Barackvirágok

Itt van az ideje, talán lassan el is virágzanak. Ennek azonban csak örülhetünk, mert hamarosan termésbe fordulnak és megajándékoznak bennünket hamvasan mosolygó gyümölcseikkel. A sárgabarack az egyik kedvencem. Akármilyen formában. Úgy, ahogy van, akár a fáról közvetlenül, dunsztos-, vagy pálinkásüveghez igazítva az állagát, jöhet! Anyám mázsaszámra főzte be. 100 üveggel biztos elrakott lekvárnak. (Jó, akkor ez legalább olcsó volt.) Egyszer rajtakaptak éjszaka a spájzban, amint egy literes üveg végét kanalazom ki. Kezdték érteni, miért fogy olyan gyorsan... Voltam vagy 10 éves???
Fiatal koromban a kedvenc reggelim egy félbevágott zsemlecipó volt, vastagon megvajazva mind a két fele, és egy negyedüveg lekvárral meg is rakva. Lement mellé egy liter tej is. Még volt kapacitásom. A sárgabarack-lekváros palacsintával csak a tésztájába reszelt almás vetekedhetett (jó vastagon megszórva fahéjas porcukorral). Anyám azt telente szokott készíteni. A központi fűtés csapnivaló volt (ja kérem, kis pénz, kis szolgáltatás). Ha hideg volt odakinn, akkor odabent is, és akkoriban volt bőven. Így kiszorultunk a konyhába. Valami mindig sült, és attól ott legalább meleg volt. Nagyon szerettem kint ücsörögni a kis sámlin, míg Anyám sütögette a jó vaskos, almareszelékkel telt tésztákat. Nem nagyon kerültek tálra, ott helyben, forrón faltuk őket és jókat röhögtünk.
Általános iskolás osztályfőnökömnek sosem tudtam megbocsátani, hogy egy családlátogatást pont palacsinta sütésre időzítette. Nem elég, hogy részletesen beszámolt a nem éppen jó cselekedeteimről, de fel is falta az összes lekváros palacsintát, csak a kakaósból, meg a túrósból hagyott. A túróst sosem szerettem, ma sem. Minden másban igen, palacsintában nem, nem tudom miért? A kakaós meg olyan unalmas ízű, de ha nincs más, jöhet.
Gyerekként a világból ki lehetett a szilvalekvárral kergetni (a csülökpörkölttel is :). A derelyét is barackkal kellett készítenie Anyámnak. Barackos gombóca valami mese volt (a mag helyére mézes diót tett), bár abból szerettem a szilvásat is. Ma már nagyon is szeretem lekvárnak is, nem csak szatmári, vagy őrségi párlatként, mint ahogy ráéreztem a feketeribizke és az áfonya lekvárállagának nagyszerűségére is. A barack azonban ma is az első számú alapanyag. (Na jó, az eper csak azért nem, mert nem vagyok Krőzus, hogy azt a mennyiséget beszerezzem, amiből jutna lekvárnak is, befalni csak úgy, és még száraz pezsgős kellemes hangulatú estékre is.)
Lám, kezembe akad egy kép, és hová el nem kalandoznak a gondolataim ennek a vasárnapi semmitmondásnak az okán...