Rejtőzködő arcok - Elrejtett múlt

Nem hiszek a véletlenekben… Mindennek oka van, a “véletlennek” tűnő találkozások sorszerűek. Nem mindig rengetik meg, de mindenképpen formálják életünk akár rövid távú menetét is. Sok részük azonban életre szóló.
Tegnap, talán az átvonuló frontok miatt nem bírtam a számítógép előtt és a négy fal között. Jóval előbb tettem le a kalapácsot, mint kellett volna. Városkapunál hirtelen leszálltam a metróról, és a Duna felé vettem az irányt. Úgy is kell új képanyag az új hétre. Az idő azonban nem az volt, amire igazán fájt a fogam. A séta azonban jól esett. A déli oldalon sétáltam át a hídon. Az öböl túlpartján le is jöttem róla, a Népszigethez volt kedvem. Azonnal nosztalgikus hangulatba is kerültem. Valamikor nagyon régen itt voltam első éves ipari tanuló, de nem rég bontották le a régi épületet, ahol a villanykodás rejtelmei kezdtek belevezetni. Kiballagtam inkább a nagy-dunai partra. Ehhez meg a gyerekkorom kötődik. Sokat időztünk itt nyaranta. Szüleim munkahelyének volt egy hétvégi üdülőjük itt. Én nem szerettem a zárt kertet, sokat kóboroltam a szigeten. Az időhöz épp passzolt a hangulatom. Nem jó látvány a sok elhagyott, romlásnak indult épület, a gazzal benőtt sétányok és a valamikori zajló életnek még a nyoma sem. Az alsó végi hídnál időztem el egy kicsit. Egyik oldalt a lakópark ellentmondásos épületei, az öbölben meg gyér evezős sportélet. Itt kezdtem evezni is. Alig fértünk el a vízen… Haza felé vettem az irányt, még elérhetem a polgári csatlakozást.
A Meder utcán azonban földbe gyökerezett a lábam. A volt darugyár utolsó, még el nem bontott épülete mellett visz az út. Előbb az előtte felnőtt gaz között itt-ott virító virágokra figyeltem fel. Élet és elmúlás ellentétje a háttérül szolgáló koszlott falakkal, betört üvegekkel. Utána figyeltem fel a falakra függesztett portrékra. Már jártam itt előbb is, eddig miért nem láttam ezeket? Hiszen az állapotukból kiindulva elég régóta itt viríthatnak. Talán mert sosem nyáron jártam erre. Máskor nincs gaz előttük. Ha nem rejtőzik valami, ennyivel nehezebb észre venni? Mintha a titkok jobban érdekelnének bennünket, mint az orrunk előtt lévő dolgok…
Valaha itt egy jól működő gyár volt. Apám le is húzott benne több, mint 30 évet. Anyám meg még többet.  Én is jártam a még elő falak között. Szerettem bemenni hozzájuk, ha lehetett. Itt is dolgoztam először életemben, nyári szünidősként…
A múltammal, és másokéval találkoztam ezeken az arcokon keresztül, ahogy így-úgy lesekedtek ki a gaz mögül a megváltozott világra. Olyan sok minden rohant át rajtam, míg a Götucat kattogott a kezemben. Nemcsak a múlt, a jelen is, egy új találkozás, ami szintén ilyen rejtőzve tárult elém, s a jövő is kérdezett belül. Az első ötletem ez a montázs volt, még ott.

Nagyon a hatása alá kerültem ezeknek a képeknek. Megrendítőnek éreztem az élményt a felemelő értelmében. A katarzis mindig megrendítő élmény. Egész este ez foglalkoztatott.  Ebben a tálalásban viszont túl tömény, nagyon egyben van, az intimitásához képest. Nincs benne az arconkénti felfedezés élménye. Már reggel egy bemutatót gondoltam inkább hatásosnak (hiszen az egyenkénti megnézéssel meg a folyamat vész el), egy olyan zenével, amihez régóta kerestem képanyagot. S lám, hát ebben benne van a kapcsolódás sok mindenhez, ahhoz a számhoz is. Nem is hagyott ma nyugodni, bár lett volna mit tennem, ki kellett adjam magamból a tegnapi és az elmúlt napok benyomásait.
Nem tudom beágyazni ide a videót, mert a YouTube letiltja a hangsávot a szerzői jogok miatt, honlapomon készítettem egy oldalt, ideklikkelve lehet megnézni.
…
Tegnap este, mintegy tetézésül, gyönyörű színjátékkal búcsúzott a Nap. Még, hogy nincs Isten…