Egy nagyon húzós hét után úgy kellett már egy kis kimozdulás, mint egy falat kenyér az éhezőnek. Az emberek, az események fotózása után tájban, természetben lenni, a pörgést nyugalommal feloldani. Fehérváron vettek fel, addig a vonat maradt. A BKV jól kicseszett velem. Hiába keltem félháromkor, kedélyesen integethettem a menetrend szerint 3 perccel előbb, az orrom előtt elhúzó éjszakai busznak. Félóra kényszerpihenő, és az előttem kihúzó vonat lett az ajándék. Újabb, most már óra semmittevés. Legalább itt vehettem magamnak egy kis reggelinek való sört. Már a pályaudvaron, beülve a szerelvénybe, adódtak lehetőségek arra, hogy a bugylival szórakozzak, mivel a fejhallgatót meg nagy siettemben otthon hagytam, a zene elmaradt. Ahogy elhagytuk lassan a várost, úgy idomult még zaklatott állapotomhoz az elsuhanó táj.
Tihanyban lassan lecsendesedtem belül. A félsziget belső része mindig jó hatással van rám, most a virág megtalálása a holdas bűvészkedésemhez végképp helyre billentette a középpontomat.
Átruccantunk a Káli-medencébe. Az meg szeretemhelyeim között is az elsők között vagyon. Kevés helyen érzem annyira intenzíven Föld Anya jótékony energia simogatásait, mint például itt. Talán még a csákvári Haraszt dolomitjain, vagy a bükki Veres-oldal meredélyén. A romtemplomokat kajtattuk, ám Kékkút felé vetődve új érzésekkel álltam meg több, mint három év után az útmenti kőkereszt előtt. Elnéztem a kereszt és az út között, arra van van az enyém is... Fehérvárig visszavittek, megint a vonat maradt, az meg folytatta a reggeli trendet, és ki is ment az orrom előtt. Kaptam még egy órát. Szerencsémre, gondoskodtak a sörömről, bár ebből majdnem elalvás lett már az indulásra váró vonaton. Szerencsémre, megint adódott téma, így elő is halásztam a hajnali indulás óta kuksoló kisgépet. Olyan megkapó volt az ormótlan fémszerkezetek között vidáman billegő virág, és olyan erőteljesen hatott még rám a nemrég elhagyott hely, valahogy ebben a képben summázva érezhettem sok mindent. Nemcsak annak a napnak az egész folyamatát, hanem sok mindenét. Honnan, hová lehet jutni...
- - -
(Még tart egy kicsit az időszak, ami távol tart innen, ezért ezzel a bejegyzéssel mindenkinek, aki idevetődik egyben Kellemes és Vidám Húsvéti Ünnepeket is kívánok!)
Engem is utolért a trend. Egy ideje már foglalkoztatott a holga-lomo-lepukkantott kép. Vagy a divatot követem, vagy haladok vele, vagy nem veszek róla tudomást, de miért ne? Kísérletezni szeretek. A Hónap hordaléka bejegyzésemben néhány képet már az Internetről levadászott scriptek felhasználásával buheráltam, de az eredménnyel nem igazán voltam elégedett. Valamit még hiányoltam, jobban mondva a különféle hatáserősítő textúrákat. Ezekben Jazza volt a segítségemre, amit ezúton is köszönök neki. Ezen a hétvégén meg időm is volt rá. Bár frissítenem kéne a Zeneszót, de a Régen látott képek kiállításon készítettem két képet, amit ennek az eljárásnak akartam alávetni. Előzőleg egy próbát ejtettem meg egy másik képemmel, amihez úgy gondoltam hangulatban megy a transzformáció. A kép eredeti változata (Ez a kép erősen személyes indíttatású. Gyerekkoromban sokat túráztam Apámmal a Börzsönyben, és mindig különös hatással volt rám a mély völgyeket behálózó, de már akkor elhagyott kisvasút hálózat. Később, amikor Jack Londont kezdtem olvasni, mindig a Börzsönyben látott elrozsdállt, gyommal lepett sínpárok jutottak eszembe. Ezzel a megoldással nemcsak a gyerekkori élményekre és Apámra emlékezem, hanem a számomra máig szeretett és olvasott Jack London írásokra.)
A Mai Manóban készült két kép szinte egymás után került kártyára. Előbb a csendélet, amit nem is akartam naturális formában közre adni és utána a pillanatkép. Mind a kettőt időüzenetnek gondolom. Székely A. László 1927-ben készült Táncosnő c. képe az érték állandóságát jelenti számomra. A fiatal fotográfuson lógó két öreg analóg kép meg a hagyomány keresést és a tiszteletet, még akkor is, ha ma divat elővenni öreg gépeket. A csendéletnél már saját magam által készített textúrát is alkalmaztam és mind a kettőnél az egyik scriptet is csak nyomokban. A képek végeredménye több lépcsős, igen bonyolult eljárás. Kicsit azért most félre teszem ezt a dolgot. Hagyni kell leülepedni, és nem mindent belegyűrni. És persze gyűjteni a textúrákat, főleg a “filmkarcokat”. Elég hülyén nézne ki minden képen ugyanaz a karist. Persze vehetnék valami lomokütyüt, és smirglizhetném a negákat, de semmi kedvem már az analógiához. Lusta vagyok szkennelni :)
Pénteken volt egy látványos vihar. Ki is zavart az erkélyre állványostúl. Lőttem is vagy 80-90 képet, de szokásom szerint a legszebb tűzijátékokba csak belebambultam. Vagy lemaradtam róluk, vagy csak gyönyörködtem. Egynél azonban szerencsém volt. Bár velünk szemben nem volt igazán látványos az Istennek A Nyila, de a hátunk mögötti olyan intenzitású, hogy még az eget is bevilágította.
A cím ellenére ez most nem a “magvas” gondolatok helye, és lehet, hogy nem is itt kéne közzé tennem. Viszont ezt inkább fotóközpontú szösszenetnek szánom, ezért gondoltam, hogy ide… Tegnap volt egy éve, hogy megismertem egy szimpatikus fiatalemberekből álló zenekart. A zenéjük is tetszett, koruk ellenére a gyökerekből táplálkozva haladnak együtt a ma igényeivel, ugyanakkor nem a siker, főleg nem az anyagi siker hajtja őket, hanem az együtt zenélés öröme. Azért szeretem a koncertjeiket, mert általában kis, füstös pinceklubokban játszanak, ahol a zenészt és a hallgatót nem választja el semmi és senki egymástól. Nincs kordon, smasszer és nyakkitörő magasságú emelvény. Szintben lehetek és zeneközelben. Mint a hőskorban, amikor a későbbi legendák ugyanilyen odúkból léptek elő a világsiker fényébe. Azok maradtak meg ezekből azonban emberinek, akik sosem felejtették el, honnan is jöttek.Az eltelt egy év alatt pénteken nyolcadszor fotóztam őket. A Rocktogonban már voltam velük. Tetszett, igazi Marquee hangulata van. Valami mást akartam összehozni, mint az előző alkalommal. Visszaadni a közelség érzetét, hogy a képek megtelhessenek a zene közbeni emberi kapcsolatokkal. Mivel már megszokták, hogy a koncertjeik alatt végig ugrálok ide-oda, fetrengek előttük a földön, meg hasonlók, így arra gondoltam, nem veszik zokon, ha egy szuper nagylátóval belemászok a képükbe. Eddigi leghosszabb műsorukat nyomták le, így volt időm kiélni magamat, és még a zene élvezetére is futotta néha. Azt külön szeretem bennük, hogy a kőkemény rock mellett finom rezdülésekre is képesek. Akik ott voltak tavalyi kiállítás megnyitómon, tudják miről beszélek. Blogjukon ízelítőt lehet kapni zenéjükről (meg néhány róluk készült fotómról is), de zenei blogomon hamarosan egy külön oldalt kívánok szentelni nekik. Nagyon megtisztelőnek és értékesnek érzem a barátságukat, és azt, hogy ez az érzés teljesen kölcsönös…
Azért kicsit zúgó fejjel indultam haza. A hangládák is közel voltak. Gyalogra vettem az irányt a Nyugati felé. Egész más világban jártam. Alig vettem észre az éjszakai szórakozó helyekre igyekvő fiatalokat. Csak egy-egy szebb női alak villant fel előttem, de mintha más dimenzióban lettek volna. Tényleg a föld alól jöttem fel. A pályaudvar előtti pillanat azonban elég sokáig tartott ahhoz, hogy megreszkírozzam a gép előszedését és használatát.Éjszakai műszak – Budapest, 2010. június 12. (Köszi Riker a tízhuszonkettőt!!!)
A minap álmomban olyan valakik, akiknek – úgy éreztem – hatalmukban állhat, feltettek egy kérdést: Akarom-e tudni, mennyi van még hátra? Még álmomban is nemmel válaszoltam.
Jó-e az, ha tudom? Nem olyan ez, mint egy izgalmas történetnek előre tudni a végét? Vagy egy fináléra épülő szimfóniának csak a végét hallanánk? Tisztában lennék egy intervallummal, és lehet, hogy fenekestől felborulna minden. Olyan dolgokat végeznék be, amit lehet, hogy nem is kéne, és olyanokat hagynék ki, amiket kár lenne. Vagy, főleg ha rövid az időm, elmenne azzal, hogy megoldjam annak a problémáját, hogy ne hagyjak szeretteimre anyagi és egyéb terheket?
Azt hiszem a sorsban az a legjobb, hogy a Nagy Regényíró tudja csak a cselekmény teljes folyamát. Mi olvasók, meg átengedjük magunkat a történéseknek, vele együtt sodródunk a megoldás felé, lépten-nyomon kellemes, vagy kellemetlen meglepetésekkel szembesülve. Minden a végén dől el. Akkor tudunk azonosulni a Szerző valós szándékaival. Ha tetszett a könyv, újra olvashatjuk, és immár ismerve a végkifejletet, tudunk a finomságokra koncentrálni, azokból okulni. Így kereshetjük tovább az új könyveket, amiknek a főszereplőivel úgyis azonosulnunk kell.
Nem akarom tudni. Nem akarok az idő foglyaként vergődni a vég tudatának rácsai között. (Csak ha valami elkerülhetetlen véggel állok szemben.) Szeretem ezt a zeg-zugos ösvényt, amit az Életnek nevezünk. Néha sűrű erdőben vergődök, néha nehéz hegyre kapaszkodok fel, ahonnan összetört lélekkel zuhanok a mélybe. De megfürdök a napsütötte, virágos rétek szerelemillatában, és elmerülök a város színes forgatagában ugyanúgy, mint a Természet puha csendjében. Nem szeretem a hosszú egyenes utakat. A kanyar mögött, elérhető távolságban várhat valami meglepetés. Van miért előre haladnom. A hosszú egyenes elriaszthat, megállásra késztethet, főleg, ha nem is látni, mi van a végén. A kanyarok lerövidítik az utakat, mégha ez ellentmondásosan is hangzik. A kanyargós úton jobban érvényesül az "itt és most" tétele. És sosem arra gondolok, hogy az Átjáró vár, de ha az, ez is az élettel jár. Azon is majd át kell keljek.
Egyik bejegyzésemben azt írtam: Az idő nem előlünk fut, velünk együtt halad. Néha kiszállok belőle. Kivűlállóként próbálom nézni azt a vonatot, amiben száguldunk kiindulási pontunktól a végcélig. Arcokat ragadok ki magamnak, vagy a magamét szemlélem mások lelkével. Bámulok az időn. Az állandón és a mégis változón. A szubjektíven. Mert a teknős béka 200 éve ugyanannyi, mint egy vörösbegynek a 2. A száguldó rakéta meg lomha csiga a fényhez képest. Időnket csak mi mérhetjük, hogy aztán megfelelően el tudjunk számolni vele, amikor megkérdezik: Hogyan használtad ki???
A fény felé - Zebegény, 2007 (1 pillanat az 55-ből) Időben - Óbuda, 2004
Tegnap annyiféle benyomás ért, sokfelől, szinte szét akart robbanni az agyam. A lelkem is.
Az aggyal lehetett mit kezdeni. Egy üveg erős vörösbor. Még soha nem ment le ilyen gyorsan. Persze megoldást csak az ébredésig jelentett, ájult, álomtalan alvás formájában. Ennek ellenére azzal a vággyal ébredtem, hogy megszeretném csiklandozni egy hajdanvolt és beteljesületlen szerelmem takaró alól kidugott talpát. Honnan jönnek ilyen gondolatok az emberbe másnaposan? Vagy azért?
A kávét Szepes Mária társaságában ittam. Lehet-e ennél jobb reggeli társalkodónője az embernek? Szinte megállt az idő. Végre elért a csend. Vagy én a csendet. Talán így jobb.
Mint tegnap este, ahogy az előadás közben a hallgatók csendje szinte megfogható volt. Még nem beszéltem ilyen halkan emberekhez.
Munkába menet a BKV zajai, és a fejemen szóló Led Zeppelin blues ellenére csendaura vett körül. Az öröklét misztériumának Szepes Mária által költött fényhullámai rezegtek bennem, Jimmy Page legszebb szólója és John Paul Jones Hammondjának érzéki simogatása közben.
Led Zeppelin: Since I’ve Been Loving You
(Minden idők legjobb fehér blues-a)
Szóval nem akartam írni. Megterveztem egy munkát gyorsan, és közben nézegettem a rám váró képeket, amiket be kéne kereteznem, de ahhoz most nincs kedvem. Messzi még a hétfő dél. Úgyis jön megint egy magányos hétvége. Túrák kilőve, Ausztráliában van F-1 futam, a reggeleknek is annyi. Amire neki indulhatnék, már csak a Polgárba érdemes lemenni. Majd kijövök, legalább nem érzem magam otthon útban lévőnek.
Neki lehetne állni egy könyvborító tervnek is, de az most ráér. Van egy könyvtáram, amiben az internetre feltöltött képeim vannak összehordva. Az a képernyő kímélőm. Mazochizmusból, vagy nárcisztikus indíttatásból, Ki tudja? Ahogy így keresem az indokokat, hogy miért nem kell nekem semmivel sem foglalkoznom a saját lelki csomóim gubancolgatásán kívül, beindul a képernyő védelme. És elsőre beszalad egy kép... az alábbi. Ez elindít.
Annyi mindenkiről sosem tudjuk meg, hogy kicsoda is valójában. Csak megérinti a lelkünket egy pillanatra valami megmagyarázhatatlan sugallat. Aztán elviszi őket mellőlünk az idő. Ilyenkor azt hihetnénk, hogy tényleg előlünk szalad. Pedig csak mi kerülünk a kényszer másik pályájára. Nem lehet minden ember közelébe férkőzni. Csak egy pillantásra. Hiába érezzük, hogy rokon lélek van a testbe bújtatva. Hiába sejtjük (jól-rosszul) a viszont vonzalmat. Ha elrendeltetett találkozás lenne, akkor az égiek elegyengetnék az utat egymáshoz. Ám minduntalan elénk tárják az útjelzőket, hogy állandóan edzésben legyen a figyelmünk. Észre vehessünk minden szépet. Hogy a mindennapok szürkeségébe színt vihessenek. A nagyváros virágai. Védettek. Csak "eltúrázunk" melletük. Beszívjuk egy pillanatra illatukat. Emlékezetünkbe véssük, és nem szakítjuk őket le. Mert ott szépek, ahol vannak. Életünket csak néhány virág díszítheti, ezeket viszont tálcán nyújtják elénk. Sokszor azonban pont ezekkel nem tudunk élni... Szerencsés vagyok. Megkaptam a vizuális memorizálás több szintű képességét... Számomra ugyanazt jelenti a természetben lefotózott virág, mint az emberi közegben - sokszor lopva - lencsevégre kapott. A szépség rabul ejtése, a szépség sérülése nélkül. Úgy az enyém, hogy az egyéni szabadsága is megmarad. Ott viruljanak, és azzal, akiknek rendeltettek. Tegnap, lefekvés előtt egy TV műsorba futottam bele. Udvaros Dorottyával beszélgetett valaki, egy másik nő. Az mindegy. A művésznő már nem. Mert itt nem művésznő volt. Hanem egy mindennapi ember, aki a családjáról, a szüleiről, a mindennapjairól beszélt. Nem jelmezben, farmeringben, smink nélkül, egyszerűen. Mint bármelyik másik nő, széles e világban. Lélegzet elállítóan gyönyörű volt. Mérhetetlen vágy fogott el azért, hogy hétköznapi emberként férkőzhessek ennek az egyáltalán nem hétköznapi embernek a hétköznapjaiba. Csupán azért, hogy megörökíthessem azokat az arcait, amik olyan mélyen megfogtak a képernyőről. És mélyen nyilal belém az, hogy könnyen elképzelhető, ez nem következik be. És mégsem bánom, mert az élmény, amit megéltem, már az enyém. Kicsiny elsuhanó időre úgy kerültem nagyon közel egy - talán - nehezen megközelíthető emberhez, hogy nem kellett a személyes korlátain átlépnem. Nem hatoltam be az aurájába.
Tavasz van. Szerelmes vagyok a szerelembe? Akkor a világot szeretem. Annak meg mindannyian részei vagyunk.
Keresni kezdtem magam, és a fotózásban önkifejezést találtam. Még tovább kerestem magam és az írásban is örömömet leltem. A keresést viszont még mindig nem hagytam abba. Talán nem is fogom...
Fotó: Varga Sacc - 2011
Bejegyzések
