D-Vektorizáltan újra hasznosított szépség by Pesövé

Special way of thinking. Avagy a gondolkodás különleges (jelen esetben inkább sajátságos) módja, ami a Dob utca egy bizonyos pontján használt szleng fonetikájában így hangzik: Pesövé Ofszi. Ez pedig nem más, mint Dozvald János fotóművész és publicista D-Vektornak nevezett egyik felével szemben álló másik fele. Emez hivatott a másik “száraz” és tényszerű gondolat meneteit sajátos humorú hangvétellel színezni.

Kedden, a Fészek Galérában megnyílt, Aesthetical Recycling (lásd a címet!) címben összefoglalt kiállítása a fenti kettősség jegyében fogant. A képek között gondolatok előtt időzhetett el a látogató, és egyből szembesülhetett is ezzel a sajátságos “kétlakisággal”. A szépség fogalmát boncolgató írások illusztrációiként kiakasztott képek leszállnak az írások “fennkölt” pulpitusáról, közénk, a földre, és sokszor meghökkentő vizuális élményben is elénk vetítik a gondolatok képekben is megfogalmazott közölni valóját. Ez pedig nem más, mint a szépség szubjektivitásának kétirányú kifejtése. A dozvaldi szép a minket körülvevő élet elhasznált tárgyaiból teremtődik. Legyen az egy Univerzummá magasztosult kerti edény (a fenti kép háttere), vagy egy számítógép alaplapjának mértani struktúrája, s akár egy kisvárosi kirakat ellentmondásosan egymás mellett leledző két ablaka.

Nem tisztem elemezni a tárlatot, nem is kívánom, mert a gondolatok köré felfűzött képek együtt jelentenek sokat, és éppen azért, mert a képek miatt még az eszmefuttatásokat is lehet másként értelmezni a magunk számára, vagy fordítva, mindegy.
Alapjában nem szeretem, ha egy fotókiállítás mellett sok a rizsa. Beszéljenek a képek és a címeik. A “költészet”, amit sokan odafércelnek szépnek, emelkedettnek gondolt turistafotóik alá, csak kioltják egymást, ha ugyan van mit. Itt azonban nem erről van szó. Egy több síkon gondolkodó és alkotó művész két oldalról táplálkozó ihletettsége képez sajátos harmóniát. Biztos vagyok abban, hogy az írások a képek nélkül is elgondolkodtatók lennének, és ez igaz megfordítva is. Viszont ott van minden együtt, megfelelő tagolással, és ez így egész más élmény. Nem elég tehát a szemetünket, elhasznált vackainkat elvinni a szelektív gyűjtőkbe, hanem a szépség oltárán is feláldozhatjuk  előtte őket a fotográfia és csavaros elménk adta lehetőségeink kihasználásával, és mielőtt a repedt fazék a lomtalanításba kerül, még egyszer fel is magasztosulhat. Csak legyen hozzá szemünk és az átlagosnál kicsivel több tekervény a koponyánkban…

A kiállítás február 10-ig látogatható.

Rejtőzködő arcok - Elrejtett múlt

Nem hiszek a véletlenekben… Mindennek oka van, a “véletlennek” tűnő találkozások sorszerűek. Nem mindig rengetik meg, de mindenképpen formálják életünk akár rövid távú menetét is. Sok részük azonban életre szóló.
Tegnap, talán az átvonuló frontok miatt nem bírtam a számítógép előtt és a négy fal között. Jóval előbb tettem le a kalapácsot, mint kellett volna. Városkapunál hirtelen leszálltam a metróról, és a Duna felé vettem az irányt. Úgy is kell új képanyag az új hétre. Az idő azonban nem az volt, amire igazán fájt a fogam. A séta azonban jól esett. A déli oldalon sétáltam át a hídon. Az öböl túlpartján le is jöttem róla, a Népszigethez volt kedvem. Azonnal nosztalgikus hangulatba is kerültem. Valamikor nagyon régen itt voltam első éves ipari tanuló, de nem rég bontották le a régi épületet, ahol a villanykodás rejtelmei kezdtek belevezetni. Kiballagtam inkább a nagy-dunai partra. Ehhez meg a gyerekkorom kötődik. Sokat időztünk itt nyaranta. Szüleim munkahelyének volt egy hétvégi üdülőjük itt. Én nem szerettem a zárt kertet, sokat kóboroltam a szigeten. Az időhöz épp passzolt a hangulatom. Nem jó látvány a sok elhagyott, romlásnak indult épület, a gazzal benőtt sétányok és a valamikori zajló életnek még a nyoma sem. Az alsó végi hídnál időztem el egy kicsit. Egyik oldalt a lakópark ellentmondásos épületei, az öbölben meg gyér evezős sportélet. Itt kezdtem evezni is. Alig fértünk el a vízen… Haza felé vettem az irányt, még elérhetem a polgári csatlakozást.
A Meder utcán azonban földbe gyökerezett a lábam. A volt darugyár utolsó, még el nem bontott épülete mellett visz az út. Előbb az előtte felnőtt gaz között itt-ott virító virágokra figyeltem fel. Élet és elmúlás ellentétje a háttérül szolgáló koszlott falakkal, betört üvegekkel. Utána figyeltem fel a falakra függesztett portrékra. Már jártam itt előbb is, eddig miért nem láttam ezeket? Hiszen az állapotukból kiindulva elég régóta itt viríthatnak. Talán mert sosem nyáron jártam erre. Máskor nincs gaz előttük. Ha nem rejtőzik valami, ennyivel nehezebb észre venni? Mintha a titkok jobban érdekelnének bennünket, mint az orrunk előtt lévő dolgok…
Valaha itt egy jól működő gyár volt. Apám le is húzott benne több, mint 30 évet. Anyám meg még többet.  Én is jártam a még elő falak között. Szerettem bemenni hozzájuk, ha lehetett. Itt is dolgoztam először életemben, nyári szünidősként…
A múltammal, és másokéval találkoztam ezeken az arcokon keresztül, ahogy így-úgy lesekedtek ki a gaz mögül a megváltozott világra. Olyan sok minden rohant át rajtam, míg a Götucat kattogott a kezemben. Nemcsak a múlt, a jelen is, egy új találkozás, ami szintén ilyen rejtőzve tárult elém, s a jövő is kérdezett belül. Az első ötletem ez a montázs volt, még ott.

Nagyon a hatása alá kerültem ezeknek a képeknek. Megrendítőnek éreztem az élményt a felemelő értelmében. A katarzis mindig megrendítő élmény. Egész este ez foglalkoztatott.  Ebben a tálalásban viszont túl tömény, nagyon egyben van, az intimitásához képest. Nincs benne az arconkénti felfedezés élménye. Már reggel egy bemutatót gondoltam inkább hatásosnak (hiszen az egyenkénti megnézéssel meg a folyamat vész el), egy olyan zenével, amihez régóta kerestem képanyagot. S lám, hát ebben benne van a kapcsolódás sok mindenhez, ahhoz a számhoz is. Nem is hagyott ma nyugodni, bár lett volna mit tennem, ki kellett adjam magamból a tegnapi és az elmúlt napok benyomásait.
Nem tudom beágyazni ide a videót, mert a YouTube letiltja a hangsávot a szerzői jogok miatt, honlapomon készítettem egy oldalt, ideklikkelve lehet megnézni.
…
Tegnap este, mintegy tetézésül, gyönyörű színjátékkal búcsúzott a Nap. Még, hogy nincs Isten…

A látásról

A tiszteletet rögvest megelőlegezve a kivételeknek, de egyre inkább azt kell észre vegyem, hogy a szenvedélyes fekete-fehérezők sandán nézegetik a színes képeimet, a jobbára színesezők meg nem értik, vagy nem kedvelik a fekete-fehér képeimet. Most nem akarok belemenni a két oldal fotográfiai vonzataiba, elég helyen értekeztem már erről, csupán ebből kiindulva általános tanulságokat vélek mostanság felfedezni.
A világ összességében ilyen is, olyan is. Nem lehet sem fekete, sem fehér, sokszor még színes sem, hanem unalomszürke, vagy koszos ködszínű. Részei azonban valóban vagy sokszínűek, vagy akár monokrómok, illetve feketék is, fehérek is. A bennünket körülvevő dolgok, elemek, emberek mind mások. Nem csak külsőleg, belsőleg is. (Hiszem, hogy a tárgyaknak is van egyéniségük és természetük, azaz lelkük.) A jó univerzális fotográfus az expozíció pillanata előtt fel tudja mérni, hogy a kiszemelt téma milyen tálalást igényel majd a későbbiekben. Ebben tapasztalata és belső vizualitása vezérli. Valamint a mindenre való érzékenység. A bölcs ember pedig felméri egy találkozáskor, hogy a másikban mi lakozik. Nem hallgat mások ítéletére. Hagyatkozik a megérzéseire, majd a tapasztalataira. Már az első beszélgetésből sok mindent tud lemérni. A szemkontaktus alatt nem csak azt keresi, mi van a másik szeme mögött, hanem, hogy megfelelő tükröt tart-e feléje a másik tisztán látása. Hiszen ezen múlik minden az életben, a tisztán látáson. A feketék komorában felfedezhető formák és fények lényegének a szépsége, míg a színekben a hamisság, vagy a látszat keltés, a hatásosság, azaz az eredendő szépség mellett.
Manapság könnyen ítélünk meg másokat. Egyszerűbb elfogadni kívül állók véleményét, mint felkutatni a megérzéseink mögött felfedezhető valóságot, vagy mellé fogást. Azt gondolom, azok keresik mások véleményét, akiknek nincsenek megérzéseik. Nem csak emberekkel vagyunk így. Vásárlási, olvasási, zene hallgatási, még utazási szokásainkat is befolyásolhatja mások véleménye. És fotózási szokásainkat is. Mit preferál egy pályázat zsűrije, mit vesz meg a kiadó, milyen képtől kapok sok like-ot a Facebookon, mire kapok sok véleményt a blog világában, stb.? Sokan félnek megmutatni magukat, akármilyen formában…
Az elkötelezetten saját világ orientált fotós ugyanolyan ember, mint az amelyik csak a saját tapasztalatai alapján ítél. Belső szemükkel néznek a világra. A felszín alatt meglátják, vagy felkutatják a mélyben rejlő valóságot. Annak alapján döntenek. A fotósnak könnyebb dolga van, ez sokszor csak egy pillanat műve. Ugyanakkor előre fel is lehet készülni arra, hogy a kép nem biztos, hogy az lesz, amit valójában szeretett volna. Ma könnyű, egy delete a digitális kamera gombjával. (Az emberek zömét azonban nem lehet egy törléssel elintézni…) Van mikor jobb, mint azt elképzeltük, de ez a ritkább. Ha az elvárásaink alá kerülünk, az rendszerint csalódással jár. Ezek azonban legalább olyan fontosak az életünkben, mint a sikerélmények. Talán fontosabbak. A siker elhomályosíthatja a tisztán látásunkat, a kudarc azonban csiszolhatja. Mert ezek mind leckék, amikből tanulnunk lehet és kell is.
Az emberi kapcsolatokban az ítélethez eljutás sokszor nagyon hosszú idő. Nagyobb türelemre van szükség, mint egy ritka állat felkutatásához és kiemelkedő szintű lefényképezéséhez. És több időre is. A látszatra “fekete-fehér” ember lehet, hogy színes, és megfordítva. Nem elég, mint a fotónál a saját belső világomból kiindulni. Sőt, háttérbe kell szorítani. A másik szemével kell megpróbálnom kívülről látni magamat. Hogy észre vehessem, mi kell belőlem ahhoz, hogy közel kerülhessek a másikhoz. Nem taktikázásra gondolok, hanem arra, hogy más észre vehet bennünk olyan tulajdonságokat, amiket mi eddig nem. Ezeket a felszínre kell hoznom a másik segítségével. Nem ismert jót és rosszat is. Ezzel tárom fel magamat is előtte. Bizalommal válaszolok a bizalomra. Ha a megérzéseink vezetnek, nem lehetünk gyanakvók. Hiszen a színes világra ránézve is érezhetem, ez fekete-fehérben az igazi. Mert abban leszek benne én is. De színessé is varázsolhatok egy látszatra színtelen képet, mert benne van a lehetősége. Egy elrontott képért csak magamat okolhatom, még a körülményeket sem nagyon, mert akkor vagy nem vettük figyelembe, vagy nem jól használtuk ki az időt. Egy elrontott emberi kapcsolatban viszont sosem csak az egyik fél a hibás. A dolog kettőn áll, a felelősség is közös. Az emberekkel szemben nem lehet elkapkodni az “expozíciót”...

Szigetközi napló

Történt egy érdekes fordulat, és a hétvégére tervezett erdélyi túra  helyett a Szigetközben kötöttünk ki. Csütörtök este Mosonmagyaróváron töltöttünk egy whisky-telt éjszakát, ami után kicsit nehézkesen indult a hajnal, meg is elégedtünk egy könnyed sétával az ébredő városban.
A nehézkességhez az első benyomások is hozzájárultak, de “betévedve” a Malom-ági Lajta-partra igazi kis fotóparadicsomban találtuk magunkat. Érdekes volt a számomra, hogy bár nálam volt a “komolyabb” készség, valahogy az egész intim hangulathoz elegendőnek éreztem a Götucat diszkrécióját. Ezzel a hangulattal tértünk vissza az utcákra, és igen kellemes emlékeket hátrahagyva vettünk irányt tényleges állomáshelyünkre.
A reggel teljes képanyaga ide kattintva tekinthető meg.

A napközbeni meleg elégedett sörözéssel, táplálkozással telt, valamint a szépfények órái helyének megtalálásával telt. Viszonylag közel a dunaszigeti szállásunktól találtunk is az Öreg-Dunához utat, és kilövést, Cikola-szigettel átellenben.

Igazán szép estében és reggelben volt részünk, pedig annyira nem is volt látványos a Nap éjszakai útját megelőző és befejező szertartása. A hely nyugalma, a finom esti fények, a madárdal csendje kárpótolt az égi fényjáték elmaradásáért.
Képek itt!

Kutya meleg nap lett. Árnyékból  lehetett lövöldözni csak a Szelle Lovasudvar lakóira. Egyébként igen kellemes vendéglátó intézmény, pihenésre, lovaglásra és vízitúrázásra kiváló, s mindez egy helyben, szép fekvéssel.

Meleg ellen kilátogattunk vízközelbe. Kis, védett szakaszt találtunk a Mosoni-Dunán, kicsit szocialista korszak idézéssel, egyszerű tájazási lehetőséggel.

Délutáni kávészünetünk után kihasználtuk a panzió kenukölcsönzési lehetőségét, és búcsúként egy koraesti evezéssel ajándékoztuk meg magunkat. Varázslatos élmény volt. 1980-ban eveztem végig a Mosoni-Dunát, azóta egyszer, 1986-ban voltam Cikola-szigeten a Nimródosokkal. Nosztalgiával vegyes érzelmekkel eveztünk a lehető legcsendesebben a nyugalmától méltóságos erdők között kanyargó szelíd vízen.

Vissza akarunk menni…
Kenuval a Mosoni-Dunán, klikk ide!

A Duna Napjára

A Duna a mellette élőkre óhatatlan kihatással van. Leginkább a szeretet lehet a meghatározó érzés. Az alkotási vágy pedig kivédhetetlenül szimbiózisban él ezzel az érzéssel.

Tavaly figyeltem fel egy tehetséges, fiatal, bajai fotósra, Jazzára. Remek, ugyanakkor sajátságos fogalmazású képeire, melyeknek jelentős részében a Duna főszerepet játszik. Ez a kötődés az esetemben is erőteljes, miként Nála is. Emellett az is szemet szúrt, hogy nemcsak a kor különbség, vagy a másféle látásmód, hanem az állandó élőhely, vagy a kisebb kirándulások eltérő helyszínei mennyivel másabb hangulatú képeket eredményeznek.  Ugyanarról a folyóról…
Ekkor fogalmazódott meg bennem egy erre az évre szóló közös munka vele. Szenteljük ezt az évet Dunáinknak. Minden héten gyűjtsünk össze egy kollekciót, amiből egyelőre egyet kiválasztunk, és minden különösebb kommentár nélkül közzéteszünk blogjaink egy külön oldalán. (Érdekes volt megfigyelni, hogy még a mindkettőnket állandóan látogatók sem fedezték fel az összefüggést… )
Saját magam megnyugtatásául megkértem Kedves Művészbarátomat, az errefelé Blogdogvagyok álnévvel előforduló Dozvald Jánost, tegyen javaslatokat hetente, melyik képeinkkel képviselje a Duna magát egy-egy héten. Őszintén hálás vagyok Neki, amiért elvállalta.

Mára félidőhöz ért ez a mi kis “játékunk”, és ma ráadásul a Duna Napja is van. Már előre megbeszéltük, hogy egy adott időpontban eleresztünk egy-egy papírhajót, egy a magunk számára kedves, vagy látványos helyen, és az eheti képünk ez lesz. Ezzel tisztelegve a Duna, és a másik alkotótárs előtt. Hirtelen felindulásból jött ötlettől vezérelve újra merényletet követtem el Pesövé Ofszi (Ő is Blogdogvagyok) ellen, megkérve narrálja a részvételemet egy kis rövid köszöntővel, mielőtt bizonytalan sorsára indítja hajónkat. Feltétlen együttműködő- és jókedvének köszönhető a fenti, rövid film, és az alábbi képriport a mai napról.


A reggel készült, heti kép a linken

Kapcsolódó linkek:

Jazza Duna Napja

Dozi beszámolója a reggelről

Miskolczi Gábor Duna albuma

Speciális album a Facebookon

Szent Iván éjén

Szent Iván éj, újra a szabadban, Kisorosziban, a Sziget északi csúcsán. A felső kép este 9 óra körül készült. A Nap már a horizont alatt, és egyszer csak a vár felett megjelent ez a röpke ideig tartó fény-színjelenség. Mire a Götucat előkerült, hogy lekaphassam a tájban guggoló Héddét, már el is illant. Csak a “delejezett kék” (a la D-Vektor) maradt, ami lassan az éjbe fordult.
Varázslatos volt. Az alkony, s a reggel is. A  welcome pálinkázás, a közös sütögetés, iszogatás, tűzugrás, majd az éjjeli egyedül- és ébrenlét is. Cesar Franck volt a társam, összes orgonaművével egyetemben. Nagygyörgy Sándor járt a fejemben, miközben az eget, a csillagokat és az éji fényekben nyugvó Duna-kanyar alsó kapuját nézegettem. Hideg volt, de volt mi elvonja róla a figyelmemet. A reggel hamar eljött, s mint mindig, most is újra elámultam az új nap ébredésének csodáján. Az első tájrészletek varázsütésre történő megjelenése, majd fokozatos kitárulkozása minden alkalommal más látvány, de ugyanaz az érzés…

Viharos éj

A vihar mindig kicsalogat az erkélyre, ha hajnalban dühöng, akkor is. Az égi vakuzást viszont annál nehezebb elkapni. A reflexeket el lehet felejteni, a sok vak lövés meg néha bosszantó tud lenni. A múlt éjjel szerencsén volt…


Nyugodt Szent Iván éjt, jó hétvégét!

Csendszilánkok

Jazza Barátom a minap udvariasan figyelmeztetett, hogy elég nagy a csend ezen a tájékon. Hiába, ha az ember egy új vállalkozásra szánja el magát, annak beindítása az egyebek mellett elég sok időáldozattal is jár. Ezt nem panaszkodásként, csak magyarázatként jegyzem meg. Azért valamiféle magára adó fotográfus a munka jellegű fotózások mellett hagy teret a saját képeinek az elkészítésére is. Csak a feldolgozásra és a bemutatásra nem nagyon marad ideje. Ma szusszanok egy keveset és egy csokrot gyűjtöttem az elmúlt, majdnem két hónap privát terméséből.

A fenti képek egy baráti találkozóra menet készültek. Alább meg a találkozó alatt lencsevégre kapott látványok, szinte egy helyből fényképezve.

Erkélyem állandóan szolgáltatja a fotótémát. A közelben repült ki ez a szarkafióka, és ezt az ostorlámpát szemelte ki magának állandó etetőhelyül, én meg valamelyik reggel majdnem el is késtem a kép miatt.

A Fényecset Fotóklub május 19-én ünnepelte 10 éves születésnapját. A képeken Fodor Emese összesíti a zsűrizési eredményeket. Az anyaság és a társadalmi élet így fér össze. Baricz Kati és Gáti Gyuri művészbarátaim mindig hálás fotóalanynak bizonyulnak, csak köszönettel tartozhatom nekik…

Mint ahogy Máté Zsuzsinak is ezekért a képekért. Shámi tavaszi Örömtáncán táncolt önfeledten a dobosok bemelegítő futamaira.

Munkahelyem Újpesthez köt. A következő képcsokor napközbeni és hazafelé tartó pillanatok emlékei.

Hajdrák Timi remek macskaképeire gondoltam, mikor ráemeltem egyik kedves barátom kedvencére a gépem, nem is olyan régen.

A posztot záró kép pedig a tegnap esti hazatérés eredménye, lomografált hangulat a villamos ablakának köszönhetően…

Közben ugye Pacsmagon is jártam, láthattátok is az előző (elég régi) bejegyzésből. Ma felkerült egy válogatás a teljes anyagból a Picasa-ra. Nem akartam agyon zsúfolni ezt az oldalt. A Nézőkébe beleklikkelve azt is megtekinthetitek. Nem tudom, mikor jövök hamarosan, de igyekszem, és figyelem is a bejegyzéseiteket.

Pacsmag fényei

Nem csak nyugalommal, kikapcsolással, teljes feltöltődéssel, barátokkal - jó emberekkel, hanem mindig különleges fényekkel is megajándékoz....

Ahogy egy nap alakul

Egy nagyon húzós hét után úgy kellett már egy kis kimozdulás, mint egy falat kenyér az éhezőnek. Az emberek, az események fotózása után tájban, természetben lenni, a pörgést nyugalommal feloldani.
Fehérváron vettek fel, addig a vonat maradt. A BKV jól kicseszett velem. Hiába keltem félháromkor, kedélyesen integethettem a menetrend szerint 3 perccel előbb, az orrom előtt elhúzó éjszakai busznak. Félóra kényszerpihenő, és az előttem kihúzó  vonat lett az ajándék. Újabb, most már óra semmittevés. Legalább itt vehettem magamnak egy kis reggelinek való sört.
Már a pályaudvaron, beülve a szerelvénybe, adódtak lehetőségek arra, hogy a bugylival szórakozzak, mivel a fejhallgatót meg nagy siettemben otthon hagytam, a zene elmaradt. Ahogy elhagytuk lassan a várost, úgy idomult még zaklatott állapotomhoz az elsuhanó táj.

Tihanyban lassan lecsendesedtem belül. A félsziget belső része mindig jó hatással van rám, most a virág megtalálása a holdas bűvészkedésemhez végképp helyre billentette a középpontomat.

Átruccantunk a Káli-medencébe. Az meg szeretemhelyeim között is az elsők között vagyon. Kevés helyen érzem annyira intenzíven Föld Anya jótékony energia simogatásait, mint például itt. Talán még a csákvári Haraszt dolomitjain, vagy a bükki Veres-oldal meredélyén.
A romtemplomokat kajtattuk, ám Kékkút felé vetődve új érzésekkel álltam meg több, mint három év után az útmenti kőkereszt előtt. Elnéztem a kereszt és az út között, arra van van az enyém is...

Fehérvárig visszavittek, megint a vonat maradt, az meg folytatta a reggeli trendet, és ki is ment az orrom előtt. Kaptam még egy órát. Szerencsémre, gondoskodtak a sörömről, bár ebből majdnem elalvás lett már az indulásra váró vonaton. Szerencsémre, megint adódott téma, így elő is halásztam a hajnali indulás óta kuksoló kisgépet.
Olyan megkapó volt az ormótlan fémszerkezetek között vidáman billegő virág, és olyan erőteljesen hatott még rám a nemrég elhagyott hely, valahogy ebben a képben summázva érezhettem sok mindent. Nemcsak annak a napnak az egész folyamatát, hanem sok mindenét. Honnan, hová lehet jutni...

- - -

(Még tart egy kicsit az időszak, ami távol tart innen, ezért ezzel a bejegyzéssel mindenkinek, aki idevetődik egyben Kellemes és Vidám Húsvéti Ünnepeket is kívánok!)

Együtt állás

Napszakok keveredése

Aznap délelőtt a jobbik felemé volt. Pannival intéztük a tortát szombatra, meg egyebet. A Daubnertől lefelé jövet találtam egy lepukkant házat. Este Dozi útjait kerestem kiállításának megnyitóján, onnan Relative-os barátaim koncertjére siettem. Eközben gyűjtöttem be egy kirakat két képét. Valahogy már akkor éreztem a kapcsolási lehetőségeket.
Az foglalkoztatott, hogy egy kirakat igazán nappal funkcionál, az üzlet nyitvatartási ideje alatt, és mégis éjszaka él, a fényekkel. Az elmúlást meg milyen jótékonyan takarja el, vagy teszi misztikussá az éj.
A nappal az élet realisztikus oldala...

Időzavar