D-Vektorizáltan újra hasznosított szépség by Pesövé

Special way of thinking. Avagy a gondolkodás különleges (jelen esetben inkább sajátságos) módja, ami a Dob utca egy bizonyos pontján használt szleng fonetikájában így hangzik: Pesövé Ofszi. Ez pedig nem más, mint Dozvald János fotóművész és publicista D-Vektornak nevezett egyik felével szemben álló másik fele. Emez hivatott a másik “száraz” és tényszerű gondolat meneteit sajátos humorú hangvétellel színezni.

Kedden, a Fészek Galérában megnyílt, Aesthetical Recycling (lásd a címet!) címben összefoglalt kiállítása a fenti kettősség jegyében fogant. A képek között gondolatok előtt időzhetett el a látogató, és egyből szembesülhetett is ezzel a sajátságos “kétlakisággal”. A szépség fogalmát boncolgató írások illusztrációiként kiakasztott képek leszállnak az írások “fennkölt” pulpitusáról, közénk, a földre, és sokszor meghökkentő vizuális élményben is elénk vetítik a gondolatok képekben is megfogalmazott közölni valóját. Ez pedig nem más, mint a szépség szubjektivitásának kétirányú kifejtése. A dozvaldi szép a minket körülvevő élet elhasznált tárgyaiból teremtődik. Legyen az egy Univerzummá magasztosult kerti edény (a fenti kép háttere), vagy egy számítógép alaplapjának mértani struktúrája, s akár egy kisvárosi kirakat ellentmondásosan egymás mellett leledző két ablaka.

Nem tisztem elemezni a tárlatot, nem is kívánom, mert a gondolatok köré felfűzött képek együtt jelentenek sokat, és éppen azért, mert a képek miatt még az eszmefuttatásokat is lehet másként értelmezni a magunk számára, vagy fordítva, mindegy.
Alapjában nem szeretem, ha egy fotókiállítás mellett sok a rizsa. Beszéljenek a képek és a címeik. A “költészet”, amit sokan odafércelnek szépnek, emelkedettnek gondolt turistafotóik alá, csak kioltják egymást, ha ugyan van mit. Itt azonban nem erről van szó. Egy több síkon gondolkodó és alkotó művész két oldalról táplálkozó ihletettsége képez sajátos harmóniát. Biztos vagyok abban, hogy az írások a képek nélkül is elgondolkodtatók lennének, és ez igaz megfordítva is. Viszont ott van minden együtt, megfelelő tagolással, és ez így egész más élmény. Nem elég tehát a szemetünket, elhasznált vackainkat elvinni a szelektív gyűjtőkbe, hanem a szépség oltárán is feláldozhatjuk  előtte őket a fotográfia és csavaros elménk adta lehetőségeink kihasználásával, és mielőtt a repedt fazék a lomtalanításba kerül, még egyszer fel is magasztosulhat. Csak legyen hozzá szemünk és az átlagosnál kicsivel több tekervény a koponyánkban…

A kiállítás február 10-ig látogatható.

Magányos les

Lekerült a pécsi falakról a kiállítás szombat reggel. Itt is megköszönöm a Mecseki Fotóklub és Mánfai Gyuri Barátom szíves invitálását és a lehetőséget! Remélem, mielőbb közelebb is látogatható lesz…
Ha már Pécsre mentünk, Zotyó javallatára Pacsmagon kötöttünk ki, úgymond, terápiás hétvégére. A jó pacsmagi szél és légkör úgy oszlatta szét bennem a borút, mint a képen is látható felleget. Köszi Zolik!

A látásról

A tiszteletet rögvest megelőlegezve a kivételeknek, de egyre inkább azt kell észre vegyem, hogy a szenvedélyes fekete-fehérezők sandán nézegetik a színes képeimet, a jobbára színesezők meg nem értik, vagy nem kedvelik a fekete-fehér képeimet. Most nem akarok belemenni a két oldal fotográfiai vonzataiba, elég helyen értekeztem már erről, csupán ebből kiindulva általános tanulságokat vélek mostanság felfedezni.
A világ összességében ilyen is, olyan is. Nem lehet sem fekete, sem fehér, sokszor még színes sem, hanem unalomszürke, vagy koszos ködszínű. Részei azonban valóban vagy sokszínűek, vagy akár monokrómok, illetve feketék is, fehérek is. A bennünket körülvevő dolgok, elemek, emberek mind mások. Nem csak külsőleg, belsőleg is. (Hiszem, hogy a tárgyaknak is van egyéniségük és természetük, azaz lelkük.) A jó univerzális fotográfus az expozíció pillanata előtt fel tudja mérni, hogy a kiszemelt téma milyen tálalást igényel majd a későbbiekben. Ebben tapasztalata és belső vizualitása vezérli. Valamint a mindenre való érzékenység. A bölcs ember pedig felméri egy találkozáskor, hogy a másikban mi lakozik. Nem hallgat mások ítéletére. Hagyatkozik a megérzéseire, majd a tapasztalataira. Már az első beszélgetésből sok mindent tud lemérni. A szemkontaktus alatt nem csak azt keresi, mi van a másik szeme mögött, hanem, hogy megfelelő tükröt tart-e feléje a másik tisztán látása. Hiszen ezen múlik minden az életben, a tisztán látáson. A feketék komorában felfedezhető formák és fények lényegének a szépsége, míg a színekben a hamisság, vagy a látszat keltés, a hatásosság, azaz az eredendő szépség mellett.
Manapság könnyen ítélünk meg másokat. Egyszerűbb elfogadni kívül állók véleményét, mint felkutatni a megérzéseink mögött felfedezhető valóságot, vagy mellé fogást. Azt gondolom, azok keresik mások véleményét, akiknek nincsenek megérzéseik. Nem csak emberekkel vagyunk így. Vásárlási, olvasási, zene hallgatási, még utazási szokásainkat is befolyásolhatja mások véleménye. És fotózási szokásainkat is. Mit preferál egy pályázat zsűrije, mit vesz meg a kiadó, milyen képtől kapok sok like-ot a Facebookon, mire kapok sok véleményt a blog világában, stb.? Sokan félnek megmutatni magukat, akármilyen formában…
Az elkötelezetten saját világ orientált fotós ugyanolyan ember, mint az amelyik csak a saját tapasztalatai alapján ítél. Belső szemükkel néznek a világra. A felszín alatt meglátják, vagy felkutatják a mélyben rejlő valóságot. Annak alapján döntenek. A fotósnak könnyebb dolga van, ez sokszor csak egy pillanat műve. Ugyanakkor előre fel is lehet készülni arra, hogy a kép nem biztos, hogy az lesz, amit valójában szeretett volna. Ma könnyű, egy delete a digitális kamera gombjával. (Az emberek zömét azonban nem lehet egy törléssel elintézni…) Van mikor jobb, mint azt elképzeltük, de ez a ritkább. Ha az elvárásaink alá kerülünk, az rendszerint csalódással jár. Ezek azonban legalább olyan fontosak az életünkben, mint a sikerélmények. Talán fontosabbak. A siker elhomályosíthatja a tisztán látásunkat, a kudarc azonban csiszolhatja. Mert ezek mind leckék, amikből tanulnunk lehet és kell is.
Az emberi kapcsolatokban az ítélethez eljutás sokszor nagyon hosszú idő. Nagyobb türelemre van szükség, mint egy ritka állat felkutatásához és kiemelkedő szintű lefényképezéséhez. És több időre is. A látszatra “fekete-fehér” ember lehet, hogy színes, és megfordítva. Nem elég, mint a fotónál a saját belső világomból kiindulni. Sőt, háttérbe kell szorítani. A másik szemével kell megpróbálnom kívülről látni magamat. Hogy észre vehessem, mi kell belőlem ahhoz, hogy közel kerülhessek a másikhoz. Nem taktikázásra gondolok, hanem arra, hogy más észre vehet bennünk olyan tulajdonságokat, amiket mi eddig nem. Ezeket a felszínre kell hoznom a másik segítségével. Nem ismert jót és rosszat is. Ezzel tárom fel magamat is előtte. Bizalommal válaszolok a bizalomra. Ha a megérzéseink vezetnek, nem lehetünk gyanakvók. Hiszen a színes világra ránézve is érezhetem, ez fekete-fehérben az igazi. Mert abban leszek benne én is. De színessé is varázsolhatok egy látszatra színtelen képet, mert benne van a lehetősége. Egy elrontott képért csak magamat okolhatom, még a körülményeket sem nagyon, mert akkor vagy nem vettük figyelembe, vagy nem jól használtuk ki az időt. Egy elrontott emberi kapcsolatban viszont sosem csak az egyik fél a hibás. A dolog kettőn áll, a felelősség is közös. Az emberekkel szemben nem lehet elkapkodni az “expozíciót”...

Szigetközi napló

Történt egy érdekes fordulat, és a hétvégére tervezett erdélyi túra  helyett a Szigetközben kötöttünk ki. Csütörtök este Mosonmagyaróváron töltöttünk egy whisky-telt éjszakát, ami után kicsit nehézkesen indult a hajnal, meg is elégedtünk egy könnyed sétával az ébredő városban.
A nehézkességhez az első benyomások is hozzájárultak, de “betévedve” a Malom-ági Lajta-partra igazi kis fotóparadicsomban találtuk magunkat. Érdekes volt a számomra, hogy bár nálam volt a “komolyabb” készség, valahogy az egész intim hangulathoz elegendőnek éreztem a Götucat diszkrécióját. Ezzel a hangulattal tértünk vissza az utcákra, és igen kellemes emlékeket hátrahagyva vettünk irányt tényleges állomáshelyünkre.
A reggel teljes képanyaga ide kattintva tekinthető meg.

A napközbeni meleg elégedett sörözéssel, táplálkozással telt, valamint a szépfények órái helyének megtalálásával telt. Viszonylag közel a dunaszigeti szállásunktól találtunk is az Öreg-Dunához utat, és kilövést, Cikola-szigettel átellenben.

Igazán szép estében és reggelben volt részünk, pedig annyira nem is volt látványos a Nap éjszakai útját megelőző és befejező szertartása. A hely nyugalma, a finom esti fények, a madárdal csendje kárpótolt az égi fényjáték elmaradásáért.
Képek itt!

Kutya meleg nap lett. Árnyékból  lehetett lövöldözni csak a Szelle Lovasudvar lakóira. Egyébként igen kellemes vendéglátó intézmény, pihenésre, lovaglásra és vízitúrázásra kiváló, s mindez egy helyben, szép fekvéssel.

Meleg ellen kilátogattunk vízközelbe. Kis, védett szakaszt találtunk a Mosoni-Dunán, kicsit szocialista korszak idézéssel, egyszerű tájazási lehetőséggel.

Délutáni kávészünetünk után kihasználtuk a panzió kenukölcsönzési lehetőségét, és búcsúként egy koraesti evezéssel ajándékoztuk meg magunkat. Varázslatos élmény volt. 1980-ban eveztem végig a Mosoni-Dunát, azóta egyszer, 1986-ban voltam Cikola-szigeten a Nimródosokkal. Nosztalgiával vegyes érzelmekkel eveztünk a lehető legcsendesebben a nyugalmától méltóságos erdők között kanyargó szelíd vízen.

Vissza akarunk menni…
Kenuval a Mosoni-Dunán, klikk ide!

Korniss Péter

“Az nagyon jó, amikor úgy tudsz valakire felnézni, hogy közben nem kell a fejedet felfelé fordítani.
Az ilyenek általában "nagylátószögű" emberek.”

Egy korai bejegyzésem kezdő gondolatai most is érvényesek… Milyen érdekes. A fenti sorokat Eifert János kapcsán írtam, de kezdhettem volna Baricz Katihoz írt bejegyzésemet is ekképp…. Amikor komolyan kezdtem venni a fotózást – kényszerűségből feladva egy gyermekkori álmot – a nagy öregek mellett három fiatalabb (bár nálam azért idősebb) fotográfus volt rám igazán nagy hatással. A fent említettek mellett még Korniss Péter.

Eifert követhető volt a számomra, Kati szerethető, Korniss Péter pedig valamiféle misztikum, a személyisége miatt. Töretlen alkotópályáik a mai napig példa a számomra. Jánossal viszonylag korán közvetlen munka kapcsolatba kerültem, jóval azelőtt, hogy én is bekerültem azokba a körökbe, ahol mind a hármukkal immár közös tagsági viszonyban vagyok. Katihoz Gyöngyin keresztül kerültem közel, amiért őszintén hálás vagyok a sorsnak. Kornisst sok megnyitón, vagy egyéb más rendezvényen láttam, a közelében voltam. Az a tisztelet, ami a mai napig eltölt Vele szemben, valahogy meggátolta azt, hogy én kezdeményezzek  valami ismerkedés félét. Egy-két év után azonban, s ez főleg a MAOE tagságnak köszönhető, már fogadta a köszönésemet. Ezt ne tessék valamiféle beképzeltségnek felfogni. Kevés nála szerényebb művésszel lehet találkozni. Egyszerűen valahová el kellett tennie engem, és nagyon is érthető, hogy ez nem lehetett egyszerű.

Tegnap, a Mai Manó Házban először hallottam kiállítást megnyitni. Újfent eltöltött a misztikum érzése. Ez az ember, aki a magyar fotográfia legnagyobbjai közé fényképezte be magát, a hétköznapi ember egyszerűségével állt előttünk és beszélt a frissen diplomázott filmesek fotóiról. Majd később a Budapest Plusz megnyitón, az ösztöndíj művészeti vezetőjeként is igyekezett a háttérben meghúzódni.

Többször is közelbe kerültünk az est folyamán, sokszor nézett bele az optikába, mikor felé fordítottam a gépet, úgy éreztem, belém akar látni. Nem visszautasítás volt a szemében, hanem talán érdeklődés? Nem tudtam eldönteni, elbizonytalanodtam. Ha nincs Gyöngyi, Rózsa Zsuzsi és Dozi-Vektor társasága, nagyon kényelmetlenül éreztem volna magam. A fogadás közben egyszer csak odavetődött a mi társaságunkhoz, felém fordult, köszönt és a kezét nyújtotta. Számomra az a pillanat felért egy elnyert fotográfiai ösztöndíjjal…

A Duna Napjára

A Duna a mellette élőkre óhatatlan kihatással van. Leginkább a szeretet lehet a meghatározó érzés. Az alkotási vágy pedig kivédhetetlenül szimbiózisban él ezzel az érzéssel.

Tavaly figyeltem fel egy tehetséges, fiatal, bajai fotósra, Jazzára. Remek, ugyanakkor sajátságos fogalmazású képeire, melyeknek jelentős részében a Duna főszerepet játszik. Ez a kötődés az esetemben is erőteljes, miként Nála is. Emellett az is szemet szúrt, hogy nemcsak a kor különbség, vagy a másféle látásmód, hanem az állandó élőhely, vagy a kisebb kirándulások eltérő helyszínei mennyivel másabb hangulatú képeket eredményeznek.  Ugyanarról a folyóról…
Ekkor fogalmazódott meg bennem egy erre az évre szóló közös munka vele. Szenteljük ezt az évet Dunáinknak. Minden héten gyűjtsünk össze egy kollekciót, amiből egyelőre egyet kiválasztunk, és minden különösebb kommentár nélkül közzéteszünk blogjaink egy külön oldalán. (Érdekes volt megfigyelni, hogy még a mindkettőnket állandóan látogatók sem fedezték fel az összefüggést… )
Saját magam megnyugtatásául megkértem Kedves Művészbarátomat, az errefelé Blogdogvagyok álnévvel előforduló Dozvald Jánost, tegyen javaslatokat hetente, melyik képeinkkel képviselje a Duna magát egy-egy héten. Őszintén hálás vagyok Neki, amiért elvállalta.

Mára félidőhöz ért ez a mi kis “játékunk”, és ma ráadásul a Duna Napja is van. Már előre megbeszéltük, hogy egy adott időpontban eleresztünk egy-egy papírhajót, egy a magunk számára kedves, vagy látványos helyen, és az eheti képünk ez lesz. Ezzel tisztelegve a Duna, és a másik alkotótárs előtt. Hirtelen felindulásból jött ötlettől vezérelve újra merényletet követtem el Pesövé Ofszi (Ő is Blogdogvagyok) ellen, megkérve narrálja a részvételemet egy kis rövid köszöntővel, mielőtt bizonytalan sorsára indítja hajónkat. Feltétlen együttműködő- és jókedvének köszönhető a fenti, rövid film, és az alábbi képriport a mai napról.


A reggel készült, heti kép a linken

Kapcsolódó linkek:

Jazza Duna Napja

Dozi beszámolója a reggelről

Miskolczi Gábor Duna albuma

Speciális album a Facebookon

Szent Iván éjén

Szent Iván éj, újra a szabadban, Kisorosziban, a Sziget északi csúcsán. A felső kép este 9 óra körül készült. A Nap már a horizont alatt, és egyszer csak a vár felett megjelent ez a röpke ideig tartó fény-színjelenség. Mire a Götucat előkerült, hogy lekaphassam a tájban guggoló Héddét, már el is illant. Csak a “delejezett kék” (a la D-Vektor) maradt, ami lassan az éjbe fordult.
Varázslatos volt. Az alkony, s a reggel is. A  welcome pálinkázás, a közös sütögetés, iszogatás, tűzugrás, majd az éjjeli egyedül- és ébrenlét is. Cesar Franck volt a társam, összes orgonaművével egyetemben. Nagygyörgy Sándor járt a fejemben, miközben az eget, a csillagokat és az éji fényekben nyugvó Duna-kanyar alsó kapuját nézegettem. Hideg volt, de volt mi elvonja róla a figyelmemet. A reggel hamar eljött, s mint mindig, most is újra elámultam az új nap ébredésének csodáján. Az első tájrészletek varázsütésre történő megjelenése, majd fokozatos kitárulkozása minden alkalommal más látvány, de ugyanaz az érzés…