(A dolgok bizony, csak úgy maguktól nem állnak össze…)
A légtérbe felkerült vízmolekulák különös táncba kezdtek. Össze akartak tartozni, egymást szorosabb közelségben érezni. Valami Erő, amiről nem tudhattak, de lehet, hogy bennük volt, ismeretlen akaratként a laza, páraszerű állapotot egyre sűrítette. Mint a gondolatfoszlányok, amik az elmében folyamokká sűrűsödnek és koncepcióvá, elméletté, vagy netán irománnyá állnak össze. Önálló gondolatsorrá ami, hogy mi lesz, vallás, filozófia, vagy szerelmi regény, a dolgok különleges együttállásából adódik.
A kis részecskék egyre tudatosabban váltak cseppekké, ahogy az érzések pillanatnyi, de egyre sűrűbb rezdülései elnyerik végső formájukat, dühöt, gyűlöletet, kiábrándultságot, vagy szeretet.
Ők nehezedtek, sok apró csepp, szinte azonos formájúak és összetételűek, de csak ők maguk ismerhették fel a bennük rejlő különbségeket, ami talán csak számukra lehetett fontos. Egyként határozták el milliárdnyian, hogy hallgatnak a rájuk ható Erőre, engednek a vonzás ellenállhatatlan hatásának, és zuhanni kezdtek lefelé, az ismeretlenbe.
A férfi a társára várt, akivel közös cél hajtotta egyfajta ismeretlen felfedezése felé.
Nagyon korán volt. Mint ilyenkor mindig, megint nem tudott aludni. Élénk belső, mondhatni önállóan, tőle függetlenül működő képzeletvilága már az éjszakában, alvás helyett a holnapba repítette. Minden, számára jelentős napot megelőző éjszaka nem az alvást, az azt jelentő pihenést hozta el a neki, hanem a másnap több változatban lepergetett, lehetséges eseményeinek fantáziálását. Sok mindennel volt így ezen kívül is. Emberi kapcsolataiban történt akár jó, akár rossz változásai az események magyarázatának ezer változatát futtatták le fejében az éjszaka csendes, de alvás nélkül mégis kínzó perceiben. Szerencséjére kevés alvásigénye miatt nem jelentett számára nehézséget az ilyen álmatlanul, vagy látszat alvásban eltöltött éjszaka után is korán felkelnie. De csak akkor, ha a kötelesség hajtotta. Ha egyedül készült valahová, sokszor ezért maradt le szép reggelekről. Hajnalra, mire fel kellett volna kelnie mindig az alvás vált a fontosabbá és inkább az álomtalan nemlét boldogító hívogatásának engedett. Ha viszont mással ment, a kötelességtudat mindig legyőzte benne a későn jött alvásvágyat.
Most is így volt, álmosan, kicsit dideregve a márciusi, szokatlan hideg hajnalon, már lenn az utcán várta társát, aki autóval jön majd érte, hogy céljuk felé induljanak.
A cseppecskék egyenletes sebességűvé vált zuhanásban repültek valami boldogító ismeretlen felé.
Mindenki ismeri azt az érzést, ami a jól eső fáradságból fakadó álomba fordulást jelenti. A szem már csukva, a test már pihen, jól eső lazasággal terül el az ágy simogató ölén. Az agy azonban még érzékeli a külvilágot különböző ingereket közvetítve. Egy hangot az utcáról, ami erősebb, mint a többi. Egy kóboran besurranó illatot, vagy egy finoman követelőző érzést az ágyékban. A pihenésvágy azonban erősebb, a csukott szem nem közvetít vizuális élményt, csak a tudatalatti érzékeli a test alatt végtelenül elterülő űrt, ami egyre hívogatóbb, és mi rábízzuk magunkat erre, és boldogan érezzük a semmibe hullást, ami egyre sötétebb ismeretlenbe, az öntudatlan pihenés boldog Nirvánájába repít minket.
A vízcseppek is így repültek alá, de mint az emberek is az alvást jelentő zuhanás során előbb a titokzatos, sötét űrben bolyongtak, később mégis egyre több felfedezetlen világba kerültek, tudatra ébresztő, rájuk ható ingereket fedeztek fel az út során.
A sötétet fokozatosan erősödő váltó fény váltotta fel. Az alattuk elterülő világ formákat kezdett kapni, bár a szürke volt benne a legmeghatározóbb mégis bele-beleszínezett a környezet természetes alakzata, kicsi zöld és barna tónust csempészve az egyhangú szürkébe. A számukra felfogható térség körben elterülő peremének egyik pontján vékony pír jelent meg, az őket előző nap felszippantó erő újra színre lépni kívánó vágyának gyenge próbálkozása.
A mindenségben rejtező Erők közül az új napon nem a meleget és fényt hozók látszottak erősebbnek. A zuhanás nem a derű és a meleg felé tartott. Egyre hidegebb és szürkébb rétegek síkján repültek át. Ez új változásokat indított el bennük.
A hajnalra jellemző gyér autóforgalom miatt messziről meghallotta társa öreg Trabantjának már számára is ismerős hangját. Kicsit félt, D. elég hangulatember volt, ha rosszkedvvel ébredt, az bizony az egész napra rányomhatja a bélyegét. Harsány nevetése, nagy hangja azonban ma jó kedélyről árulkodott. Ez neki is szertefoszlatta a kialvatlanságból adódó rossz közérzetét, könnyedén alkalmazkodott a másik hangulatához. A bepakolás és az üdvözlés után gyorsan egyeztették az aznapi célt és a kocsi elpöfögött velük.
A korahajnal fokozatosan váltott a reggeledő szürkületbe, ahogy céljuk felé haladtak a városból kifelé. Csalódottan vették tudomásul, hogy az új hónap ellenére még mindig a tél az uralkodó éghajlat. A szürkület annak is maradt. A nap fényének nem lett annyi ereje, hogy legyűrje a nyugatról rátört, rongyos, de haragos, sötétszürke fellegseregeket. Két ellentétes pólus viaskodott odafenn, mára a sötét Erők győzedelmeskedése látszott valószínűnek. Az esőtől féltek igazán. Az keresztül húzhatná aznapi számításaikat. Kicsit szorongva parkoltak le a szokott helyen és kezdték a felszerelés összepakolását, a terepre való ruházat és cipő cseréjét.
Kedvüket vidítandó, testüket melengetendő kerültek elő a pálinkás laposok a zsebeikből.
"Legalább ennyi örömünk már biztos lesz mára…" - bólintottak és lábra kaptak az erdő felé.
A cseppek egy részére eltérő Erők hatottak. A hideg légtér némelyiküket összébbhúzódásra serkentette. Az ezzel párosuló hatás kikristályosította őket. Az egyszerű cseppek fehérlő, hideg pihévé, zuhanásuk libegéssé vált és szinte kéz a kézben szemlélték a mellettük zuhanó, egyre ólmosabbá váló társak száguldását.
Ahogy az álmodozásra hajlamos, vagy nyugodtabb lelkületű emberek képesek szemlélni a rohanó, a napi gondok megoldását kergető, a pillanat szépségei mellett elsiető emberek tempóját. Értetlenségüket könnyedén oldja fel a belenyugvó derű.
Ők is eggyé váltak. Könnyeden libbenő hullásukban szemlélték a mellettük elsuhanó ólomcseppeket és talán csak egy számukra hallható dalba kezdtek, amivel lassulásra, összekapaszkodásra, velük táncolásra igyekezték meggyőzni száguldó társaikat.
„Óóóó, hát hová rohantok? Mi is odatartunk, de táncunk és énekünk még dicsérje éltünk. Miért kergetnénk a véget? Eljönni úgy is eljő, éljük meg azt a szépet, mit adhat még a Teremtő!”
Ha volt énekük, talán így szólhatott…
Önkéntelenül a karámok felé indultak. Bár sejtették, hogy nem nagyon lesz mit fotózniuk ott. Elég ismert hely volt már a többiek között is. Sok kép köszönt vissza a bejáratott nézőpontokról. Némely vadnak már neve is volt, annyi képről volt már visszanézhető. A lelkiismeretük, a nyugalmuk miatt kezdtek mégis ott. Ha nem mennek oda, valószínűleg egész nap piszkálná a tudatukat, hogy lemaradhattak esetleg valami jóról. Gépiesen járták végig a területeket, de a rossz fények, a zegernye idő a vadakat is megbúvásra, elfekvésre kényszerítette. Elégedetten nyugtázták: „Mehetünk hátra a skótokhoz!”
(A Vadaspark hátsó részén volt egy elkerített, közel két négyzetkilométeres terület ahol kísérleti célból a gímszavas hazai változatát próbálták a skót alfajjal keresztezni. A mi bikáinknak az agancsa vastagabb, a skótoké több ágú. Abban reménykedtek, hogy a keresztezéssel szebb trófeákra esélyes egyedek alakulnak ki. Nekik ideális terepnek bizonyult. A viszonylag nagy, de zárt térben a szarvasokat természetes környezetben lehetett a megfelelő megközelítésekkel fényképezni. Ezt a területet hívták maguk között a „skótoknak”.)
Amikor átmásztak a karám kerítésén csendben elkezdett esni az eső. Összenéztek, most már mindegy, gondolták, ha nagyon rákezd, behúzódnak az etető alá. Összeszokottan kezdték meg a megközelítést, nem egymás mellett, hanem külön-külön rácserkelve a csapatokra, amelynek így nem maradt lehetősége hová elhúzódni. De nyugodt mozdulataikkal a szarvasokat is elrohanás nélkül, egyben tudták a jó helyeken tartani.
Az eső közben havasesőre váltott, de érdekes módon a légben volt valami megmagyarázhatatlanul derengő fény, a többszörös szürke felhőrongyokon átsejlő ígéret.
A férfi elmélyülten dolgozott. Oda se figyelve társára, aki néha megkérdezte tőle, milyen expozíciót használjon? Gépiesen mondta a magánál is alkalmazott értékeket. A szépnek alig mondható, szinte monokróm, barna világban furcsán mutattak a színükkel szinte beleoldódó állatok. A hátukon megülő hó és a levegőben szálló kicsi pelyhek azonban olyan szépen világítottak a sejtelmes fényben, hogy nem lehetett őket nem fényképezni. A fiatal bikák játszottak, készültek életük nagy pillanataira, a szerelmet megelőző csatározásokra. Játékos agancs összeakasztgatásuk jó fotótémának ígérkezett és a férfi ki is használta a lehetőséget. Elégedetten hallgatta gépe motorjának csendes, megbízható surranását, az expozíciók jellegzetes csettenését. A hó kezdett ráfagyni a gépre, de tudta, megbízhat benne.
A megmagyarázhatatlan Erő, amely a két embernek a vaskos felhő paplanokon is át tudott küldeni némi derengést, varázsütésszerű hatást gyakorolt a föld felé tartó cseppekre és kristályokra. Talán meghallotta a játszi dalt és úgy gondolta, miért ne kedvezzen az életnek, a gondtalanságnak, a szépségnek? Játékos kedvétől vezérelve elérte, hogy az ólomzuhanó cseppek is lelassuljanak, meghallják kristálytársaik hangját és összekapaszkodva, sok kis eggyé válva, libegve folytassák útjukat céljuk felé.
Ki ne érezte volna azt a minden felett álló, boldog érzést, amikor egy elképzelt dolog, egy megálmodott vágy képzeletünket felülmúló módon válik valóvá. A belül látott kép valószínűtlenül szépen valósul meg. Az áhított zenedarab csodálatos kiadásban lát napvilágot. A film sokkal jobban hat ránk, mint ahogy vártuk. A vágyott nőről megtudjuk, hogy ő is vágyik ránk. Egy dédelgetett remény, a kétség feloldása hihetetlenül boldogítóan válik valóvá.
A sors kiszámíthatatlan szándéka is ekként sikeredett elképesztően jóra. A kristályok fantasztikus méretű tollpihékké válva egyesültek az ólomcseppekkel és szinte hallható énekükkel, közös zizzenésükel, meglassulva, kéz a kézben hullottak alá.
Talán hallotta is a varázspálca lendülését. Az addig elszomorító idő minden átmenet nélkül, márciushoz méltatlan, óriási szemű, alig hallhatóan zizegő hóeséssé változott. Az egybebarna táj meseszerűvé vált. Benne a szarvasok számtalan mesefigurává. Izgatottan kereste a jelenség képi megfogalmazásának a lehetőségét, közben ügyelve arra, hogy vétlen kapkodással ne riassza meg az állatokat. Most ingerülten vakkantotta oda társának a változatlan expozíciós adatokat. Minden energiájával a témára, saját képi világának megteremtésére összpontosított. Nem lehetett tudni mennyi ideig tarthat a gyönyörűség. Ebben az időszakban, március elején ez kiszámíthatatlan. Ha Karácsony környéke lett volna, időre is többre lehetne számítani. Kereste hát a megfelelő alkalmat, s ha talált, exponált is.
Egyszerre csak bosszankodva hallotta meg a motor megakadását. Ellőtte a film utolsó kockáját. Keze a zsebébe nyúlt, egy másik tekercs filmért.
Ekkor sétált be a közelébe a nagy bika.
A meseszerű méretű hópihék boldog táncukban, énekelve érték el végüket a földre érve. Mi okuk lett volna siralomra? Molekulányi éltük csodálatosan metamorfolizálódva ért véget. Ami nem is örök, hisz az éltető Erő újra felszippantja majd valahonnan őket a légbe, és útjukat elölről kezdhetik, a sors akkori szeszélyének megfelelő formában. Amíg van föld, addig ők is lesznek! Nem mindegy miként, hóként, pocsolyaként, óceánként? Vajon tudta e közülük az a néhány millió, hogy létük egy pillanata milyen különös formában válik láthatóvá a számukra felfoghatatlan emberek számára. Talán hallotta is az a bizonyos egy a hangot, amely egy időre rögzítette múló életét? Gondot, örömet és megoldást találva a hangot keltő valakinek. De vajon tudhatta e milyen fontos szerepet tölt be rövid röptének ebben a kicsiny pillanatában?
Forró düh borította el. Elpazarolta a filmet az unalom barnaságokra és itt a téma előtte, amit szépen megcsinálhatna. De filmet kéne cserélnie. Ez idő! A felesleges mozgás pedig megzavarhatja és elüldözheti a nagy bikát. Úgy hallotta, majdnem végigszaladt a felhúzás a 37-ik kockára, amikor megakadt a futás. Lekapcsolta a motort és a felhúzókart óvatosan tolva továbbította a filmet. Csak egy egész picit kellett, talán egy milliméter hiányzott csak, de hallotta a film kiszakadását az orsóból. Nem baj, gondolta, majd a sötétkamrában visszatekeri a filmet a kazettába.
„Egy lövés!” – villant át gondolataiban a Szarvasvadász penitenciája.
Elképesztő izgalom fogta el. Nem hibázhat, biztosra kell mennie! A bikát helyzete, tekintetének iránya miatt a kép jobb alsó súlypontjába kellett volna komponálni. Így viszont balról belógott egy fél szarvastest. Ez agyonvágta a képet. Átkomponálta a bikát a bal alsó súlypontba és némán imádkozni kezdett, hogy valami csoda folytán legalább egy pillanatra fordítsa vissza a fejét. Ellenőrizte az expozíciót, rögzítette a válltámasz segítségével a gépet a megfelelő helyzetben és innen már csak a sorsnak kiszolgáltatottan várhatott.
Az engedékeny kedvében lévő Erő megkötötte a maga kompromisszumát. Talán belesuttogott valami értő szót a bika fülébe, vagy a férfi társát kényszerítette figyelemfelkeltő mozdulatra, nem tudni. A szép bika egyetlen, hőn áhított pillanatra visszafordította a fejét abba az irányba, amelyikbe a férfi elképzelte. A szarvas biztosan hallotta a hangot, de nem törődött vele. Az az egy hópehely talán csak sejtette azt a fontos pillanatot, de a sorsformáló Erő bizony meghallotta, és tudta, amit tudott! Varázspálcájának intésével megszüntette a csodát. A világ visszasüppedt az unalomba, ő meg a maga részéről befejezettnek tekintette egy darabig a férfivel szembeni kötelezettség vállalását. Vajon tudta-e, hogy a szándékából megvalósuló élmény egy életre szóló lesz majd a számára?
Izgalomtól reszketve szerelte szét a gépet, tette el az objektívvel együtt táskájába. Aznapra már nem volt kedve semmihez. Tudta, a kép, az első igazi nagy képe ott van a gépben! Még egyszer végiggondolt mindent. Az expó biztos jó, talán nincs nagy összehúzás az előző kockával. A filmet meg sérülés nélkül tudja majd visszatekerni a kazettába. Egy dolog foglalkoztatta egy kicsit. A szemre állított élesség a fej visszafordításával elállítódhatott. Ő nem húzta utána, annyira a pillanatra koncentrált. Vajon mennyire lesz zavaró?
Rég érezte azonban magát ilyen elégettnek, és izgatottnak is.
Márciusi mese – Budakeszi, 1987. március 1.
(Canon F1-N, Tokina 5,6/400 – Fujichrome 100 – 8/125)
Mikor először láttam meg az előhívott diát, az öröm mellett kissé el is szomorodtam. Egy életlen hópihe éktelenkedett az állat homloka előtt. Hiába volt az egész kép hangulata mesés, nekem az ott nagyon nem tetszett. A fej kis életlensége messze nem volt annyira bosszantó.
A kép mindezek ellenére sikeres, pályafutásom legjelentősebb képe lett. Több nemzetközi nagydíj mellett a hazai és a külföldi szaksajtóban is előkelő publikációs eredményeket hozott.
Évekkel később, technikai lehetőségeim jelentősen fejlődtek. Egyszer korábban feláldoztam egy méregdrága Ciba nagyítást, és megpróbáltam kiretusálni azt az egy hópihét. Még a sok órai szemfárasztó munka sem hozta meg azonban a megfelelő eredményt. A számítógép bizonyult később jobb megoldásnak és a képet digitális állományba alakítva, végre likvidálhattam a zavaró elemet.
17 év múlva, egy szintén márciusi elejei napon az időjárás szeszélye hasonló jelenséggel ajándékozta meg a várost. A sors által vezérelve épp akkor forgattam a kezemben azt a frissiben elkészült összeállítást, amitől szövetségi felvételemet reméltem. A kép fontos része volt ennek. Eszembe jutott a képanyag válogatása. Ennek a képnek a hópihe nélküli változatát nem találtam elég élesnek és jó színűnek. A digitalizálás a technika egy korai szakaszából származott, voltak fogyatékosságai. Amikor az összeállításra készültem, már egy jobb szkennelés és feldolgozó eszköz alkalmazására volt lehetőségem.
Elgondolkodva néztem a képre, amikor a feldolgozásra került a sor. Először újra el akartam tűntetni azt a zavaró pihét. Egy különös sugallatnak engedve mégsem mentettem el a már retusált képet. Meghagytam olyannak, amilyennek készült. Valaki ezt üzenhette belülről:
„Fogadd a dolgokat el olyannak, amilyenek! Ne menj elébük, hagyd őket szabadon alakulni, csak a sorstól vezérelve!”
Ezt a szándékot érezhettem meg akkor is? Csak ekkor gondoltam át. Belém fészkelt egy gondolat. Amikor először publikáltam a képet, szinte magától pattant ki fejemből a cím, amivel azóta is megjelölöm. Soha nem kerestem a magyarázatot, miért ez lett? Akkor azonban minden világossá vált. Azon a napon fogadtam meg: megírom a Márciusi mesét. A kép teljes történetét. Annak az egy hópihének a meséjét…
(Bizony, a dolgok csak úgy maguktól nem állnak össze…)
2004. március 6-8.
Bejegyzések
