Sodródó Üzenetek

Végre, hosszú idő után a múlt héten vasárnap kikeveredtem a természetbe. Ilyenkor, október elején két kedvenc helyem van, ahova búcsújáró helyként zarándoklok, áldozni képrögzítési szenvedélyemnek. Az egyik a Vértes cserszömörcéktől lángoló dolomit vonulatai, a másik pedig a Visegrádi-hegység egyik legszebb útvonala. Dömökaputól a Bükkös-patak mentén Piliszszentlászlóig, majd onnan az Apátkúti-völgyön keresztül Visegrádig. A fenti kép még 2007-ből származik innen, de címképként visszanyúltam hozzá a közelmúltba. A bejegyzés további része azonban a legutóbbi út szüleménye.

Szeretem a vizet. Minden megnyilvánulását. Legyen az egy lusta folyó, befagyott patak, tükörsima tó, vagy haragvó, partot ostromló tenger. Hosszú órákig képes vagyok egy helyből szemlélni pillanatonként változó arcait. Megpróbálok azonosulni azzal, ami a felszínen és azalatt sodródik. Az időtlenségben átengedem magam az idő sodrának.
Ősszel az erdei patakok a kedvenceim. A vízbe hullott, vagy a parton sorsukra váró levelek különös üzeneteket hordoznak számomra a kövektől vetett, szeszélyesen fodrozódó vízfelületekkel. Az őselemek találkoznak a szemem előtt. A tűz ilyenkor a lelkemből tévődik melléjük, hogy kilegyen a négy… Ki voltam éhezve rájuk. Szükségem volt a föld energiáira. A levegő ellazítására. A víz nyugtató csobogására. Ezek élesztették bennem a ragaszkodás tüzét. A természetben fotózásra is ki voltam éhezve. Gazdag anyaggal tértem meg. Alig vártam, hogy bemutathassam.
Érdekes a víz ilyen fotózása. Főleg rossz fényviszonyok között, amikor ha tetszik, ha nem hosszú záridőzni kell. Eleve úgy kell megválasztani a  témát, hogy passzoljon mellé. Nem szeretem az unos-untalan elkent vizeket. És sokat kell lőni. Kiszámíthatatlan, hogy mit alakít az expozíció a valóságból. Különösen, ha csak egy kis szűk részletet ragadok ki az előttem terülő lehetőségekből. Az LCD meg sok mindent rejt is, csak a kép egészét lehet megítélni belőle. Az igazi izgalom ilyenkor a számítógépes feldolgozás. A nagy felbontású monitor addig láthatatlan világokat tár a szem elé. Így volt ez most is. Szép sorban mentem végig a képeken. Válogattam mi kerül a kukába, mi az, ami megérdemli az archiválást és a kidolgozást. Mi kerül más mappába textúrának, vagy egyéb újra hasznosításra. Az anyag vége felé fényképeztem egy témát. Így én is csak az addigi sok válogatás után jutottam el idáig. A meglepetés egy kép láttán döbbenetesen hatott. A szétkenődötten sodródó víz tetején bukdácsoló buborékok egyikéből egy arc tekint vissza rám. Én nem lehetettem, arcomat a gép takarta. Más nem volt mellettem. A Természet rajzolta oda véletlen kedvének játszi könnyedségével, vagy más erők üzentek így? Ezen töprengek azóta is, mert a kép (egy másikkal összemontázsolt változata) azonnal ki is került a tálcára.
De végül is mindegy, ha csak időlegesen megállásra és meditálásra késztet munka közben, már megvan a Sodródó Üzenetek egyik megfejtése.
Épp kikerült a monitorra a kép, amikor beállított hozzám következő kiállítónk néhány részletet pontosítani a megvalósítással kapcsolatban. Egy papírra írt gondolatot adott át, hogy készítsek a képek elé egy táblát ennek. Meg volt nyitva egy program, de mikor elolvastam a sorokat, letettem a tálcára és megmutattam neki a képet. Megint az együtt rezgés valakivel…

“Miközben a látható világot figyelem, egyre jobban feltárul előttem egy láthatatlan világ…” (Somos Zsuzsa festőművész)

Neki (is) ajánlom az út utolsó motívumának két változatát.
Az út képeinek bővebb válogatása

Ágens Bambival

A szombat a fotós társadalmi életé volt. Ez a Tánc és lélek kiállítás megtekintését jelentette egyfelől, másfelől meg inkább a néhány kedves emberrel való találkozást és a pár órás együttlétet. A kiállításról nem  akarok ezen az oldalon különösebben megnyilatkozni, azt a Kísérleti Adásnak tartogatom, csak egy személyes megjegyzést fűznék a poszthoz (mivel itt megtehetem): Zsolt barátom Dervisek c. képe számomra messze kimagaslott az anyagból. Az itt következő pár kép a megnyitó és az azt követő rövid séta a posztszoci vendéglátóipari egységhez mellékterméke.

A Bambi presszó tényleg érdekes intézmény, erről Timi már minden lényegest leírt a bejegyzésében. Így nekem már csak a képek beillesztése maradt. Sokkal többet nem is igazán akarnék hozzá fűzni ahhoz a naphoz. Jól éreztük magunkat, bármennyire is megpróbáltak tenni a pultos macák ellene. A fotózás is csak egyedül őket zavarta, szerencsére  ritkán hajóztak ki a körünkbe, a társasjátékaikba belemerülő urakat meg csak az, hogy elfoglaltuk a territóriumukat. Ezen viszont könnyedén segítettünk. Odébb ülni egy asztallal messze egyszerűbb, mint néhány ütésváltást megkockáztatni. A béke szentségéért meg is tettük, én meg hánytam a fittyet a fityulás tyúkok kárálására és csak azért is röhögtünk nagyokat továbbra. Több ilyen kéne…

(Kerekes Zsuzsi balra (nem látszik), viKing Zsolt b. nejével és Hajdrák Timi. Bocsi Zsuzsi, nem volt nálam 10-22 :)