Vasárnap kinéztem a zegernye időre és a jobbik felem orchideájával szembesültem az erkélyen. (Kirakta, hagy permetezze az eső.) Nagyon fotogén volt a homogén ég alatt. Miközben rögzítettem a CF-re, eszembe jutott egy másik növény, amit még a Magyar Fotográfia Napján fotóztam nagy igyekezetemben, hogy aznap készült képpel posztolhassak a saját felhívásom okán. Nem is tudtam még akkor, hogy miért nem ezt (a fentit) mellékeltem illusztrációnak. Most jött el az ideje.
Mert érdekes végletet képez a képen szereplő kis, csökött, az utca szédült forgatagába csöppent sarjadék az otthon melegében és szerető gondoskodásában szépelgő dísznövénnyel szemben. Ilyen végletek között élünk mi is. A sors különböző körülményeket ró ki ránk, és egyéniségeink alakulását erősen befolyásolja a közeg, a bennünket körülvevő emberek amiben nevelkedünk és később felnőttként élünk. A végletek egyre jobban távolodnak egymástól, kasztok alakulnak, és ezek között egyre kevesebb a párbeszéd. Hogy teremtődjék így egység, amiről a hangzatos szlogenek repkednek mostanában? És vajon komolyan gondolják-e…. Ha ez a két növény tudna beszélgetni egymással, biztos volna mit mondaniuk egymásnak. Én kíváncsi lennék, hogyan élte meg a kis zöld sarj, hogy hosszú percekig szegeztem rá a teleobjektívet, míg elkaptam a számomra megfelelő pillanatot. Érezne-e az orchidea irigységet, hogy őt röpke fél perc alatt elintéztem, vagy döngetné a mellét, hogy őt viszont hosszú óráig pofozgattam a számítógépben. Kinek mikor, mi kell. Mindenkinek más bánás mód. És nem azért, mint a képek esetében, hogy az egyszerű valóságot a magunk képére alakítsuk. Ezt emberekkel, vagy a Természettel nem tehetjük meg. Megérteni egymást, nem megváltoztatni, odafigyelni a Körülményekre!
2010. szeptember 30., csütörtök
Helyeink
2010. augusztus 15., vasárnap
Lomográfia és villámcsapás
Engem is utolért a trend. Egy ideje már foglalkoztatott a holga-lomo-lepukkantott kép. Vagy a divatot követem, vagy haladok vele, vagy nem veszek róla tudomást, de miért ne? Kísérletezni szeretek. A Hónap hordaléka bejegyzésemben néhány képet már az Internetről levadászott scriptek felhasználásával buheráltam, de az eredménnyel nem igazán voltam elégedett. Valamit még hiányoltam, jobban mondva a különféle hatáserősítő textúrákat. Ezekben Jazza volt a segítségemre, amit ezúton is köszönök neki. Ezen a hétvégén meg időm is volt rá. Bár frissítenem kéne a Zeneszót, de a Régen látott képek kiállításon készítettem két képet, amit ennek az eljárásnak akartam alávetni. Előzőleg egy próbát ejtettem meg egy másik képemmel, amihez úgy gondoltam hangulatban megy a transzformáció. A kép eredeti változata
(Ez a kép erősen személyes indíttatású. Gyerekkoromban sokat túráztam Apámmal a Börzsönyben, és mindig különös hatással volt rám a mély völgyeket behálózó, de már akkor elhagyott kisvasút hálózat. Később, amikor Jack Londont kezdtem olvasni, mindig a Börzsönyben látott elrozsdállt, gyommal lepett sínpárok jutottak eszembe. Ezzel a megoldással nemcsak a gyerekkori élményekre és Apámra emlékezem, hanem a számomra máig szeretett és olvasott Jack London írásokra.)
A Mai Manóban készült két kép szinte egymás után került kártyára. Előbb a csendélet, amit nem is akartam naturális formában közre adni és utána a pillanatkép. Mind a kettőt időüzenetnek gondolom. Székely A. László 1927-ben készült Táncosnő c. képe az érték állandóságát jelenti számomra. A fiatal fotográfuson lógó két öreg analóg kép meg a hagyomány keresést és a tiszteletet, még akkor is, ha ma divat elővenni öreg gépeket.
A csendéletnél már saját magam által készített textúrát is alkalmaztam és mind a kettőnél az egyik scriptet is csak nyomokban. A képek végeredménye több lépcsős, igen bonyolult eljárás. Kicsit azért most félre teszem ezt a dolgot. Hagyni kell leülepedni, és nem mindent belegyűrni. És persze gyűjteni a textúrákat, főleg a “filmkarcokat”. Elég hülyén nézne ki minden képen ugyanaz a karist. Persze vehetnék valami lomokütyüt, és smirglizhetném a negákat, de semmi kedvem már az analógiához. Lusta vagyok szkennelni :)
Pénteken volt egy látványos vihar. Ki is zavart az erkélyre állványostúl. Lőttem is vagy 80-90 képet, de szokásom szerint a legszebb tűzijátékokba csak belebambultam. Vagy lemaradtam róluk, vagy csak gyönyörködtem. Egynél azonban szerencsém volt. Bár velünk szemben nem volt igazán látványos az Istennek A Nyila, de a hátunk mögötti olyan intenzitású, hogy még az eget is bevilágította.
2010. június 4., péntek
Elmaradás
Talán még nem hűlt ki a lassan négy héttel ezelőtti pacsmagi tartózkodás szórványosan bemutatott képanyagának emléke, de önmagam felé kell elsősorban rendeznem ezt a tartozást. Még az is lehet, hogy a napsütésről mesélő képek egyfajta üzenetként tényleg meghozzák a meteorológusok által megjósolt, holnaptól javuló időt. Igazán nem magam miatt érdekel, nekem semmi bajom a zegernye idővel. Van azonban az országban jó néhány hely, ahol elég tragikus helyzetet teremtett. Emiatt van már elég a vízből. Hozzon ez a pár kép reményt és derűt a holnapokra, azoknak, akiknek igazán szükségük van rá!
A dűlő vége a Koppány-híd előtt
Égbe nyúló nádszálak/Megbúvó csillaghúr
Olajsima fény a búcsúpohár whisky-n/Hárman
Selyemfények a friss gabonán
--------------
Esti fények Regöly felé a felső háztól
A képek Iró Zotyó 50D-jével és EF 1,8/85 objektívjével, Riker EF-S 10-22, valamint az én EF 70-210 zoomommal készültek. (2010. május 7-9.)
2010. június 2., szerda
Pán-Euróbudai piknik
| Invitáló a Facebookon: "Táj legyen Táj ,Tengertől Tengerig" 2010 |
Pénteken a Múlt Idők Masinái megnyitója után ide rohantam át. Több okból is. Érdekelt az anyag. Terebessy Lacit nagyon kedvelem. Az Alkotó Szellemiség Kertjében remek összejövetelek teremtődnek, érdekes emberek társaságában. A Lovagtermet meg szokni akartam, ősszel én, illetve Az Élet Kertje foglalja el.
Részletek a római vándoranyagból
A Lovagterem
Hangulatok a Lovagteremben
Színek
Az est minden tekintetben remek volt. A “Szellemi Mélységmérő Állomáson” lévő kiállításokat pedig mindenkinek szeretettel ajánlom a figyelmébe, nemcsak az érdekes művek, hanem a helyszín sajátos hangulata miatt is.
2010. április 27., kedd
Ami belülről jön
Aztán a szépség kezdett el foglalkoztatni. A fogalom. Mi a szép? Mitől válik valami, vagy valaki a számunkra széppé? Van-e, lehet-e egyáltalán egyetemes szépségről beszélni? Hiszen akit én szépnek látok, azt más nem biztos, hogy annak. Amíg más el tud andalodni egy szép harmónián, attól lehet, hogy én a világból ki tudnék futni. Egy rigónak gyönyörűség egy giliszta, még egy horgásznak is, az "Istenek a fejükre estek"-ben meg úgy nézett a kis bushman a fehérneműben tüskék között szambázó szőke bigére, mint egy szürkegém a francia krémesre.
Ezek szerint azt mondhatjuk, hogy a szépséget a szükség alapvetően behatárolja? Ha szomjas vagy, ne igyál bort? Nemcsak azért mert a víz a legjobb szomj oltó, hanem azért, mert az íze másodlagos lesz. (Jó borból úgysem lehet annyit inni, hogy eltelj vele. Vagy a pénztárcád nem bírja, vagy te.) Az élvezetnek pont ez a lényege: a "dolgokat" magukért szeretni. A használati tárgy nem ajándék, és kiéhezetten mindegy kivel elégíted ki magad, nem a másik számít, hanem önmagad. Igazán az a szép, akit/amit a szívünkkel látunk. A tanyán felnőtt embernek Budapest egy börtön, nekem meg a világ legszebb helye, mert nemcsak a szükség köt ide, hiszen odébb állhatnék, hanem a szívem. Az igazi szépség belülről fakad, csak belülről láthatjuk is meg. És csak az, akinek szól, vagy aki megérti. Vagyis abban találsz gyönyörűséget, amit nemcsak szeretsz, meg is érted, vagy elfogadod, hiszen azért szereted.
Egy tájat láthat a szemed szépnek, ha átrohansz rajta, nem kapsz tőle többet, mint egy egyéjszakás kalandtól. Ha elidőzöl benne, beszívod az illatát, megérzed a különböző hangjait, amit a játszi szelek keltenek együtt a madarak dalával, már nem a szemeddel, hanem a lelkeddel látod. És ha fotózol, egész más képet is hozol haza onnan.
Számtalan nőt látok ilyennek-olyannak. Lehet, ha megismerhetnék egy az utamba akadt, lélegzet elállító szépséget, egy pillanat alatt mázként töredezne le róla a belsejéből sugárzó negatív erők miatt. Míg egy kevésbé figyelem felkeltőt egy órás beszélgetés után mindennél szebbek láthatnék. És nemcsak azért nem szólítok le olyan szép, vagy érdekes arcú embereket, akiket szívesen fotóznék, mert gátlásos vagyok. Azért is, mert ahhoz, hogy képileg közel tudjak hozzájuk kerülni, előbb emberileg kell. Nem a külseje felől akarom megközelíteni. Az első, kívülről jövő benyomás azonban sok mindent takar. Nem akarom annak a lehetőségét megadni, hogy a saját rossz felismerésem kapcsán más becsapottnak érezze magát.
A belső szépséget a lelki harmónia és az ebből táplálkozó szeretet teremti meg. Ez nagyon sok összetevőből áll. A külső behatások megfelelő feldolgozásának és a belülről fakadó démoni erők elfojtásának a képességéből. Vigyázni kell, saját érzéseink elhomályosíthatják szemeinket, a lelkieket is. A rózsaszín ködben hallott angyali szavak a képzeletünkből jönnek, nem a másik lelkéből. És a rózsaszín ködben sokszor nem a másikhoz szólunk, hanem magunkhoz. Azért nem vesszük észre a hibákat, mert nem akarjuk. Holott az igazi szeretet csak a hibák elfogadásán keresztül érhet tartóssá. A barátaink azért a barátaink, mert a hibáikkal együtt szeretjük őket. A szerelmünk meg azért az szerelmünk, mert azt hisszük, hogy nincs hibája. Aztán a kémia felszívódása után úgy válnak láthatóvá a hibák is, mint hajnalban a nap első sugarára a réti virágok. Ekkor dől el mennyire időtállóak az érzéseink. A baráti szeretet örök. És ez az alapja minden mély emberi kapcsolatnak. Azt csak az emberségen keresztül lehet megtalálni. Frank Zappa fogalmaz erről nagyon találóan: "A szerelmem az a barátom, akivel le is fekszem."
Szóval, csak gyönyörködöm a külsőkben. Fáj néha a szívem, ha érzem a jó kép, vagy egy érdekes ismerettség lehetőségének az elmulasztódását, de így is van rendjén. Ha egy találkozás elrendeltetett, az égiek úgyis megteremtik erre a lehetőséget. Az igazi figyelmet közvetlen környezetemre kell irányítanom, hogy akik fontosak a számomra, vagy én nekik, a szívemmel láthassam őket, és ők is az enyémet. De szeretem a szemem rajta felejteni a világon. Talán azt is másképp tudom nézni. Mindig meg kell próbálni a felszín alá nézni, vagy ha nem lehet, legalább érezni. Sok mindennel lehet így találkozni, amivel sokan nem. A legromosabb külsejű ház ablakából a bent élők világító szelleme világíthat felénk...
2010. április 13., kedd
Napfény-tánc
Van, ki gyönyörű.
Van, kin észre kell venni.
S van, ki attól szép,
hogy hasonlít egy csúfra,
akit szeretek.
Fodor Ákos

