Relativ(e-)itások

A cím ellenére ez most nem a “magvas” gondolatok helye, és lehet, hogy nem is itt kéne közzé tennem. Viszont ezt inkább fotóközpontú szösszenetnek szánom, ezért gondoltam, hogy ide… Tegnap volt egy éve, hogy megismertem egy szimpatikus fiatalemberekből álló zenekart. A zenéjük is tetszett, koruk ellenére a gyökerekből táplálkozva haladnak együtt a ma igényeivel, ugyanakkor nem a siker, főleg nem az anyagi siker hajtja őket, hanem az együtt zenélés öröme. Azért szeretem a koncertjeiket, mert általában kis, füstös pinceklubokban játszanak, ahol a zenészt és a hallgatót nem választja el semmi és senki egymástól. Nincs kordon, smasszer és nyakkitörő magasságú emelvény. Szintben lehetek és zeneközelben. Mint a hőskorban, amikor a későbbi legendák ugyanilyen odúkból léptek elő a világsiker fényébe. Azok maradtak meg ezekből azonban emberinek, akik sosem felejtették el, honnan is jöttek.Az eltelt egy év alatt pénteken nyolcadszor fotóztam őket. A Rocktogonban már voltam velük. Tetszett, igazi Marquee hangulata van. Valami mást akartam összehozni, mint az előző alkalommal. Visszaadni a közelség érzetét, hogy a képek megtelhessenek a zene közbeni emberi kapcsolatokkal. Mivel már megszokták, hogy a koncertjeik alatt végig ugrálok ide-oda, fetrengek előttük a földön, meg hasonlók, így arra gondoltam, nem veszik zokon, ha egy szuper nagylátóval belemászok a képükbe. Eddigi leghosszabb műsorukat nyomták le, így volt időm kiélni magamat, és még a zene élvezetére is futotta néha.

Azt külön szeretem bennük, hogy a kőkemény rock mellett finom rezdülésekre is képesek. Akik ott voltak tavalyi kiállítás megnyitómon, tudják miről beszélek.
Blogjukon ízelítőt lehet kapni zenéjükről (meg néhány róluk készült fotómról is), de zenei blogomon hamarosan egy külön oldalt kívánok szentelni nekik. Nagyon megtisztelőnek és értékesnek érzem a barátságukat, és azt, hogy ez az érzés teljesen kölcsönös…

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Azért kicsit zúgó fejjel indultam haza. A hangládák is közel voltak. Gyalogra vettem az irányt a Nyugati felé. Egész más világban jártam. Alig vettem észre az éjszakai szórakozó helyekre igyekvő fiatalokat. Csak egy-egy szebb női alak villant fel előttem, de mintha más dimenzióban lettek volna. Tényleg a föld alól jöttem fel. A pályaudvar előtti pillanat azonban elég sokáig tartott ahhoz, hogy megreszkírozzam a gép előszedését és használatát. Éjszakai műszak – Budapest, 2010. június 12.
(Köszi Riker a tízhuszonkettőt!!!)