D-Vektorizáltan újra hasznosított szépség by Pesövé

Special way of thinking. Avagy a gondolkodás különleges (jelen esetben inkább sajátságos) módja, ami a Dob utca egy bizonyos pontján használt szleng fonetikájában így hangzik: Pesövé Ofszi. Ez pedig nem más, mint Dozvald János fotóművész és publicista D-Vektornak nevezett egyik felével szemben álló másik fele. Emez hivatott a másik “száraz” és tényszerű gondolat meneteit sajátos humorú hangvétellel színezni.

Kedden, a Fészek Galérában megnyílt, Aesthetical Recycling (lásd a címet!) címben összefoglalt kiállítása a fenti kettősség jegyében fogant. A képek között gondolatok előtt időzhetett el a látogató, és egyből szembesülhetett is ezzel a sajátságos “kétlakisággal”. A szépség fogalmát boncolgató írások illusztrációiként kiakasztott képek leszállnak az írások “fennkölt” pulpitusáról, közénk, a földre, és sokszor meghökkentő vizuális élményben is elénk vetítik a gondolatok képekben is megfogalmazott közölni valóját. Ez pedig nem más, mint a szépség szubjektivitásának kétirányú kifejtése. A dozvaldi szép a minket körülvevő élet elhasznált tárgyaiból teremtődik. Legyen az egy Univerzummá magasztosult kerti edény (a fenti kép háttere), vagy egy számítógép alaplapjának mértani struktúrája, s akár egy kisvárosi kirakat ellentmondásosan egymás mellett leledző két ablaka.

Nem tisztem elemezni a tárlatot, nem is kívánom, mert a gondolatok köré felfűzött képek együtt jelentenek sokat, és éppen azért, mert a képek miatt még az eszmefuttatásokat is lehet másként értelmezni a magunk számára, vagy fordítva, mindegy.
Alapjában nem szeretem, ha egy fotókiállítás mellett sok a rizsa. Beszéljenek a képek és a címeik. A “költészet”, amit sokan odafércelnek szépnek, emelkedettnek gondolt turistafotóik alá, csak kioltják egymást, ha ugyan van mit. Itt azonban nem erről van szó. Egy több síkon gondolkodó és alkotó művész két oldalról táplálkozó ihletettsége képez sajátos harmóniát. Biztos vagyok abban, hogy az írások a képek nélkül is elgondolkodtatók lennének, és ez igaz megfordítva is. Viszont ott van minden együtt, megfelelő tagolással, és ez így egész más élmény. Nem elég tehát a szemetünket, elhasznált vackainkat elvinni a szelektív gyűjtőkbe, hanem a szépség oltárán is feláldozhatjuk  előtte őket a fotográfia és csavaros elménk adta lehetőségeink kihasználásával, és mielőtt a repedt fazék a lomtalanításba kerül, még egyszer fel is magasztosulhat. Csak legyen hozzá szemünk és az átlagosnál kicsivel több tekervény a koponyánkban…

A kiállítás február 10-ig látogatható.

Magányos les

Lekerült a pécsi falakról a kiállítás szombat reggel. Itt is megköszönöm a Mecseki Fotóklub és Mánfai Gyuri Barátom szíves invitálását és a lehetőséget! Remélem, mielőbb közelebb is látogatható lesz…
Ha már Pécsre mentünk, Zotyó javallatára Pacsmagon kötöttünk ki, úgymond, terápiás hétvégére. A jó pacsmagi szél és légkör úgy oszlatta szét bennem a borút, mint a képen is látható felleget. Köszi Zolik!

Gödör

Vajon azért kerülünk (vagy kerítjük magunkat) olykor-olykor mélyre, hogy megtanuljunk felfelé is nézni? És nem azért, hogy onnan várjunk segítséget, hanem hogy kijelöljük az utunkat, mielőtt elmenne előttünk az élet!

Egy év a Duna jegyében

Hogy is kezdődött? Egy tévedéssel, ugyanis azt hallottam, hogy 2011 a Duna éve lesz. Akkor már felbuzdultam néhány alaposan megszállott fotográfuson, akik egy egész év minden napját szentelik valamilyen témának. Nagy bolondja vagyok ugyan a Dunának, de nem rendelkezem annyi idővel, hogy egy év minden napját – különösen egy témában – a fotózásnak szentelhessem. Maradt a heti egy kép, ami kivitelezhetőnek tűnt.
A 2010-es év egyik ajándéka volt a számomra Jazza (alias Miskolczi Gábor) és képeinek a megismerése. Nála is központi témaként véltem felfedezni az öreg folyót. Majd 200 kilométer választ el bennünket, de a Duna, és annak szeretete mégis összeköt minket. Az eltérő kor, a más látásmód és a kontrasztos élettér-különbség adta az ötletet: fotózzuk párhuzamosan végig az évet. Még akkor is, hogy közben megtudtam, 2009 volt a Duna éve. Sebaj, így, párban mindenképpen izgalmas a dolog, és megéri az időt. Nagyon kíváncsi voltam, mi lehet azonos, és mi eltérő a képekben? Ezt nem is akarom boncolgatni, mert a heti képpárok úgy is nyilvánvalóvá teszik. Jó és természetes, hogy ugyanazt szeretjük, és mégis máshogy látjuk, és nem feltétlen azért, mert máshol élünk.
Sokkal inkább arról szeretnék írni, hogy milyen érdekes tud lenni az élet. Még nem  láttad, csak néhány levelet és mobilbeszélgetést váltottál Vele. Jobbára a képek, és az alattuk folyó kommunikáció kialakít egy viszonyt két ember között, ami egyszerre csak fontossá válik. Nem csak fotográfiailag, hanem sokkal inkább emberi megközelítésből. Nehéz ezt megfogalmazni, s talán nem is kell, csupán el kell raktározni a jó érzést, amit a közös munka öröme adhat. Érdekes volt tegnap, a közös album publikussá tételét készítettem elő. Végig mentem a képeken, és lepergett előttem a teljes előző év. Még így is soknak és hosszúnak tűnt, pedig minden hét leteltével csak azt az egy fotót hagytuk meg, amit közösen kiválasztottunk. Némelyik alatt hosszas polémiák olvashatók. A legjobban az fogott meg, amit az első negyed elérésékor írtam: mire újra a géphez fagy a a kezünk, a vége felé járunk. S lám, már túl is vagyunk rajta. Legalább is ezen a részén. Mi legyen az egy év alatt, kettőnknél felgyülemlett anyaggal?Kiállítás mindenképpen, stílusosan Baja és Budapest között valahol félúton, talán Dunaújvárosban. Könyv is lehetne belőle, de ez a nehezebb dió, ez azonban nem rettenthet vissza, csak több időt és pénzt igényel.
Azt viszont biztosan tudom, hogy Gábor nevében is megköszönhetem Blogdog-Vektor-Ofszi (Dozvald János) művészbarátunk áldásos mentori közreműködését a mi kis Tükörrepülésünkben*. Őszintén szigorú szeme és vitriolos tolla is egyengette annak az albumnak a létrejöttét, ami az alapja lesz a további felhasználásoknak. Valahol azt írta, hogy büszke a barátságunkra, én ugyanezt mondhatom, sokkal inkább, és ezzel szerintem Gábor is így van.
Jó mulatság, férfi munka volt!!!

A közös album idekattintva tekinthető meg.

*Tükörrepülés – Féner Tamás fotóművész 1980-as, a Műcsarnokban bemutatott kiállításának a címe.

Ünnepre

 

MINDEN KEDVES BARÁTOMNAK, LÁTOGATÓMNAK ÉS SZERETTEIKNEK BÉKÉS, MEGHITT
KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!

Utakról

A minap alkonyfelé baktattam hazafelé. Az Illek Vince utcában jártamban mozgást észleltem a perifériális látószögben az égről. Olyan húszas kormoráncsapat libegett északkelet irányban, kialakuló ékalakban. Hm – Hová tartatok? – szólt bévül az önkéntelen kérdés. Majd legyintettem: nem mindegy. Talán az Állatkertbe? Ott biztonságban érezhetik magukat éjszakára, vagy akárhová. A látvány mindenesetre szép volt, sajnáltam is, hogy nincs nálam gép, bár lehet, hogy nem is lett volna időm lekapni a látványt. Meg nem is kell mindent, elég, ami a fejünkbe exponálódik…

Az élmény azonban tovább motozott bennem.
Tényleg fontos, hogy hová szálltak azok a madarak december közepének egyik estelőjén Újpest felett? Tényleg fontos az, hogy tudjuk egyáltalán, mi, miért történik, úgy, ahogy? Nem az lesz-e az emberiség veszte, hogy mindenáron meg akarja érteni a Természet, vagy sok egyéb dolog mozgató rugóját, mint például a Szerelemét, vagy az Istenséget? Miért nem fogadunk el mindent úgy, ahogy van? Gyűrűket patkolunk madarak lábára, rádió adó-vevőket, GPS koordinátorokat aggatunk nemes vadak nyakába, csak tudjuk, merre járnak. Ettől azonban nem leszünk tudásban gazdagabbak, legfeljebb tudunk valamiről, aminek a miértjét csak találgathatjuk. Viszont megzavarunk valamit, amit nem kéne, és esetleg elmegyünk a nyilvánvaló szép, vagy nem szép, de hasznos, vagy törvényszerű elfogadása mellett. Ha kutatunk valamit, az jelentheti akár azt is, hogy nem tudjuk élvezni. 
Nem attól kezd el egy kapcsolat elromlani, ha el kezdjük firtatni a külön tett utakat? Vagy azért kezdjük el firtatni – még ha csak magunkban is –, mert valami más miatt érzünk romlást?

Kérdem én: nem mindegy hová mennek azok a kormoránok? Megnyugvást érzek, ha megtudom, hogy tényleg az állatkerti tóra szálltak le, vagy netán csalódást, ha valami kocsmába tértek be egy felesre? Az ő dolguk. Nekem legyen elég a szürreális látvány egy szürke külváros koszos egén. Mitől leszünk okosabbak, ha tudjuk, hogy gólyáink Afrika melyik szavannáján várják ki az új hazai tavaszt? Nem elég, hogy minden áprilisban újra kelepelnek valamelyik kéményen? Fogadjuk el, hogy a Természet tudja jól, miért vannak így a dolgai! Ez a Természetbe – és a Teremtőbe – vetett feltétlen bizalom. Ha a bizalom fennáll, minek megérteni, miért nem elég elfogadni, és gyönyörködni?

Ha bizalmad van valaki felé, ne az útjai érdekeljenek, hanem az, hogy hozzád tér meg. A szeretet alapja a bizalom. Ha eljátsszák, akkor meg már azért ne érdekeljenek az utak, mert már úgysem változtat semmin. A kapocs, ami összeköt két embert, vékony aranyfonál. Nagyon könnyen elszakad, s bár összecsomózható, a csomó csak ott marad…
A magad útjában légy biztos, azt tudd, te miért arra mész, amerre éppen tartasz, bármennyire is nehéz!
Ezért legyinthettem, tudtam, hová megyek, már csak kétszáz lépésem volt hátra…

(A kép 2005-ben készül, Pacsmagon)

Megjelenés

 

Szöveges felvezetés és képi ízelítő ide kattintva!

Elég mostohán bánok a blogjaimmal, és ezért Veletek Barátaim és Látogatóim (ha még akadnak). Változik az életem, így az időm még kevesebb. Remélem, előbb-utóbb sűrűbben tudok posztolni, de azért figyelem a fejleményeket, csak nem mindig véleményezek.

A barátság azonban nem ezen múlik…