Bejegyzések
Reggeli kávém mellett folytattam az éjszaka félretett Zarándoklatot, Coelho lebilincselő könyvét. Rögtön egy üzenettel találtam magam szemben, ami kicsit kapcsolódik a tegnapi bejegyzéshez.
Munkába jövet ekörül jártak a gondolataim, ezért idemásolom egy készülő könyvem egy részletét:
"A ’90-es évek elején Nagygyörgy Sándor elhívott magával fácándürgést fotózni, Hódmezővásárhely környékére. Hiába az addigra besepert számos díj, izgalommal vegyes várakozással néztem az út elé, amit még akkor is vállaltam, őszinte megbecsülésnek érezve, ha esetleg a „nagy művészt” kellett volna „kiszolgálnom”. A nagyoktól mindig lehet tanulni, még akkor is, ha nem mondanak semmit, elég a terepen látni őket. Hát, megláttam…
A hajnali rét melletti földúton vezettem óvatosan az ARO-t, mikor Sándor szólt, hogy álljak meg. Kerestem a madarakat, de szólt: „Tájat látok!”. Leszedte a Nikonról a madarászásra kihegyezett kályhacsövet, és a táskájában lévő sok objektív közül határozottan szedte elő a 200 mm-est. Gondosan feltekerte az állványra, majd kilépett a kocsiból. Céltudatosan belegázolt a harmatos fűbe, határozott irányban elment egy bizonyos pontig, középmagasra kinyitotta az állvány lábait, ráirányította a gépet a témájára, élességet állított, fényt mért, csatlakoztatta a kioldózsinórt és exponált, hármat, azonos expozícióval. Állam hangosan koppant, és egy életre megjegyeztem az etalont magamnak. Igen, ezt kell elsajátítani! Nem elég meglátni a témát, hanem rögtön érezni is kell a fotózás pontos helyszínét, a kellő gyújtótávolságot és a gép megfelelő magasságát."
Ez pedig az idézet a Zarándoklatból:
"A tanítvány nem tudja egy az egyben utánozni vezetője lépteit. Mivel mindenki a maga módján látja a világot, a maga módján éli meg a nehézségeit és a sikereit. Tanítani annyi, mint megmutatni a lehetőséget. Tanulni annyi, mint élni a lehetőséggel."
1991-ben voltam először és utoljára Sándorral együtt fotós úton. Mégis, elég volt, hogy egy életre szóló tanítást kapjak tőle. Azóta igyekszem ebben a szellemben megközelíteni a tájakat, amikben gyönyörűséget találok.
Megmutatta a lehetőséget, én meg igyekszem élni vele.
A mellékelt képet is az ebből fakadó alázattal igyekeztem elkészíteni.
Megmutatta a lehetőséget, én meg igyekszem élni vele.
A mellékelt képet is az ebből fakadó alázattal igyekeztem elkészíteni.
Kép: Légritmus, Majsapuszta - 2005
Jaj a Zarándoklat. Nem lehet letenni (azt sem). Tán csak a véletlen, de otthon találkoztam egy régi-régi családi baráttal aki tavaly a 60. születésnapján végigjárta a Caminot. Coelho könyve után én is rászántam magam az útra, de az idő még nem érkezett el. Számomra lassan formálódik kérdéssé az, hogy a Mesterek a "régiek" -legalábbis nekem nem kell kutatni, mert valahogy mindig megtalálom őket-, és a tanítványok? Persze tudom megtalálják egymást...de milyenek ma a "tanítványok"? Van vajon ami változik, vagy a MesterésTanítvány kapcsolatok ma is úgy működnek, mint régen? Eltűnőben van a mesélő korosztály, akiket én kerek szemekkel hallgatok. Szeretem a "bezzeg az én időmben" kezdetű mondatokat ami után jönnek a "sztorik"...
VálaszTörlésElolvastam a Nimródba írt cikket is, nagyon tanulságos és szép írás! A személyes kapcsolatot semmi sem tudja pótolni, és igen a szellemi örökség az ami időtlenül tovább él...
VálaszTörlésA fotósok szeme különleges.Már maga az objektív. S ha a szívét és érzelmét is hozzáadja fotóihoz akkor a pillanat örökké tétele Mester és a Tanítvány diadala is lehet.A Mesterek a Tanítványokért élnek. A Tanítványok pedig a Mesterekért. Ez szoros kapocs, és egyre magasabb szinten folytatódik.
VálaszTörlésZita