az orrunkból, a fák susogása, a madarak dala és még egy csomó minden, ami odatartozik. A szavak őszinteségét az arckifejezés, a testtartás, a kéz rezgései, a hang lejtése, színének változásai teremthetik meg, vagy leplezhetik le. Ezt csak személyesen kaphatod meg. Ezt semmilyen mai csodatalálmány nem tudja helyettesíteni. Hiszen nem a másik hangját hallod, hanem a telefonodét, ami az övére hasonlít. És nem a képét látod a monitorodon, hanem a fénykibocsátó pontok olyan rendszerű fényváltozásainak összességét, ami valami rá hasonlító, mozgó ábrává áll össze. Elfogadhatod ugyan valós jelennek, de pont a hiányzó összetevők miatt csak illúzió. Mert a szemtől szemben elhangzó szavak, még ha előbb is fogalmazódtak meg a kimondó belső világában, akkor, ott valósak, mert csak a kimondott gondolatnak és a bevallott érzelemnek van igazi értéke.

Szóval, 8 perc...
Belegondolok, valamikor, talán 2578129403 január 26-án felröppen a hír az akkori emberiség (optimistább vagyok, mint kellene) körében, hogy 2 év múlva, május 11-én, 11.52-kor örökre kihúny a Nap. Most az dél, vagy nem dél?
Nem mindegy? A Föld és vele együtt mi is 8 perccel tovább élhetünk...
És 8 perc, rengeteg idő!

Egy kiállítás margójára

Tánc a fotóművészetben

1997-ben, az első - akkor még - FotóHétre, a mai FotóHónap elődjére kereteztem ezt az anyagot. A dokumentációs értéke mellett a színvonala is olyan magas volt, hogy szinte belefájdultam, hogy nem hallgattam Nagygyörgy Sándor unszolására '88-ban, és nem vagyok a Szövetség tagja. Olyan jó lett volna ezek között a képek között kiállítóként szerepelni... '98-as - sikertelen - felvételi kérelmem is ennek a kiállításnak köszönhető, többek között.

Aztán ki is ment a fejemből. Amikor megkaptam a MŰPA-tól az anyagot, akkor esett le a tantusz, hogy mi is ez. A régi érzés azonban újra előtört, miközben az évek óta dobozban heverő kiállítási anyag előkészítésének neki kezdtem. Egyenként kellett egyeztetnem a képek hátoldalán lévő szerzőket és címeket a listán megadottakkal. És meg is kellett tisztítanom őket a portól, és az installálások során összeszedett makacsabb koszoktól.

Mint olyan sokszor, megint Eifert Jánosnak köszönhettem egy lehetőséget. Valamiért ugyanaz a képe kétszer szerepelt az anyagban is, nemcsak a listán, mint elsőre hittem. Lévén azóta magam is a becses társulat tagja, fel is hívtam azon nyomban Szamódy Elnök Urat, és engedélyt kértem tőle, hogy az egyik kép helyére egy általam jegyzett kerüljön. Felajánlottam, hogy e-mailben küldök neki egy nézőképet, hogy eldönthesse, megfelel-e az általam ajánlott az egész anyag színvonalának. Zsolt nagylelkűen elengedte a felajánlást. Bizalmáért feltétlen nyilvános köszönettel tartozom.

Miként köszönettel tartozom Eifert Művész Úrnak az akaratlan duplázásért. Egy kedves ismerősömnek, amiért visszaadta nekem a neki szánt ajándékot. És nem utolsó sorban Panni lányomnak, amiért meg tudott válni időlegesen az azóta szobája díszévé vált képtől.

Ébredés

Van az életemben néhány zene, ami különösen erősen hat rám. Amelyikről ma szeretnék végre megszólalni azt már nagyon régen tervezem. Mára olvastam, hallottam, tapasztaltam és tanultam annyit, hogy meg mertem tenni. Nem biztos, hogy neked ezt jelenti majd, ha meghallgatod. Nekem jelenti ezt ez a zene...

Jon Anderson/Yes: AWAKEN (Ébredés)

Jon Anderson szövegét (dőlt betűk) Vasváry-Tóth Tibor fordította.

Az üres világmindenség csendjébe kristálytiszta erővel zendül bele a mennyei Teremtő Ige. A szólam kettős igenlése elhalkulva meglassul, hogy helyet adjon a kigyúló csillagok csilingelő fényének, majd újra kiteljesedve indítja útjára a megteremtett Univerzumot.
A szóló hang szétterül a maga által teremtett térben és a szférák többszólamú, éteri hangzásába olvad bele. Angyali hang üdvözül az útjára indított létezések peremén.

Magas rezgés halad tova
a nap irányába, ó hadd álmodjon szívem
volt egy halandó, aki olyan, mint én
hol lehetek én?

Bár még nem hunyna ki a nap
hogy megérinthessük önnön lényünket
oly halandók, mint mi
itt lehetünk
most eszmélhetünk
legyünk hát itt

A mozgások életre kelnek, az örök körforgás mantraként ismétlődő, őserővel elsöprő hangviharrá éled. Szelének szárnyán szenvedélyes, többszólamú könyörgő énekima repül szét. Csak szavak és vágyak, testet öltött szándék nélkül.

ÉBRED/MAGAS NAPOK, FOLYAMOK MIATT/ÉBREDÉS
NEMES/ERŐS ÁLMOK ORSZÁGLANAK ITT/GYENGÉDEN
TÖMEG/ /TÖMEG
ÉRINT/KORTALAN CSILLAG/ÉRINTÉS

A zsolozsmába viharként vág bele sok égi ostorcsapás. El-elcsuklón visszhangozva a fájdalom feltörő kiáltásait, de a sötét tombolásba fényként csendülő hang a remény világosságát ébreszti fel.
Ismétlődik az előbbi ima, de az ének alatt a száguldó szél szép lassan lecsillapodik, elcsendesedik és a rögös dübörgés a menny kisimuló, fenséges hangjába veszik. A bölcsesség ígérete szól, erre válasz a változás elfogadása a felismerés adományában.

Emberi munkák
hozzálátnak történelmi létünk rétegzéséhez
újból és újból visszanyerjünk fájának gyümölcsét
minden ébred
egészen feltámaszt téged

Emberi cselekedetek
egy lángsír a meggyújtott tűzből
nem vak, és láthatja lényednek melegét
megígértetett szemeinek a visszatérés világossága

Emberi alkotások
érkeznek egy messzi ösvényről
táplálkoznak a gátlásokból és tilalmakból
és ennyit hagynak csak rád
ennyit hagy neked
ennyit hagy neked
ennyit hagy neked most

A felolvasásszerű hang a menny kórusával egyesülve fordul az Átjáró, az időleges elmúlás rövid alagútjának életigenlése felé. A légzés elpihen, a vérkeringés leáll, a testtől elrugaszkodó lélek megkezdi asztrális utazását.

A túloldalon fémcsengés és lyra pengés fénye szív az Univerzum halkan rezgő mindenségébe. Az orgona hangjára elfeledett képek futnak el. A zene egyre magasabb szintre emelkedik, egyre szélesebb rátekintéssel. Ahogy tágul a dimenziók tere, úgy tölti be egyre fenségesebben a mindenséget az orgona fokozódó hangzásának színezése, kiteljesedése. Néha ideghúrként pendül egy gitár, de a háttérből előszűrődő kórushang nem engedi feltörni a félelmeket.

A súlytalan lebegés tündérkertbe ér, kicsit megidőzik. Szelíd gitárhangon énekelnek a szirének, de a feldörrenő templomi hang tovább ragad a síkokba. Már a jövő sejlik, a Mesterek előtt számot kell adni, hová lehet az út tovább kijelölve?
Az énekhang bölcsességgel telve szólal meg.

Képek Mestere
dalok bocsátják fényüket rád
hallgasd át a sötétséget
kivezet az ésszerű létezés alagútjából bennünket
eligazít a kihívásban
amint csillagokat látnak a szemek

Fény Mestere
minden tiszta szerencse,
ami a létkeresztet kettétöri
minden szokásban, mely körülvesz
ó, közel hozott minden tervet
ébredés kel szíveinkben

Lélek Mestere
érintsd meg
az áthatolhatatlan ifjúságot
kérdezz
hogy érintkezésbe léphessünk
most minden világos
légy igaz önmagadhoz
nincs több kétség, nincs több

Felhangzik az ítélkezés szimfóniája, a sokszínű hangzás isteni súllyal tölti be a mindenség lelkét. Az utolsó Mesterhez már csak a remény szól, de a kifulladó hangot kísérő fenséges kórussal erősödő zene hitet erősítő.

Idő Mestere
repülj velem
körös-körül földjeinken
ahogy nézünk
mindig egyre közelebb
most mi parancsolunk
búcsúzzunk hát, istenhozzád!

Kavargó hangok ragadnak tovább, immár visszafele. Az új út kiszabatott, hiszen együtt választatott. A dübörgő orgonabasszusokon szárnyaló gitárének diadalmasan repít vissza az Univerzum peremére. A zene a teremtő kezdetkor már hallott vibrálásba fordul, és újra megszólal az angyali hang.

Tovább halad a magas rezgés
a nap irányába ó, szívem hadd álmodjon
vége egy halandónak, aki olyan volt mint én
mintha én volnék az

Bár ne hunyna ki még a nap
hogy megérinthessük önnön lényünket
oly halandók, mint mi
itt lehetünk

Elfutok, mint az idő
és ahogy megfordultam
téged láttalak magam mellett szorosan

Elfutok, mint az idő
és ahogy megfordultam
téged láttalak mellettem szorosan

Végére ér egy életút az elhalkuló gitár egyszerű futamával, de a hangok elhalása az új élet kapuját nyitja. Mindig megtudjuk, hova…

Jon Anderson, Petőfi Csarnok - 2005 (Egy pillanat az 55-ből)

Elsuhanó idő

Ma nem is akartam írni...

Tegnap annyiféle benyomás ért, sokfelől, szinte szét akart robbanni az agyam.
A lelkem is.

Az aggyal lehetett mit kezdeni. Egy üveg erős vörösbor.
Még soha nem ment le ilyen gyorsan. Persze megoldást csak az ébredésig jelentett, ájult, álomtalan alvás formájában.
Ennek ellenére azzal a vággyal ébredtem, hogy megszeretném csiklandozni egy hajdanvolt és beteljesületlen szerelmem takaró alól kidugott talpát.
Honnan jönnek ilyen gondolatok az emberbe másnaposan? Vagy azért?

A kávét Szepes Mária társaságában ittam. Lehet-e ennél jobb reggeli társalkodónője az embernek? Szinte megállt az idő. Végre elért a csend. Vagy én a csendet. Talán így jobb.

Mint tegnap este, ahogy az előadás közben a hallgatók csendje szinte megfogható volt. Még nem beszéltem ilyen halkan emberekhez.

Munkába menet a BKV zajai, és a fejemen szóló Led Zeppelin blues ellenére csendaura vett körül. Az öröklét misztériumának Szepes Mária által költött fényhullámai rezegtek bennem, Jimmy Page legszebb szólója és John Paul Jones Hammondjának érzéki simogatása közben.

 

Led Zeppelin: Since I’ve Been Loving You

(Minden idők legjobb fehér blues-a)

Szóval nem akartam írni.
Megterveztem egy munkát gyorsan, és közben nézegettem a rám váró képeket, amiket be kéne kereteznem, de ahhoz most nincs kedvem. Messzi még a hétfő dél. Úgyis jön megint egy magányos hétvége. Túrák kilőve, Ausztráliában van F-1 futam, a reggeleknek is annyi. Amire neki indulhatnék, már csak a Polgárba érdemes lemenni. Majd kijövök, legalább nem érzem magam otthon útban lévőnek.

Neki lehetne állni egy könyvborító tervnek is, de az most ráér.
Van egy könyvtáram, amiben az internetre feltöltött képeim vannak összehordva. Az a képernyő kímélőm. Mazochizmusból, vagy nárcisztikus indíttatásból, Ki tudja? Ahogy így keresem az indokokat, hogy miért nem kell nekem semmivel sem foglalkoznom a saját lelki csomóim gubancolgatásán kívül, beindul a képernyő védelme. És elsőre beszalad egy kép... az alábbi.
Ez elindít.

 

Annyi mindenkiről sosem tudjuk meg, hogy kicsoda is valójában. Csak megérinti a lelkünket egy pillanatra valami megmagyarázhatatlan sugallat. Aztán elviszi őket mellőlünk az idő. Ilyenkor azt hihetnénk, hogy tényleg előlünk szalad. Pedig csak mi kerülünk a kényszer másik pályájára. Nem lehet minden ember közelébe férkőzni. Csak egy pillantásra. Hiába érezzük, hogy rokon lélek van a testbe bújtatva. Hiába sejtjük (jól-rosszul) a viszont vonzalmat. Ha elrendeltetett találkozás lenne, akkor az égiek elegyengetnék az utat egymáshoz. Ám minduntalan elénk tárják az útjelzőket, hogy állandóan edzésben legyen a figyelmünk. Észre vehessünk minden szépet. Hogy a mindennapok szürkeségébe színt vihessenek. A nagyváros virágai. Védettek. Csak "eltúrázunk" melletük. Beszívjuk egy pillanatra illatukat. Emlékezetünkbe véssük, és nem szakítjuk őket le. Mert ott szépek, ahol vannak. Életünket csak néhány virág díszítheti, ezeket viszont tálcán nyújtják elénk. Sokszor azonban pont ezekkel nem tudunk élni... Szerencsés vagyok. Megkaptam a vizuális memorizálás több szintű képességét... Számomra ugyanazt jelenti a természetben lefotózott virág, mint az emberi közegben - sokszor lopva - lencsevégre kapott. A szépség rabul ejtése, a szépség sérülése nélkül. Úgy az enyém, hogy az egyéni szabadsága is megmarad. Ott viruljanak, és azzal, akiknek rendeltettek. Tegnap, lefekvés előtt egy TV műsorba futottam bele. Udvaros Dorottyával beszélgetett valaki, egy másik nő. Az mindegy. A művésznő már nem. Mert itt nem művésznő volt. Hanem egy mindennapi ember, aki a családjáról, a szüleiről, a mindennapjairól beszélt. Nem jelmezben, farmeringben, smink nélkül, egyszerűen. Mint bármelyik másik nő, széles e világban. Lélegzet elállítóan gyönyörű volt. Mérhetetlen vágy fogott el azért, hogy hétköznapi emberként férkőzhessek ennek az egyáltalán nem hétköznapi embernek a hétköznapjaiba. Csupán azért, hogy megörökíthessem azokat az arcait, amik olyan mélyen megfogtak a képernyőről. És mélyen nyilal belém az, hogy könnyen elképzelhető, ez nem következik be. És mégsem bánom, mert az élmény, amit megéltem, már az enyém. Kicsiny elsuhanó időre úgy kerültem nagyon közel egy - talán - nehezen megközelíthető emberhez, hogy nem kellett a személyes korlátain átlépnem. Nem hatoltam be az aurájába.

Tavasz van. Szerelmes vagyok a szerelembe? Akkor a világot szeretem. Annak meg mindannyian részei vagyunk.