Mennyi az előre és meddig a vissza?

Mostanában foglalkoztatott is a dolog, meg néhány barátommal polemizáltunk is a napokban a lomográfia térnyeréséről. Fregoli barátomnak már régebben mondtam a likképek kapcsán, hogy annak is akkor látom értelmét, ha olyan témára van emelve, ami még többet fog mondani azáltal , hogy a camera obscura sajátságos technikai adottságai változatják meg a látványt. Itt nem elsősorban a rosszabb vonalélességre és részlet visszaadó képességre gondolok, hanem – még totál napfényben is – a hosszú expozíciós időből keletkező festői hatásokra. Ugyanakkor Kömöz Gerely blogján elég rendesen lehet találkozni ilyen képekkel, azzal a különbséggel, hogy neutrál szűrőzött digitális készséggel készülnek a képek, és az elmosások  mellett azért van élesség és részlet is a képen.
No most, a lomográfiában is ott látom a lényeget, hogy lehetőleg arra alkalmas eszközzel már a helyszínen készítsünk, lehetőleg elkefélt képet. A negatív kezelésére se fordítsunk gondot, sőt, ha elég elvetemültek vagyunk, akár smirglizzük is meg. Még tovább megyek. Valami gagyi, alacsony denzitású lapszkennerrel digitalizáljuk a filmeket.

Csak legyen is hozzá megfelelő téma!!!

Még emlékszem azokra a pályázási időszakokra, amikor még a filmekről sokszorosított papírképeket kértek be a tisztelt bírákok, és bizony undorral dobták félre a szürke, kiégett-besült, RETUSÁLATLAN kópiákat.
Ma meg a divat errefelé tereli az esztétikai igényt. No hát akkor mondom, én is beállok a sorba, felkutakodtam néhány lehetőséget. Azt hamar láttam, hogy a kész alapelemek ismételgetett használata még akkor is egysíkúvá teszi a low quality-t (ezt most találtam ki a low/high key mintájára), ha amellett azért indokolt a megjelenő tartalom.

Hát szóval! Készítettem egy képet, amit már a fényképezésekor annak szántam, hogy elrontsam. A téma adta magát. Kicsit erőszakot veszegettem magamon, mert valahogy nem áll rá a kezem a döntött horizont tudatos használatára. Szándékosan műfényre állítottam a színhőmérsékletet, levettem az élesítést, csökkentettem a szaturációt. Elég hányadékul nézett ki már a löcödön és ezért nagyon elégedett is voltam. A RAW konverterben juszt se csináltam vele semmit, csak kibontottam a megfelelő méretre. Aztán felforgattam a lomokat, és találtam egy régi képkeretből kiszedett üveget, ami elég koszos volt ugyan, csak nem elég karcos. Elő az üvegvágót, tudok én karistozni! Aztán tököltem egy csomót a szkennelési eljárással, majd a Shopban a sok trágya összelapátolásával, hogy ez jöjjön ki belőle:

Miközben keresgéltem az alkalmas rétegstílusokat, átlátszóságokat, maszkokat buheráltam, azon is töprengtem, hogy elment az eszem. Régen azért izzadtam vért, hogy hibátlan képet adjak ki a kezem közül, ma meg órákat vakarózok egy kép elrontásán. Még akkor is, ha minden szerénytelenség nélkül a képet alkalmasnak találtam az elbarmolásra.
Elég rendesen hasadozott a tudatom. Lehet, hogy nem vagyok elég skizofrén a dolgok helyes meglátására?
Elgondoltam: felvesznek a legmodernebb 24/192-es technikával egy remek zenét, aztán az utómunkáknál az 5.1-es hangsávba bekeverik a lemezjátszó sercegését és a csöves erősítő alapzaját, és ha elég elvetemültek még az alacsony sebességű szalagzajt is. Mi a f…szért nem veszik egyből MP3-ba, alacsony bitrátával?
Megmondom: a jóból lehet csinálni rosszat, fordítva azonban nem működik…

A fenti képben összességében van legalább 3-4 óra munka. Ebben az alsóban (ugyanabból a RAW-ból) 2 perc. A konverterből egyből idejött. Ezzel azonban a konzervativizmust képviselem(?), holott szerintem ugyanannyit mond a siralmas környezetről, mint a “felerősített” változat.

A napsütés meg legalább akkora kontraszt, mint a lepukkantó átalakítás.

Érdekes átalakuláson megy át nemcsak a fotográfia, hanem a fotók értékítélete is. Viszont semelyik művészeti ágban sem lehet  ekkora visszafelé fordulással találkozni. Számomra ellentmondásos is. Visszafordulok azért, hogy előbbre juthassak.
Minden tiszteletem azon keveseké, akik ezt a műfajt tényleg autentikusan művelik. Nem az én utam, csak időnkénti kitérőm…

A. Adams zónarendszere kontra HDR

A páratlan amerikai fotográfus nemcsak drámai hatású, érzékeny kompozíciójú tájképei miatt a fotográfia egyik legkiemelkedőbb egyénisége, hanem remek technikájú, részletgazdagsága mellett is dinamikus ff képei miatt. A fényképezés technikai történetének addigi tapasztalatait foglalta össze az általa elnevezett zónarendszerbe, ami a mai napig az egyik alaptétele és műve a fekete-fehér fotografálásnak. Nem kívánom mert nem is lehet összefoglalni a lényeget, ha valaki bele szeretné magát ásni, kattintson ide!

A digitális technika ismeretében biztos a Mester is tobzódna, úgy érezhetné magát, mint Mozart egy szintetizátor, vagy synclavier előtt. Ám biztos hamar alkalmazkodna a lehetőséghez. Az analóg technikában ugye az egy felvételen belüli, az adott fényhelyzethez, vagy ábrázolási szándékhoz igazodó végeredményképet egy felvétel negatívjáról nagyítva lehetett megkapni. Ez elég nagy virtuozitást igényelt a fotóstól, már az expozíció meghatározásakor, a szűrő használatának eldöntésekor, ugyan akkor tisztában is kellett azzal lennie, hogy az adott film milyen előhívási folyamaton megy át, majd az arról készülő nagyítás többszörös összetevőiről is. Ma ezt problémát a különféle HDR (High Definition Range – nagy részletábrázolási tartomány) technikák hivatottak orvosolni. Ez viszont ugyanarról a témáról több felvételt igényel, eltérő expozíciókkal. Ennek azonban hátulütői is vannak. Nem arra gondolok, hogy szerintem a HDR-ezett képek túl sterilek, szinte valószerűtlenek, és hiányzik belőlük valami fotószerű, ha valakinek tetszik ez, készítse így. Inkább arra, hogy az állványt milyen masszívan kell rögzíteni, hogy a több felvétel elkészülte alatt semennyit se mozduljon el a helyzetéből. Arról nem beszélve, hogy nem is mindig hurcoljuk magunkkal az állványt, főleg az olyat, ami ehhez a módszerhez kell, a súlyuk miatt. Adams  elvei és saját (vagy mástól örökölt) labor tapasztalataink alapján azonban egy jól exponált és előpreferált digitális állományból is lehet részletgazdag és dinamikus ff képet varázsolni, viszonylag nem is sok munkával, ám megfelelő RAW konvertálási és Ps rétegkezelési tapasztalattal.
Ezt szeretném demonstrálni egy átlagosnak mondható tájképen keresztül, azért mert néhány oldalon találkozom olyan ff képekkel, amik témájukban nagyszerűek ugyan, de a nem megfelelő technikán sajnos elvéreznek, mint az én szívem is értük…
(Canonos révén a RAW konvertálást a cég saját konverterében a Digital Photo Professional 3.8-as verziójú szoftverében végeztem. Az elvek azonban a többi konverterben is megközelítőleg azonosak.)

A kép Pacsmagon készült a legutóbbi tartózkodásom során. Ez a nyers RAW-ból változtatás nélkül kibontott kép. Itt nézhető meg az EXIF, és az a változat, ha nem állítottam volna gépen ff preferenciát. A semmitmondó színű táj színesben nem érdekelt, viszont fekete-fehérben kicsivel többet hozzá lehetett tenni. A beállításokban vörösszűrő hatást kértem, de emellett még polárszűrővel is sötétítettem az eget. Az expozíciót  -1 fényértékkel korrigáltam, a kontrasztot +2 értéken hagytam. Az égen a felhők ki vannak égve ezen a változaton, az ég is világosabb, mint szeretném, erősebb alexpozícióval azonban az előtér nem jönne úgy, hogy a későbbiekben lehessen vele dolgozni. Ez azonban egy jó alap a további munkálatokhoz.

Az első dolgom az volt, hogy a panoramikus látványnak megfelelő 16:9-es oldalarányt kivágjam. Ezután állítottam be a konvertert az ég tónusainak megfelelően. Az expozíciót tovább csökkentettem –0,5 EV-re. A színhőmérsékletet 3500 K-ra csökkentve az eget is tovább lehetett sötétíteni. A kontraszt maradhatott is a gépen beállított értékben. A csúcsfényeket –3 értékben csökkentettem, ezzel a felhők rajza is tovább erősödött. Hogy érthető legyen a színhőmérséklet csökkentésének hatása, itt megnézhető ennek a beállításnak a színes képe.

Ez a kép az előtér RAW beállításainak kibontása. Az expozíció az eredetihez képest további -0,17 EV-t még elbírt, de a látványos változást a szűrő zöldre átállítása és a színhőmérséklet további csökkentése 2500 K-ra hozta meg. (Színes demókép.) A virágos bokor életre keltését a kontraszt további két értékkel való növelésével és a csúcsfények +2 értékre állításával értem el. Az eredmény még nem volt kielégítő, ezért az RGB kimeneti oldalon még belenyúltam a görbébe. Klikk ide, ha érdekel!

A két beállítású képet azután a Photoshopban egy kétrétegű képben egyesítettem, a sötétebbet a felsőben. Az RGB színképet szürkeskálásra konvertáltam, és a felső réteghez hozzárendeltem a rétegmaszkot. Ez a kép már az összemaszkolt állapot. Itt tekinthető meg a maszkolt felső réteg külön.

Most következett a két réteg egymáshoz hangolása. Bár már a fenti is elfogadható kép, de az  előtér virágaira több fényt szerettem volna.
Ezért az alsó rétegen először a Gradient Mapben a teljes szürketartomány folyamatos átmenetét állítottam be, majd a görbe meredekebbé tételével fokoztam az előtér kontrasztját, a középtónusokat azonban enyhén világosítottam. Ezután egyesítettem a két réteget. A kép jobb oldala azonban világosabb lett, ezen még változtatni kellett. Ehhez másoltam a hátteret egy új rétegbe.
A felső rétegen a jobb oldalt figyelve sötétítettem a közép tónusokat a görbe állításával. Ezután maszkoltam össze a két képet. Ennek az eredménye látható a képen, főleg az égen és a kép baloldalán. Itt meg az alkalmazott maszk.
Az ég azonban kicsit kilágyult. Ezért a rétegek egyesítése után, újabb másolat készült a háttérről.
  A felső rétegen csupán a görbében állítottam a kontraszton, vigyázva arra, hogy a felhőkben megmaradjanak a csúcsfények részletei. Ez a végső változat látható ezen a képen. Ide kattintva meg a maszkolt felső réteg.

Nem minden kép ér meg ennyi munkát, alapjából talán ez sem, de jól lehetett rajta demonstrálni a folyamatokat. Vannak viszont olyanok, amiknél nem szabad megelégedni a fényképezőgépből kibukó eredménnyel, mert minden jó felvételben ott a jobb, a Kép lehetősége, és ez a technika függvénye is. A digitális fényképezésben az utómunkának óriási a jelentősége, mint ahogy a RAW állományra fotózásnak. (Ez a fajta eljárás jpg képekkel sokkal korlátozottabban vihető csak végbe. RAW-os géppel jpg-be fotózni, olyan mintha a negatívot az első nagyítássorozat után eldobnánk a szemétbe.) A laborban alkalmazott eljárásoknak megvannak a Ps megfelelői, hiszen fotósok rakták össze az egész szoftvert. Csupán alkalmazni kell őket. Azzal a kép iránt érzett alázattal, ahogy Ansel Adams is alkotott…

Két szemmel

Ha valaki Szekszárd felől autózik Tamásiba, a regölyi elágazás után, jobb felé, a termőföldekre kitekintve egy templomromot pillanthat meg. Én az első télen láttam meg, amit Pacsmagon töltöttem, 1992-ben. Azóta izgat a téma. Azon a télen készült is egy jó kép róla, csak gőzöm sincs, hol lehet.
A műemlékem.hu-n ez tudható meg róla:

Regöly határában, a településtől Ny-ra, mezőgazdasági terület közepén, kisebb emelkedőn álló, egykor körítőfallal övezett, keletelt, feltehetően poligonális szentélyzáródású templom rommaradványa: három szint magasságig megmaradt, két lépcsős támpillérrel megtámasztott Ny-i torony, a hajó Ny-i falának maradványaival. Az É-i és D-i oldalakon csúcsíves nyílásokkal megnyitott torony Ny-i homlokzatán háromszögben záródó bejárati nyílás, felette résablak, a toronyaljból a bejárathoz hasonló nyílás vezet az egykori hajóba. Az elpusztult Somogy falu egykori plébániatemploma, amely esetleg már a 15. században, de inkább a 16. században pusztult el.
Mészáros Gyula az 1960-as években kisebb ásatásokat végzett a torony körül amit a torony statikai megerősítése követett. Újabban a Wosinsky Mór Múzeum munkatársai is végeztek ásatásokat a helyszínen. Így tudjuk, hogy 17 méter hosszú hajójával a jelesebb templomok közé tartozhatott. Az ásatási eredményeket közzétevő K. Németh András szerint a XV.század végéről származik a templom.

Legutóbb pacsmagi tartózkodásomkor elkísértem Zotyót nagyszülei sírjához, Varsádra. Hazafelé Tamási felé autóztunk, mert vásárolnunk kellett. Akkor láttuk meg a repcével övezett romot, és ellenállhatatlan volt. Egy traktor kavargászott, így nem nagyon akartunk mi, de mondtuk, délután visszajövünk, mert hiába nem vezet hozzá út, végre jussunk már oda.
 
Délutánra elég változékony lett az idő. Itt ott esők zuhogtak, de reménykedtünk, hogy azért nem bánjuk meg. Nem bántuk meg. Ahogy elindultunk a földön át a rom felé, lélegzet elállító volt a látvány.
Valahogy nagyon szeretem a súlyos egeket, és még jobban nagylátószöggel még súlyosabbá tenni őket. Az ilyen nyílt tájaknál meg jobban szeretem a vízszintesen nyújtott képkivágást, mert tovább növeli a kép terét. A borult idő ellenére a repcén, nem tudom honnan, varázslatos halvány derengés volt. Szerencsére volt nálam állvány, mert tudtam, hogy ezt egy expozícióval nem lehet átfogni. Nem szeretem a HDR technikát, 2 fényértékes különbséggel készült egy-egy kép, azt maszkoltam össze. Alapjában jobban szeretem az ilyen témát ff-ben, de a föld meleg barnája és a repce színe miatt váltottam színesre a beállítást.

Ahogy közeledtünk, úgy változott a látvány, ami viszont arra kényszerített, hogy visszaálljak a ff beállításra.
Ahhoz, hogy a helyszín fényviszonyait vissza tudjam állítani a képen elég volt ugyan egy expozíciót készítenem, de a RAW-ot két különböző beállításból bontottam ki, két különböző képben. A felvételkor vörösszűrő beállítást használtam. A konverterben (DPP) az egyik képnél a maximumra (10k K) állítottam a színhőmérsékletet, ezzel a repce sárga és a rom vöröses színét jelentősen világosabbá lehetett változtatni. A másikon viszont a legalacsonyabbra (2,5k K), ez meg a kékes felhőket szűrte jó sötétre. A két képet aztán csak megfelelőképpen össze kellett maszkolni.
Ez a kép teleobjektívvel készült, kis gyújtótávolsággal. Ilyenkor megelégszem az adott 3:2-es oldalaránnyal, mert a zártabb képkivágást még jobban fel lehet erősíteni, itt különösen, mert a főtéma is ezt igényli. Ennél a képnél felfelé kell a felhők tömege, ezzel tovább növelhető a súlyuk. A rom maradék erejével feszül neki a felülről jövő nyomásnak, a múlt erejét jelképezve.

Hazafelé földutakon kavircoltunk Regölynek. Ebből mutatok még egy képet. Ezt egy kibontásból, Ps utómunka nélkül, csak a RAW beállításokkal elegendő volt “megdolgozni”.

3 év vágy, 30 éve tartó szerelem

Nem a Dunáról lesz szó, hiszen az sokkal régebb óta tart, nem is az evezésről, bár az is megérne néhány mondatot. Ma (azt hiszem, de valahogy így) 30 éve, hogy csak Canonnal fotózok. Ez a kép is ezért került ide. 1980. júniusában készült. Az első igazán "jónak" gondolt lövet a korai korszakból. Lehetne is ennyi röviden, de mesélő kedvemben vagyok, bár azt hiszem most elsősorban fotó- és főleg Canon funokat érdekelhet a mondókám.

Úgy 1976 tájékán kezdtem tapasztalnia Praktica-k korlátait. Nem az objektívekkel volt bajom, a lencséik, főleg a jénaiaknak egészen jók voltak, de a mechanikai megbízhatóság az nem volt tartós. A távol-keleti szigetország termékei felé kezdtem kacsintgatni. Prospektusok tömkelegét vadásztam össze, mert nem igazán volt rálátásom a piacra. Gyorsan körvonalazódott, hogy 5 lehetséges márka közül kell választanom. Betűrendes, nem minőségi sorban(!): Ashahi Pentax (akkor még úgy hívták, jobb is volt annak), Canon, Minolta, Nikon, Olympus. Az Ashahi felé kezdtem húzni az M 42-es menet miatt, legalább az optikákat olcsón megúszom. Igazán a Minolta SRT-101 tetszett a legjobban. Az akkoriban egy nagyon jól összerakott gép volt. Az Olympus már akkor kicsi volt, elképzeltem a péklapát kezemben és röhögő görcsöt kaptam. A Nikont (kövezzetek meg Nikonosok!) meg már akkor nem szerettem. A – főleg itthon – túl lihegett nimbusza miatt is, meg azért, mert az egyetlen rendszer volt, aminek az élesség állítása ellentétes irányban működött a többihez képest. Akkor már a kezembe vettem néhány gépet, és amikor a Nikon került bele, össze is zavarodtam emiatt. Na mondtam, te sosem leszel az enyém. Meg az árát is szemét módon drágálltam. Annyival nem volt jobb. A Canonnal nem voltam képben. Akkor mentek át egy nagyobb fejlődésen, amikhez hozzá lehetett jutni, azoktól nem estem seggre.

1977-ben kivetődtem a BNV-re. Ott a Canonnak volt egy standja és akkor mutatták be az F-1-est, amivel a profi szférát igyekeztek magukhoz csábítani. Az első látásra beleszerettem. Háromszor mentem vissza, ott töltöttem a napot a vitrin előtt, bámultam a hozzá rendelhető ezer kütyüt, és amikor lehetett a kezembe is vettem. Kaptam egy viszonylag nagy terjedelmű prospektust, de nagyon általános információk voltak benne. Fogtam magam, veszíteni valóm nincs alapon, írtam egy levelet Tokyo-ba, hogy érdekel a gép, szeretném is beszerezni (komolyan gondoltam), csak szeretnék róla és a teljes rendszerről valami átfogó képet kapni.
Egy szép júniusi reggel csengetett a postás. Két küldeményt hozott. Az egyik lehervasztott, a behívóm volt. A másik viszont heves zakatolásba indította a szívem. Egy vastag boríték, Japánból, a Canon emblémával. Egy 260 oldalas, A/4-es album volt. Teljes technikai leírással a tartozékok és az összes objektív tekintetében. A két évet ennek a könyvnek [na jó, meg egy Biblia (nem hitalapon, csak gondoltam lesz rá időm), a Svejk és a 22-es csapdája] segítségével sikerült átvészelnem. Angolul is megtanultam, mert minden gondolatát ismerni akartam. Fotósok között szolgáltam a kettőből másfelet. Amikor mondtam, hogy ilyen gépem lesz, kiröhögtek. Persze még akkor én sem tudtam, hogy nem ilyen lesz, hanem jobb.

Leszereltem, és kezdtem vizslatni a terepet, hogyan juthatnék én egy ilyen géphez? Kezdtem belátni, hogy bankot kéne rabolnom hozzá, vagy megütni a milliót a lottóval. A 70-es évek vége volt a Canon elektronikus áttörése az A szériával. A népszerű felhasználói réteget célozták meg ezekkel a gépekkel és elég széles is volt a típusválaszték a sorozaton belül. Így vettem meg az első Canont, egy AE-1-est az 1,4-es alappal, használtan potom 21000-ért, ami akkor 8 havi fizetésem volt. Eladtam magam az OTP-nek, de azért is kellett. Aztán anyámékat is eladtam az OTP-nek és így lett nemsokára egy 35-ös és egy 135-ös objektív is mellé. Hát így indult...

Aztán megnősültem, jött a fiam, róla meg készült ezer fotó. Ezzel egy időben dobta ki a Canon az F-1N-t. És én újra szerelmes lettem. A feleségemnek volt egy rokona Ausztráliában. El kezdte neki küldözgetni a fotókat. Az meg el volt tőlük ájulva, hogy így-meg-úgy, fotózok-e mást is. Így kikerült neki más is tőlem a gyereken kívül és attól is elájult. Egyszer azt találta írni, hogy mondjam meg, milyen gépet szeretnék, és küldi az összeget. Így lettem egy F-1N-nek a boldog tulajdonosa 1985-ben. Sőt, annyi zsozsó jött, hogy futotta egy winderre, egy szupervilágos mattüvegre, meg egy 28-85 zoomra is. Hajdanvolt nagy sikereimet annak a gépnek köszönhetem. Nem azért mert magától fotózott, hanem azért mert megbízható volt. 14 évig nem hagyott cserben, pedig minden oka meg lett volna rá. Átment rajta legalább 2000 film. Fagyott rá hó, bedőlt patakba, hangosan koppant egy kövön, még magaslesről is zuhant le. A szerelem ellenére eszközt láttam benne, és a természetfotózás nem az a műfaj, ahol az embernek van ideje a gépet pátyolgatnia.

(Ekkor fagyott rá a hó a gépre. 2-3 mm-es jég borította. De pontosan vitte a filmet, és halálosan pontosan exponált.És itt jegyzem meg azoknak, akik azt hiszik, hogy egy jó géptől lesz jó képük, tévednek. Egy felső kategóriás kompakt bizonyos korlátok között megcsinálja ugyanazt a képet, mint egy csúcs DSLR. Csak nem ugyanazon körülmények között. A különbség ebben van. A kép azonban a fotóstól függ. És egy jó fotós jobb képet készít egy gyenge géppel, mint a technikában bízó tapasztalatlan az 1D MarkIII-mal.)

Már kezdett rajta érződni a kor, de ismertem a rigolyáit, tudtam kezelni. 1999-ben aztán azt vettem a fejembe Mártélyon, hogy az áradó Tiszán lebegő csónakokat alulról kéne megnézni a 17-sel. Ezt már nem szerette. Igaz én sem, elég kellemetlen volt, kiállításra mentünk Hódmezővásárhelyre, elég hülyén néztem ki kora tavaszi, ronggyá ázott ruházatban. Még Tokyóban is volt szervizben, de már nem volt hozzá alkatrészük. Akkor már rég EOS-ban utaztak. Így került be a vitrinembe. Ha otthon vagyok, sokszor vetek egy pillantást rá zenehallgatás, vagy filmnézés-olvasás közben. Ott van a helye a közelemben, néha a kezembe is veszem. Talán beszél hozzám, emlegeti a szép időket, vagy korhol, amiért nem vettem észre, hogy melyik csónak nincs megkötve.

Sok gép ment át a kezemben. Lassan bekerül mellé a G2 is. Egy kedves ismerősömnél még szolgál. Ha kimúlik, megy az öreg tesó mellé. Annak is sok szépet köszönhetek. Általa léptem be a magasabb szintű digitális világba. Még egynek lesz abban a vitrinben helye. A most használt 350D-nek. A 60000-ik expozíció közelében járok vele. Azt mondták, jó ha 30-ig bírja. Bírja, pedig az is kap a pofájára szegény. Az utóbbi 5 év jó képeit elsősorban neki köszönhetem. Nem is gondolkodom az utódlásáról addig, amíg nem lesz időszerű. De akkor meg is siratom...
Kép a G2 korai időszakából. A blogon lévő képek zöme meg a 350D-vel készült :)

(Egy fotós barátom a FotóArénán épp kezdte fontolgatni, hogy kihajítja ezt a vackot (neki is ez volt), mert nem lehet vele képet készíteni. Aztán feltöltöttem ezt a képet. Ő meg lenézett az infóra, és azt kellett látnia, hogy ugyanolyan géppel készült, amivel még neki nem sikerült egy értékelhetőt sem összehoznia. Akkor jött rá, hogy nem a gépben van a hiba.)

Függelék, mik is fordultak meg nálam (persze már nem ennyi van):

Gépek: AE-1 (2 db), AE-1P (2 db), AV-1, AT-1, Canonet 35, Canonet 35 QL, FX, FT, FTb-Ql, F-1N, EOS 50, EOS 350D, PowerShot G2, G9, G10

Objektívek: EF 70-210/4, EF 85/1.8, EF-S 10-22/3.5-4.5, 18-55/3.5-5.6, FD 17/4, FD 28-85/4, FD 35/3.5, FD 35-70/3.5-5.6, FD 50/1.4 (2 db), FD 80-200/4, FD 100/2.8, FD 100-200/5.6, FD 135/3.5, FD 200/4macro, FD 300/2,8, FD 300/4 (2 db)